„Isten megteremtette az embert, saját képmására…” Ter. 1,27

Mi pedig - amire Ferenc pápa a közelmúltban felhívta a figyelmet - „észrevétlenül lemondtunk az »ember« névről, miközben felvettünk egy másikat, a »fogyasztó« nevet”. Amely már nem Isten képmását hordozza.

A böjti időszak, a mértékletesség gyakorlása remek lehetőséget kínál arra, hogy megálljunk, és elkezdjük lehámozni magunkról a fogyasztás kényszerzubbonyát, hogy alatta újra felragyogjon embervoltunk.

Ha egy pillanatra visszarepülünk az időben, egészen az ókori Görögországba, az athéni piacra, meghallhatjuk, amint Szókratész - körbejáratva tekintetét az áruk tömkelegén - rácsodálkozva felkiált: „Mennyi mindenre nincs szükségem!". Mindezt akkor, amikor a felesleges dolgoknak még közel sem volt akkora bősége, mint ami minket sújt.

Ha tudatosan elkezdjük szétbogozni valódi szükségleteinket mesterségesen feltüzelt vágyainktól, Szókratészhez hasonlóan mi is boldogan rácsodálkozhatunk a boltok áruktól roskadozó polcai között nézelődve, vagy a gombamódra szaporodó szolgáltatások célkeresztjében, hogy mennyi, de mennyi mindenre nincs szükségünk! És közben az is körvonalazódik, hogy mi az viszont, amire van.

Ha az elmúlt pár nap alatt sikerült lelassítanunk, és elcsendesednünk, cseréljük ki a lencsét is, amin keresztül nézzük a világot. Tekintsünk az Isten képmására teremtett ember, és ne a fogyasztó szemén keresztül az életünkre.
Hiszen ezt jelenti a megtérés, amire a böjti időszak hív, vagyis, hogy:

„…ne igazodjatok e világhoz, hanem változzatok meg értelmetek megújulásával, hogy megítélhessétek: mi az Isten akarata, mi az, ami jó, ami neki tetsző és tökéletes.” Róm. 12,2

Állítsuk meg rutinos mozdulatainkat, kérdőjelezzünk meg minden hétköznapi választást, amit eddig természetesnek vettünk, és nézzünk mögéjük. Mérlegeljük, milyen hatása lehet egy-egy döntésünknek, világítsunk rá, hol mondanak ellent tetteink hitünknek.

Mielőtt leemelünk egy árut a polcról, vagy betesszük a virtuális kosarunkba, tegyük fel a kérdést: „Valóban szükségem van rá?”. De ne a fogyasztót kérdezzük, hanem ássunk le ez alá a ránk kérgesedett réteg alá, az Isten képmására teremtett ember válaszáig. Ha a válasz igen, valóban szükségem van rá, lehetőleg még mindig ne tegyük a kosarunkba. Jusson eszünkbe XVI. Benedek pápa gondolata:

„A vásárlás nem pusztán gazdasági tett, hanem mindig erkölcsi cselekvés is.”

Írjuk bele ezt az igazságot örökre a szívünkbe! Legyünk tudatában, hogy minden elköltött forintunk szavazat. Ha megveszünk egy terméket, azzal leadtunk egy voksot az egész gyártási folyamatra, sőt a termék egész életciklusára. Amelynek része lehet gyermekmunka, rabszolgamunka, egészségkárosító munkakörülmények, súlyos tájsebek, talaj, - víz-, levegőszennyezés, állatkínzás, erőforrás pazarlás. Igyekezzünk etikus döntést hozni! Van beleszólásunk:

„A vásárlás az együttérzés kifejezésének lehetőségévé válik, a döntéseink pedig a globális ellátó láncokon hullámszerűen fejtik majd ki hatásukat, ezáltal serkentve a világ legszegényebb országaiban a környezeti, egészségi és munkavégzési feltételek javulását.” Daniel Goleman

Ha valakiről kiderül, hogy lisztérzékeny, ez a tény ezután erősen korlátozza a választásait, nem emelhet le bármit büntetlenül az áruházak tömött polcairól. Ha ezt el tudja fogadni, idővel már észre sem veszi a polcokon azokat az élelmiszereket, amelyek ártanak neki. Egy keresztény ember számára ugyanilyen tabut kellene, hogy jelentsen minden olyan termék vagy szolgáltatás, amely emészthetetlen a benne élő Szentlélek számára, amely nem fér össze vele. Egyszerűen otthagyni, mert az nekem árt, és mert én ártok vele, ha a választásommal támogatom.

