A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma a régóta előttünk görgetett vízügyi problémákkal foglalkozunk.

Fegyverek, háború árnyékéban telik az idei tavasz is. Naponta sok százan halnak meg az orosz–ukrán fronton és Belső-Ukrajnában is sok a polgári áldozat. Miközben mi már érezzük a virágillatú tavaszi szél napsütéssel ölelkező szelídebb hullámait, a szomszédunkban halált osztó rakéták robbanásai uralják a húsvéti idő napjait is.

„Tavaszi szél vizet áraszt…” – hallom a gondolataimon átszűrődő népdal dallamát. Bár az elmúlt években hazánkban és a környékünkön sem volt annyi hó, hogy a tavaszi szél vizet árasszon. Annyira nem volt hó az Alpokban, hogy még az energiatermelésnél használandó hűtővíz is kevés lehet majd a régióban, a Pó folyó kiszáradt és a Duna ausztriai szakaszán lévő vízierőművek is rosszabbul teljesíthetnek. De ennél még sokkal rosszabb a helyzet máshol a világban.

Az ENSZ első vízügyi konferenciájára már több mint negyvenöt éve, 1977-ben Mar del Platában, Argentínában került sor. 118 ország és terület képviselői 12 napon keresztül tanácskoztak, és elfogadták az ún. Mar del Plata-i cselekvési tervet, amely azt javasolta, hogy az országok 1990-ig érjék el az egyetemes tiszta víz használatának és a megfelelő higiéniai körülményeknek a lehetőségét. Ez a mai napig sem sikerült, a helyzet rosszabb, mint valaha. Már akkor is, 1977 után, számos szegény fejlődő ország kért pénzügyi támogatást, de a pénz helyett tanulmányok készültek arról, hogy miként lehetne vízügyi projekteket finanszírozni.

Azóta nem volt hasonló mandátum szintű ENSZ-konferencia, ki tudja, miért kellet csaknem ötven évet várni, hiszen a helyzet tragikus. Két héttel ezelőtt tartottak New York-ban, az ENSZ központjában az 1977-eshez hasonló nagy nemzetközi konferenciát. Igaz ugyan, hogy Stockholmban évtizedek óta vannak nemzetközi egyeztetések, Magyarország is rendezett kétszer nemzetközi vízfórumot, de az ENSZ közvetlen felügyelete alatt a mostaninak volt a legszélesebb mandátuma.

2015-ben a nemzetközi közösség (az ENSZ fenntartható fejlesztési céljai, SDG-i értelmében) 2030-ra tűzte ki célul, hogy mindenki számára tiszta vizet és higiéniát biztosítson (ezt kellett volna elérni 1990-re…).

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma egy különleges kiadványra hívjuk fel olvasóink figyelmét.

Közös otthonunk: Útmutató élő bolygónk gondozásához címmel jelentetett meg a Stockholmi Környezetvédelmi Intézet és az Átfogó Emberi Fejlődés Szolgálatának Dikasztériuma egy megindító kiadványt online (Our common home), és ötvenezer példányban nyomtatott formában is, egy hónappal ezelőtt, február 14-én. A gyönyörűen illusztrált húszoldalas útmutató Ferenc pápa 2015-ös Laudato si’ kezdetű enciklikájának üzeneteivel az éghajlatváltozás, a biológiai sokféleség és a fenntartható erőforrás-használat tudományos összefüggéseit tárgyalja.

A kötet hit és a tudomány együttműködése abból a célból, hogy a katolikusokat (és nem csak őket!) felvértezze azzal a tudással, ismeretekkel és eszközökkel, amelyekkel az imát különböző cselekvésekké alakíthatja a globális környezeti kihívások megoldására.

Olyan területeken, mint az emberi tevékenység által okozott éghajlatváltozás, az általános, minden környezeti elemre (vizeink, a talajok és a légkör) vonatkozó szennyezés, a fajok és ökoszisztémák gyors elvesztése.

Az alkotók szándéka szerint ez a kiadvány segít a katolikus közösségeknek abban, hogy Ferenc pápa felhívásaival összhangban, aktívabban léphessen fel a teremtett világ védelme, egy fenntarthatóbb jövő alakítása érdekében.

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal a hőmérsékleti adatok elemzésébe vezet be minket állandó szerzőnk.

