A COVID-19 járvány kezelésében – a legtöbb országban – többé-kevésbé sikeresen használták a legkülönfélébb technikai eszközöket, ideértve az információtechnológiát, az orvosi eszközöket, az erőművi és közlekedési logisztikát, a szolgáltatási hálózatokat. Európában mára már kicsit hátradőlhetnek a döntéshozók: a járvány elmúlóban, egyre inkább az újjáépítésre kell koncentrálni. Ahogy azt a legfejlettebb országokat tömörítő gazdasági fejlesztési szervezet, az OECD az elmúlt napokban közzétett értékelése is jelzi, az elmúlt száz év békeidőben mért legnagyobb gazdasági visszaesését kell kezelni. Ehhez számtalan régi és új technológia áll rendelkezésre, amelyek segítségével az őt körülvevő, az őt tápláló természettől anyagi és szellemi értelemben is függetlennek hiszi magát a saját hatalmától elkápráztatott ember.

Most kellene egy hosszabb, mély, „mesebeli pillanatra” megállni, meghallgatni a Szentlélek tanácsát, és csak utána belevágni az „újranyitás”, az újjáépítés megtervezésébe, és megvalósításába. „A XXI. században már el sem képzelhető bolygónk legeldugottabb lakott része sem valamiféle technikai beavatkozás nélkül. Az egész életünket átszövő és legtöbbször hasznos technikai és a technológiai megoldások ugyanakkor felelőtlenné tették az embert. Vakká és érzéketlenné tesz bennünket, nemcsak a minket még mindig eltartó természet, hanem embertársaink iránt is. »A technika ugyanis tényleg igyekszik elérni azt, hogy vaslogikáján semmi se maradjon kívül, és az azt birtokló ember tudja, hogy a technika végül is nem az ember hasznát vagy jólétét szolgálja, hanem a hatalmát növeli; a hatalmát, a szó legszélsőségesebb értelmében«. Ezért a természet elemei felett éppúgy rendelkezni akar, mint az emberi lét felett. Így beszűkül az egyes ember döntési képessége, legigazibb szabadsága és tere az alternatív kreativitásra” (Laudato si’  108.).

Most itt az idő, megvan a hatalmunk arra is, hogy gondolkozzunk, és olyan terveket készítsünk, amelyek materiális és spirituális értelemben is egyensúlyi, mértékletes fejlődés felé kormányozzák az egész emberiséget egy olyan „Noé-bárkában”, ahol minden és mindenki békében megfér egymással.

Itt van a lehetőség mind természeti, mind technológiai, mind társadalmi léptékben a „mindenki nyer” típusú megoldásokra.

Mire lenne szükségünk? Párbeszédre és együttműködésre, ugyanakkor versenyre csak ott, ahol ez szükséges, hiszen nem a verseny dönt el mindent, az csak a „régi ember” természetéből táplálkozik. Ezért kell minél jobban megérteni és elhinni új ember mivoltunk valóságát. „Mindenki, aki Krisztusban van, új teremtmény. A régi megszűnt, valami új valósult meg” (2Kor 5,17–18). Az eredendő bűn következményeként az volt természetes és követendő, hogy önmagunknak éljünk. A régi emberi magatartás még most is közöttünk van, és akár még vallásosnak álcázott mezben is sokakat meghódít és eltipor. Ez, az érzéketlen önközpontúságunk most már a jövő nemzedékek életét veszélyezteti. Eljött az a kegyelmi pillanat, amikor lehetőség adatott mindazokat átgondolni, amelyek miatt egyre gyorsabban tart világunk egy globális morális és ökológiai összeomlás felé.

Mára már a világunk a milliárdnyi haszontalan „kütyü” tere lett, az ún. fejlett és fejlődő országokban egyaránt.

A kütyük a technika uralmának a legalja, és mégis mindent beborítanak otthonainkban, az áruházakban és a piacokon, a szeméthalmokat sokasítva, felesleges energiát felhasználva. Mai világunk egyre inkább sok milliárdnyi, csak a tárgyakban, bálványokban gyönyörködő, de magányos és szorongó ember világa lett, akik nem találják az élet valódi értelmét.

„Az történik, amire már Romano Guardini is utalt: az ember »átveszi azokat a használati tárgyakat és életformákat, amelyeket a racionális tervezés és a szabványtermékek ráerőltetnek, nagyjában és egészében olyan érzéssel, hogy ez így értelmes és helyes.« Ez a paradigma mindenkivel elhiteti, hogy szabad, amíg megvan az állítólagos szabadsága fogyasztani, valójában azonban azok rendelkeznek szabadsággal, akik azon kisebbséghez tartoznak, amely a gazdasági és pénzügyi hatalmat bitorolja. Ebben a zűrzavarban a posztmodern emberiség nem talált rá egy olyan új önértelmezésre, amely irányt adhatna neki, és ezt az identitáshiányt szorongva éli meg. Túl sok az eszközünk a kevés és silány célra” (Laudato si’  203.).

Emberi történelmi léptékben már nagyon kevés idő van a cselekvésre. Tudós csoportok százai ontják az elemzéseket: mérnek és következtetnek, bemutatják világunk állapotát. Egyszer csak hirtelen felgyorsul minden változás a világ nem lineáris természetéből adódóan, és akkor már csak a romok eltakarításával, a károk enyhítésével foglalkozhatunk. Ezt meg kell előznünk! Elemzők és döntéshozók ezrei foglalkoznak a jövő lehetséges kimeneteivel, sokféle forgatókönyv következményeivel, de a döntések nehezen születnek meg.

Most megtehetnénk, hogy változtassunk, és olvassunk a „Természet könyvéből”, a teremtett világ fantasztikus és együttműködő természetéből, és meglássuk, hogy mekkora erő van az Úrral való együttműködésben.

Fotó: Pixabay.com, Pexels.com

Nemes Csaba/Magyar Kurír