Európa leállt, az USA is lassít, miközben Kína lassan magához tér, sőt most már Kína és más ázsiai országok zárják le határaikat, vezetnek be korlátozásokat, hogy senki se vihesse vissza a fertőzést. A koronavírus áldozatai sokasodnak. Nincs speciális ellenszer, sem vakcina, de már vannak reményteljes kezdeményezések. A fertőzés nehezen kontrollálható, talán csak egyetlen út van: lassítani a megbetegedések jelentkezését, hogy jusson minden rászorulónak időben kezelés. De a kór terjed, és csak remélhetjük, hogy lassabban, mint ahogy a legrosszabb forgatókönyvek előre jelzik. A fejlett világ gazdasága szinte leállt, és ezzel együtt hirtelen csökkentek a káros, környezetet terhelő kibocsátások is. Több környezetvédelemmel foglalkozó szakíró üdvözölte a kibocsátások csökkenését, talán elhamarkodottan. Hiszen előbbi megközelítés nemcsak morálisan visszás, azaz pontosabban tarthatatlan, hanem szakmailag is tévedés. A kibocsátások csökkenése mögött nincs semmiféle esszenciális strukturális változás, nincs terv, sem szakpolitika, csak „vészfékezés”. És ha mindez így marad, akkor, ha a járvány csendesül vagy akár el is múlik, lesznek már szerek a gyógyításhoz, és nem történik nagyobb baj a vészfékezés során, akkor a gazdaságot ért sokk lazul, és majd mindenki az új és gyors növekedésben lesz érdekelt.

Ha nem tanulunk belőle, visszaáll a normalitásnak hitt, felfokozott élet. A globalitás és a hozzá tartozó ún. hosszú ellátási láncok, valamint a globalizmusnak szinte ellentmondó, majdhogynem egyközpontúság további fenntartása a világ gyártási-ellátási láncaiban újabb katasztrófákhoz, nyersanyagválságokhoz vezethetnek járványok nélkül is.

A hosszú ellátási láncok hetek alatt összeomlottak demonstrálva azt is, hogy a globális nemzetköziség szabályrendszere nem a közjó, hanem valami egészen más érdekek szerinti konstrukció.

Már most kellene foglalkozni a jövővel, akkor is, ha most a fő csapási irány a küzdelem az emberéletekért, a kritikus infrastruktúrák, az ország működőképességének fenntartása a vészhelyzetben.

Az elmúlt két hónapban nem múlt el nap, hogy ne olvashattunk volna a hazai és a nemzetközi hírekben a koronavírusról, a járvány kínai és nemzetközi részleteiről, karanténról Kínában, három óceánjárón, sőt már Európában is megannyi helyen. Egyik pillanatról a másikra érthetővé vált, hogy a Föld, a „nagyvilág” olyan, mint egy kis falu, ahol már mindenki tud a kitörő járványról és mindenki fél a következményektől: csak órákba kerül, hogy eljusson a világ egyik pontjáról a másikba, nemcsak egy-egy hír, hanem a veszélyeztetés maga is.

Az első megdöbbenés után már nemcsak az egészségügyi kockázatokról szóltak a hírek, hanem regionális, akár az egész világra kiható gazdasági károkról, előrejelezve a Kínából származó termékek, a különböző technológiákhoz nélkülözhetetlen anyagok és alkatrészek hiányából származó termelés-fennakadásokat, a turisztikai szektor, a high-tech megtorpanását, pénzügyi bizonytalanságokat.

Már két héttel ezelőtt jelentette a Mining.com bányászati hírportál, hogy a kínai szénbányák mindent megtesznek a munkálatok felgyorsítása érdekében, hiszen máris óriási kiesések vannak a szénkitermelésben a tízmilliókat érintő karantén miatt. Egyértelműen megnövekedett Kína szénimportigénye, máris emelkedtek a világpiaci árak. Az elsősorban Indonéziából és Ausztráliából származó kínai import növekedése azonnal óriási logisztikai gondokat okozott a kikötőkben és a tengeri szállításban.

