A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület idén is meghív a „teremtéstudatos adventre”. Lelki szempontokkal és gyakorlati javaslatokkal szeretnénk a karácsony előtti felkészülési időszakban annak a tudatosítását is segíteni, hogy mint emberek szeretetből teremtett lények, ugyanakkor pedig a teremtésért felelősek vagyunk.

Az idei elmélkedéseket Szilvácsku Zsolt, a Naphimnusz Egyesület tagja írta.

Jézus születésének ünnepére készülünk, várakozással, reménnyel. Advent idejére, vagy akár az idei karácsonyi ünneppel kapcsolatban is megfogalmazódhat bennünk számos elvárás, cél, amit szeretnénk elérni, vagy ahogy meg szeretnénk szentelni a várakozás időszakát.

Ugyanakkor ezt a hat vagy négy hetet a mindennapok forgatagában töltjük. Feladat feladat hátán. Van, amivel mi magunk, van, amivel más bíz meg bennünket, vagy vár el tőlünk. Kivételes alkalom lehet, amikor nincs más, csak a készület, a felkészülés, az odafigyelés egy csendes helyen elvonultan, egyedül Istennel. De vajon ilyenkor egyedül vagyunk? Nem visszük-e magunkkal azokat, akikkel eddig kapcsolatban kerültünk, hatottak ránk? Mit adtak ők nekünk és mit adtunk mi nekik? Nem visszük-e magunkkal azokat, akikkel majd életünk további részében lesz módunk találkozni, együtt élni, dolgozni? Mit vettünk már el most tőlük és mire nem lesz lehetőségük már a mi döntéseink miatt, vagy fordítva, a döntéseinkkel, tetteinkkel milyen szabadságot, fejlődést és távlatot nyitunk számukra?

Gyermekként növekedtünk és függésben éltünk, kötődtünk szülőkhöz, testvérekhez, rokonokhoz és minden élőlényhez, akik és a melyek körülöttünk éltek. Majd később az önállóságra törekedve kerestük a saját magunk és mások határait, hogy kik is vagyunk és mire is vagyunk mi képesek valójában. Milyen jó, ha eljutottunk odáig, hogy újra kötődjünk, kapcsolódjunk! Ha oda tudjuk adni magunkat másokért, tartozhatunk valahova, ahol várnak, ahol szükség van ránk! Még akkor is, ha láthatóan nem értékelik tetteinket, szavainkat, sőt akár megvetik azt, akik vagyunk, vagy azt, amit teszünk – mindezek ellenére kitartunk a jóban, keressük a szeretet útját, bárhol is járjunk.

Emlékszem, amikor volt olyan időszak az életemben, hogy nem tartoztam közösségbe, de annak puszta tudata, hogy egy általam is ismert helyen és időben közösségek élnek, működnek, már az is erőt adott a mindennapokhoz. Személyek vagyunk és az életünk kibontakozásához szükségünk van egymásra. A közösségben megélt szeretet, a közös játék, a közös étkezések, a közös fájdalmak és ünnepek, mind arra a szeretetre nyithat meg minket, amire születtünk a Szentháromságban és amely általa él, működik, fogható fel, bontakozik ki már itt a földi létben is.

Ferenc pápa 2019. február 13-án tanításába foglalta a következő történetet. „Egy alkalommal egy börtönlelkész megkérdezte tőlem: „Atyám, meg tudná-e mondani, mi az »én« ellentéte?” Én pedig naivan azt válaszoltam, hogy a „te”. [Ő pedig elmagyarázta:] „Az a háború kezdte. Az »én« ellentéte a »mi«, ahol béke honol, ahol mindenki együtt [tud élni].” Bölcs ez a tanítás, amelyet attól a paptól kaptam.” (Magyar Kurír)

Akik a szentháromságos Szeretetben, Istenben élnek, számukra egy olyan erős kapocs jön létre minden élővel, amelyben a teremtett világ és benne minden emberi személy, minden nem emberi lény is biztonságban van, nem veszélyezteti létét és működését az „enyém, nekem, tied, neked” logikája és követelőzése. Az apró és rögtönzött figyelmességektől, az önmagát barátai szolgálatára adó szeretetkapcsolaton át a Jézus megtestesülésében megnyilvánuló, Isten önmagát kiüresítő határtalan szeretetének izgalmas, változatos élettel teli világa nyílik meg már a készület ideje alatt is. Tegyünk egy próbát már ezekben a napokban saját életünkben a teremtett világ, és benne a hívő és a nem hívő barátaink felé egyaránt!

Jan Twardowski: egy remete skrupulusai

Úgy elfoglaltam magamat magammal, 

            hogy arra vágytam senki ne jöjjön

mindig csak egy jegyet kértem csak magamnak

nem is álmodtam semmit

mert magunknak alszunk és másoknak álmodunk

ha sírtam is – szakszerűtlenül

mert a síráshoz két szív szükséges

oly buzgón védtem a Istent hogy megpofoztam az embert

azt gondoltam a nőknek nincs is lelke na jó legfeljebb

                                                           háromnegyed

titkos ajtót szereltem a szívembe

és csak a saját adásomat sugároztam

előkészítettem magamnak egy garzont a temetőben

egyáltalán megfeledkeztem arról, hogy a mennybe

nem libasorban hanem párosával megyünk

még a tartózkodó angyal ő sem áll magában