A mértékletesség dőreség, vallják sokan. Miért is mondjak le valamiről, amit megengedhetek magamnak, és így bőségben élhetek? De vajon mit is jelent a bőség, és mit jelent az, hogy elegendő? Az elmúlt sok ezer év azt mutatja, hogy

a történelem társadalmai, ideértve az óriás birodalmakat, de akár kisebb közösségeket is (mint például a Húsvét-sziget egykori lakói) a legtöbbször a szűkösség vagy a bőség szélsőséges életvitelét élték.

Nem tudta az ember, és talán most se fogja fel, hogy mi az elég, minél nem kell több, legyen az a hatalmat jelentő fegyver vagy a rendkívüli luxus és pazarlás. A pazarlás során egymásról is megfeledkezünk, csak az „én”, esetleg a „mi” a fontos.

Azt viszont nagyjából tudjuk, hogy évenként hat Magyarországnyi fővel növekszik a világ népessége, és minden valószínűség szerint 2023-ra meghaladjuk a 8 milliárdot, 2030-ra a 8,5 milliárdot. És nemcsak a népesség nő – ezzel még nem is lenne baj, hiszen a demográfusok által előrejelzett népességnövekedés nagy valószínűség szerint majd lassulni fog –, hanem az igények és a pazarlás is növekszik. Évente nagyjából 90 millió új személygépkocsi gurul le a futószalagról, bár ez 2020-ban talán csak a 70 milliót haladja meg valamivel. Naponta legalább félmillió televíziókészüléket és ötmillió mobiltelefont adnak el.

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon tűnődhetünk, hogy mennyire ismerjük a saját, „pannon” kincseinket.

Környezetpolitikában jártas szakemberek számára negyven éve ismert és széleskörűen használt fogalom a „PPP” (polluter pays principle: a szennyező fizet alapelv). Valami még sem működik jól, hiszen sem életvitelünk, sem mértéktelen termelői és fogyasztói szokásaink nem változtak, ezzel együtt környezetünk terhelése sem csökkent. Felhívnám a figyelmet egy úgyszintén három „P”-vel jelölendő megközelítés rendszerére: precaution, prevention, proaction (vagyis: elővigyázatosság, megelőzés, kezdeményező-önálló cselekvés). A múlt század ’90-es éveitől kezdve ezek egyre fontosabb fogalmai a nemzetközi fenntarthatósági politikának. Lelkes és tekintélyes kutatók, politikusok terjesztik a világban, ma már a nemzetközi megállapodások sarokkövei ezek a fogalmak, bár az „elővigyázatosságot” több nagy fejlett ország (leginkább az USA) elutasítja. A megelőzést mindenki rendkívül fontosnak tartja, a proaktivtitás pedig minden ország saját érdeke. Erős szakmai háttér és politikai akarat ellenére sem látszanak az eredmények. Vajon miért?!

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arra figyelmeztet szerzőnk, hogy Istent ne hagyjuk ki a társadalmi és ökológiai kérdésekből.

Olvasva a jobbnál jobb tudományos folyóiratok publikációit azt érezhetjük, hogy ugyan társadalmi és ökológiai katasztrófa előtt állunk, de szinte minden kérdésre van megoldás, minden ügy tíz-húsz év alatt megoldható lenne, ha megfelelő módon viselkednénk. A széles körű kutatások holisztikus megközelítései például az energetikában, a vízgazdálkodásban, mezőgazdaságban, környezet- és természetvédelemben, közlekedésben, iparban és az élet legkülönbözőbb területein a gyakorlati, szinte a legkisebb részletekig tisztázott megoldások csak arra várnak, hogy az üzleti és politikai döntéshozók tegyék „végre” a dolgukat a közjó érdekében. Ha annyi eszköz, akarat és tudás rendelkezésre áll a nagyjából ötven éve többé-kevésbé jól ismert káros globális folyamatok megállítására, akkor mégis miért nem tudjuk megvalósítani?

Az az érzésem, hogy bár sokkal többet tudunk és sokkal jobban fel vannak már készülve a társadalmak is az ökokonszolidációs fejlődési fordulatra, mégis hiányzik a legtöbbünkből az a felelősség, amivel a teremtő Isten megbízott minket.

Nagyjából tudjuk, hogy az évszázad feléig bolygónk lélekszáma meghaladja a kilencmilliárdot, és a 2050-re kialakuló nagyobb népesség életlehetőségeinek fenntartását csakis átfogó életvitel-változtatással lehet elérni. Az ökológiai válság alapvetően spirituális probléma, azaz az emberiség többsége a Teremtővel való kapcsolatát vesztette, veszíti el, ezért a spirituális megközelítés megjelenítése az ökológiai kérdések megoldásában alapvető. Az ökológiai és pénzügyi-gazdasági válság egyik oka többek között a keresztényi élet kiüresedése.  

Minden teremtésvédelmi írásomban azt keresem, azt próbálom bemutatni, hogy mi hiányzik a profán fenntarthatósági megközelítésekből, mi az, ami miatt csikorognak vagy még el sem indultak a valódi megoldásokat szállító kerekek.

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Szakértőnk úgy látja, most, a koronavírus-járvány árnyékában felértékelődnek a helyi erőforrások.

Isten társai lehetünk a teremtésben. A saját képére és hasonlatosságára teremtett, nem véletlen az ittlétünk a kozmosz ezen a kis pontján, ami a közös otthonunk. Az elmúlt hónapok küzdelmei és a homályos, vészterhesnek látszó jövő sokakat új utak keresésére késztet. A friss gondolatok, elemzések új reménységet adnak. Itt van a lehetőség újra, dolgunk van: választhatunk, hogy Isten munkatársai leszünk, vagy sem!

Nem tudjuk, milyen fejlesztéseket indukál a járványhelyzet, de biztosak vagyunk abban, hogy a változás felértékeli a lokalitást, a helyi, kevésbé mobil erőforrásokba való befektetést, legyen az természeti erőforrás vagy humán, társadalmi tőke.”

Az elmúlt hetekben több új elemzés jelent meg a világban és hazánkban is a járvány utáni lehetséges makro típusú következményekről, változásokról, új lehetőségekről. Az előző idézet a HÉTFA Kutató Intézet Újranyitás, válságkezelés, fenntarthatóság című villámelemzéséből származik.