Alig követte sajtóvisszhang a Magyar Nemzeti Bank tavaly decemberben, két héttel karácsony előtt megjelent úgynevezett Növekedési jelentését. Pedig sokkal nagyobb publicitást is megérdemelne, hiszen egy igen színvonalas és őszinte, óriási szakirodalmi bázison alapuló elemzés a globális környezeti helyzetről, valamint a lehetséges kiutakról, következményekről, lehetőségekről. Az MNB növekedési jelentési sorozata, ahogy ezt jelzik is, általában a magyar gazdaság hosszabb időhorizonton mutatott és várható fejlődési pályájáról, illetve az azt meghatározó legfontosabb tényezőkről nyújt átfogó képet.

A 2019-es Növekedési jelentésben olyan tényezőt helyeztek a fókuszba, ami valójában nagyon hosszú távon (akár több tíz, illetve akár százéves időhorizonton), több generáción átívelően is befolyásolja a gazdasági növekedés lehetőségeit. Egyszerűen megfogalmazva – ahogy írják – ezen termelési tényező a környezet állapota, a természeti tőke minősége és mennyisége.

A bevezető elemzésben azt írják, hogy a „XX. század második felében korábban elképzelhetetlen tömegek emelkedtek ki a mélyszegénységből, csökkent a gyermekhalandóság, nőtt a várható élettartam. Az elmúlt évtizedek ugrásszerű növekedésének azonban komoly ára volt, mivel a szénhidrogén-felhasználás-alapú, fogyasztáscentrikus gazdasági növekedés maradandó károkat okozott a földi éghajlatban és a biológiai sokféleségben. Mindezek hatására az aktuális becslések alapján a 24. órában vagyunk, ezért itt az ideje másképp gondolkodni a világgazdaság működéséről. (...) 1970-ig az emberiség ökológiai tartalékot képzett, kevesebb erőforrást használt fel, mint a Föld biokapacitása. Ezt követően azonban folyamatosan ökológiai deficit képződik, vagyis a jelen generációk saját szükségletüket a jövő generációinak kárára elégítik ki. Ez a gyakorlat a természeti erőforrások kimerülését eredményezi, aminek eredményeként az elmúlt évtizedekben tapasztalt számottevő gazdasági növekedés a jövőben nem maradhat fenn.”

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, Hans Bruyninckx 2019. december 4-én az EU 2020-as állapotjelentésének bemutatásakor a következőket mondta: „Európa környezetállapota a borulás határán van. A következő évtizedre még maradt egy szűkülő lehetőségünk, hogy erőfeszítéseinket megsokszorozva meghozzuk a szükséges természetvédelmi intézkedéseket, mérsékeljük az éghajlatváltozás hatásait, és radikálisan csökkentsük természeti erőforrásaink fogyasztását.” Hans Bruyninckx professzor nem politikus: amellett, hogy az ügynökség vezetője, 1996-ban doktorált, azóta is több egyetemen oktatott, a nemzetközi környezetpolitika és fenntarthatóság elismert kutatója. Nem szokott elhamarkodott kijelentéseket tenni, véleménye megalapozott, tényalapú.

Talán a fentiek miatt is világos lett minden EU-s tagállam vezetőjének, hogy nem szabad tovább várni, már nem elegek a szavak, és nincs szükség további elemzésre. A legutóbbi EU-s csúcson megállapodtak egy hosszú távú tervben: „Tekintettel a rendelkezésre álló legújabb tudományos eredményekre és arra, hogy fokozni kell a globális éghajlat-politikai fellépést, az Európai Tanács jóváhagyja azt a célkitűzést, hogy az EU a párizsi megállapodásban kitűzött célokkal összhangban 2050-re klímasemleges legyen.” Így kezdődik a két héttel ezelőtt elfogadott Európai Tanács, azaz az Európai Unió állam- és kormányfői részvételével ülésező szervezet éghajlatváltozással kapcsolatos dokumentuma. Ez jelentős vállalás! Vannak ugyan később az állítást pontosító magyarázatok, de a cél tiszta, és az elhatározás szinte egyhangú döntésen alapszik. Lengyelország „kért még időt”, hiszen az ottani energiaellátás legnagyobb része szénalapú, és a szektor átalakítása akkora összegeket igényel, hogy a klímasemleges EU 2050 elérésében való részvétel Lengyelországnak óriási külső segítség nélkül elképzelhetetlen.