Régóta mérjük és észleljük, hogy – különösen az elmúlt harminc évben – az úgynevezett globális évi középhőmérséklet egyre gyorsabban emelkedik. Ma már az látszik, hogy 1 Celsius-fokkal magasabb a múlt század elején tapasztaltakhoz képest. A globális évi középhőmérséklet az a szám, ami az éghajlatváltozás egyik fő mutatója, ezzel kapcsolatban van kitűzve az a nemzetközi cél, hogy a változása lehetőleg ne emelkedjen 1,5 Celsius-fok fölé.

Lényeges, hogy a globális évi középhőmérséklet korrekt módon legyen kiszámolva, nemcsak a jelenben, hanem a múltban is. Ugyan már elég régen a Meteorológiai Világszervezet (WMO) protokolljai alapján történnek a mérések, az eredmények gyűjtése és kezelése is, sztenderdizált módon, de még ma is vannak, régebben pedig még több helyen voltak fehér foltok, nem megfelelő adatok. Hogy mi volt, és hogy mennyire voltak jól dokumentálva a mérések 120–150 éve, különösen a világ fejletlenebb vidékein, de még akár Európában is, az nagyon sok szakmai kérdést vet fel. A múlt század húszas éveiben kezdett csak általánossá válni például, hogy a földfelszíntől számított 2 méteren, úgynevezett angol, fehérre festett hőmérőházikóban kell mérni a levegő hőmérsékletét. És persze az sem volt mindegy, hogy a meteorológiai állomás környéke mennyire volt beépítve, és ez hogyan változott az évek során. Éppen az előbbiek miatt ismerni kell a meteorológiai állomások történetét, amiből látható, hogy a mérési körülményekben milyen jelentős változások következtek be. Ez lehet akár az állomások áttelepítése, a mérési időpontok és a mérési módszerek változása, amelyek kezelendő inhomogenitásokat (egyenlőtlenségeket) eredményeznek az adatsorban. Lényeges, hogy általában

klimatológiai, de különösen éghajlatváltozási vizsgálatokat kizárólag hosszú, jó minőségű, homogén adatsorokon szabad végezni.

További információ Teremtésvédelmi kalendárium – Manabe ujjlenyomata tartalommal kapcsolatosan

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma egy korszakos jelentőségű művet, és még inkább a szemléletét ajánljuk olvasóink figyelmébe.

„Csak akkor leszünk képesek megérteni a Föld nagylelkűségét, és megtanulni viszonozni az ajándékot, amit kaptunk, ha képesek leszünk megérteni más élőlények nyelvét.

Ha a felelősségünkre úgy gondolunk, mint hálaadásra, a világunk iránti szeretetre, aktív viszonzásra, az hatalmas motiváció”

– írja Robin Wall Kimmerer gyönyörű, Braiding Sweetgrass (A szentperjefű fonása) című könyvében. Az indiánok a füvet, mint a Földanya haját, hagyományosan azért fonják be, hogy kifejezzék a Földanya jóllétéről való szeretetteljes gondoskodást. A három szálból készített fonatokat a kedvesség és a hála jeleként adják tovább. A mű 2013-ban jelent meg különösebb visszhang nélkül, de aztán 2020 elején felkerült az USA bestsellerlistájára, egészen napjainkig. Érdemes lenne magyar nyelven is kiadni! A könyv az őslakosok bölcsességét és a tudományos ismereteket ötvözi, és megmutatja, hogy miként tanítanak a növények. Kimmerer azt írja: „A minap a kertemben leveleket gereblyéztem komposztkészítéshez, és azon gondolkodtam, ez a mi munkánk emberként ebben az időben: jó talajt készíteni a kertünkben, jó talajt építeni kulturálisan és társadalmilag is, lehetőséget teremteni a jövő számára.

Mi is az, ami szinte bármilyen változáson keresztül megmarad? A föld regenerációs képessége.

Ezáltal mi segíthetünk megteremteni a megújulás feltételeit.”

Valami halvány remény sejlett fel tavaly decemberben, amikor több mint 190 ország fogadta el azt a megállapodást a kanadai Montrealban, ami a Föld 30 százalékának védelméről és a bolygó változatos életformái elvesztésének 2050-ig történő megállításáról szól. Persze – ahogy ez lenni szokott – még korántsem világos, hogy ez a szerződés részleteiben mit fog tartalmazni. Néhány pontban összegezhető a megállapodás tartalma.