Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma a tavaszi újjászületésben gyönyörködünk, tudományos megalapozottsággal.
Márciusban hosszú hónapokig tartó rejtőzködés után tömegesen merészkednek napvilágra a kora tavaszi hagymás, gumós, tarackos lágyszárú növények.
Különösen látványosak a lombhullató erdők kopasz fái alatt elterülő dús virágszőnyegek. Ilyenkor igyekszik kihasználni sok faj a fák kilombosodása előtt a bőséges napsütést. Igaz, mindez csupán pár hétig tart, de ezeknek a különleges életformájú, geofiton növényeknek mégis elegendő ennyi fény kora tavasszal, amikor a föld fölött megmutatkoznak, később már beérik az egyre mélyülő árnyékkal, a lombokon átszűrődő kevés napsütéssel. Nyáron aztán, amikor visszahúzódnak különleges föld alatti raktározó szerveikbe, még inkább igénylik, élvezik a fák hűvös árnyékát.
Minden jellegzetes erdőtársulásnak sajátos, más-más fajokból álló kikeleti virágszőnyege van,
a szárazabb dombvidéki erdőkben sokfelé a hóvirágok nyílnak tömegesen, a bükkösökben, gyertyános tölgyesekben a keltikék, meleg dunántúli erdőkben a téltemetők, a folyók mentén, a nyirkosabb, gyakran vízjárta helyeken, tölgyek, kőrisek, szilfák védelmében pedig a különleges szépségű tavaszi tőzikék borítják az erdők alját kora tavasszal. Ilyen ritka látványosságot csodálhatunk meg a dunántúli Horvátnádalja határában is.
A falu szélén a Dobogó-erdő a Rába és a Pinka ölelésében, az ártéren fekszik. Elragadó látvány a hófehér, finoman illatozó tőzikék millióinak sokasága. Néhol ugyan keverednek közéjük csillagvirágok, szellőrózsák, tüdőfüvek is, de mivel ez az élőhely leginkább a tőzikének kedvez, ezért ez jelenik meg tömegesen. Ha ámulva végigtekintünk a virágok tengerén, mindenképpen adódik a felismerés: ha egy évelő, az év nagy részében apró hagymájába a föld alá húzódó növényfaj ilyen régóta megtelepedett itt, akkor ez az élőhely, a talaj minősége, az időszakos vízborítás, a fák nyáron föléjük boruló lombsátra, a nyirkos avartakaró háborítatlan békessége, lassú korhadásának melege együtt egy olyan környezeti kihívás, amire a legtökéletesebb válasz éppen a tőzike képességeiben rejtőzik… Vajon ez egy diadal a darwini, létért folyó versengésben, vagy inkább annak bizonyítéka, hogy minden növényfajnak megvan a maga sajátos szerepe az élet gazdagságának, sokszínűségének gyönyörű rendjében?
Hány száz esztendő háborítatlan békessége, az éghajlat viszonylagos stabilitása, a folyók többé-kevésbé kiegyenlített vízhozama teremtette meg ezeket a környezeti feltételeket, amelyek a tőzikének itt és most éppen megfelelnek?!
A tömeges virágzás idején a környékbeli rovarvilágot táplálja, és ilyenkor még az avartakaró fölé emelkedő leveleivel árnyékolja is a talajt, segít megőrizni a fák számára is a kincset érő esővizet. Aztán ahogy elvirágzik a növényke, a kocsány továbbra is nyúlik felfelé, a termést emeli egyre magasabbra, úgy érleli meg a magokat. Ezt a jelenséget nagyon sok hagymafélénél látjuk, a cél pedig az, hogy amikor a magvak beérnek, felnyílnak a termések, és a szár már erejét vesztve eldől, így az anyanövénytől a lehető legtávolabb szóródjanak el a magvak. Következő tavasszal aztán egész kis telepeket alkotnak a csíranövénykék, a tőzike újabb területet tud belakni, sűrűsödik az állománya, nő a kínálat a megporzó rovaroknak, hiszen két virág között nem kell nagy utat megtenniük.
Megint csak nem a versengést látjuk, hanem az egymást segítő, támogató erőket, az együttélés előnyeit élvező, viruló közösségben élő létformákat szemlélhetünk.
A korhadó levelek látványa sem szomorú, hiszen szemünk láttára bomlik újra tápláló, erdőillatú humusszá az avartakaró, a kidőlt törzseket pedig a gombák, rovarok és egyéb apró fabontó lények hada veszi munkába, hogy lassan minden újra megtalálja a helyét az örök körforgásban.
De miféle értéke van egy ilyen alig háborgatott kis erdőfoltnak? A tőzike végső soron csak egy „haszontalan” vadvirág, ráadásul mérgező is, de van egy különleges adottsága, a szépsége… Ezzel az üzenettel ragadja meg a figyelmünket, és ha alaposabban tanulmányozzuk életmódját, rácsodálkozhatunk a teremtett világ gazdagságára, az egymást tápláló, segítő lények csodálatosan szervezett életközösségére is. Ferenc pápa így bíztat ezeknek a felismeréseknek az értékére:
„Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez,
ha a világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek.
Ha ellenben átérezzük, hogy szoros egységben vagyunk mindennel, ami létezik, a mértéktartás és a törődés magától megszületik.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 11)
Igen, Ferenc pápa sokszor hívja ámulatra, csodálkozó szemlélődésre az embert, aminek a kitartó gyakorlása megváltoztatja viszonyunkat a természethez. De hogyan, milyen rejtelmes úton vezethet el a szépség szemlélése a gondolkodásunk átformálódásához? Az enciklika egy későbbi fejezetében ezt olvassuk:
„Az Újszövetség nemcsak a földi Jézusról és az ő világhoz fűződő konkrét és szeretetteljes kapcsolatáról beszél, hanem a feltámadt és dicsőséges Jézusról is, aki egyetemes uralmával az egész teremtésben jelen van… Ily módon e világ teremtményei már nem pusztán természeti valóságként mutatkoznak meg előttünk, mivel a feltámadt Krisztus titokzatosan körülöleli és a teljesség célja felé irányítja őket. Azok a mezei virágok és azok a madarak, amelyeket ő csodálattal nézett emberi szemével, most már tele vannak az ő fénylő jelenlétével” (Laudato si’,100).
Húsvét közeledtével, amikor a természetben mindenütt a tavaszi újjászületés jeleit látjuk, törekedjünk ezzel a szemlélettel tekinteni a teremtett világ csodáira…
Szöveg és kép: Lechner Judit