„Valóban szükségem van rá?” -Tegyük fel ezt a kérdést azelőtt is, mielőtt beszállunk az autónkba, leülünk egy képernyő elé, vagy rákattintunk egy újabb oldalra! Mert könnyen lehet, hogy nincs rá szükségünk.

Álljunk ellen a kísértéseknek, úgy, ahogy Jézus tette a pusztában, ahogy a mai evangéliumban hallottuk! Persze ehhez először fel kell ismerni a kísértést, és ez ma nagyon nehéz. Egyrészt mert el vagyunk altatva, másrészt mert globalizált világunkban a kezünk sokkal messzebbre ér, mint ameddig a szemünk ellát, így legtöbbször nem tudjuk, sokszor nem is tudhatjuk, hogy mit cselekszünk, mekkora szenvedést okozunk egy látszólag ártatlan, hétköznapi mozdulattal. És ha látjuk is, számos strukturális kényszer akadályoz, hogy helyesen cselekedjünk, szinte láncra vagyunk verve. Mégis törekednünk kell rá teljes szívünkkel, egész lelkünkkel, teljes értelmünkkel, és minden erőnkkel. Mert a fogyasztói és életmódbeli döntéseinkkel is az istenszeretetet gyakoroljuk vagy hanyagoljuk. Próbáljuk meg olyan távolságról beszerezni a szükséges dolgainkat, ameddig ellátunk, vagyis válasszunk lokális termékeket. Ha homályba vész az eredete, keressük a minősített fairtrade, ökovédjeggyel ellátott árukat. Mindenekelőtt pedig legyen a mottónk- és máris kevésbé kötnek a láncok:

„Élj egyszerűbben, hogy mások egyszerűen csak élhessenek!” St Elizabeth Ann Seton

Azt kívánom mindenkinek erre a nagyböjtre, hogy Szókratészhez hasonlóan csodálkozzon rá, mennyi mindenre nincs szüksége, érezze át, hogy a kevesebb mennyivel több, hogy az anyagiak háttérbe szorítása közelebb visz Istenhez, és szabaddá tesz, élje át, ahogy a lemondás által gazdagodik, és a szokásai átalakításával is gyakorolja a könyörületességet a bolygónk sokkal kevésbé elkényeztetett részén élő embertársaink, valamint gyermekeink jövője és Isten valamennyi teremtménye felé.

Szeretettel: Jaczenkó Edit

Lukács evangéliumának elején két, látszólag hasonló kérdést olvashatunk. Az egyiket Zakariás teszi fel és a bukásához vezet, a másikat pedig Mária, ami utat nyit Istennek a megváltás műve megvalósulásához. Ez a két kérdés ma is életünk része. Nem mindegy, hogy melyiket tesszük fel, és egész bolygónk számára létfontosságú, hogy a feltett kérdésre hogyan válaszolunk.

Zakariásról és feleségéről, Erzsébetről azt olvashatjuk Lukács evangéliuma elején, hogy „mindketten igazak voltak Isten előtt, feddhetetlenül éltek az Úrnak minden parancsa és rendelése szerint” (Lk 1,6). Szeretnénk mi ilyen dicséretet kapni – és mégis, amikor az angyal megjelenik neki és hírül adja, hogy fia fog születni (Keresztelő János), akkor Zakariás azt kérdezi: „Miből tudhatom meg mindezt? Hiszen már öreg vagyok és feleségem is éltesebb korú” (Lk 1, 18). Zakariás tiszta életű ember, mégsem tud hinni ‒ még egy természetfeletti kinyilatkoztatás után sem ‒ Istennek. Még mindig újabb bizonyítékot, megerősítést akar! Nem tudja elképzelni azt a jövőt, amiben neki még gyermeke születhet ‒ hiszen az ellene mond minden tapasztalatának ‒, ezért megnémul és kirekesztődik az együtt várakozás öröméből.

Hasonló, és mégis egészen más Mária kérdése, az angyali üzenet után: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (Lk 1,34) Mária nem újabb jelet kér, hanem érteni akarja, mi és hogyan fog történni, az angyal pedig készségesen válaszol: „A Szentlélek száll rád…” (Lk 1,35) – a Szűzanya pedig megérti, elfogadja és igent mond rá…

Napjainkban, amikor már olyan nyilvánvaló, hogy életmódunk válságba sodorta az egész teremtett világot, sokan még mindig újabb és újabb bizonyítékot követelnek: miből tudhatom ezt? Ha száz tanulmányt írtak a globális felmelegedésről, ő a százegyediket is követeli, hogy addig se kelljen döntést hoznia és életmódján változtatnia. Ha feketén-fehéren bebizonyítják a fajok kipusztulását, ő további adatokat kér, mert érdekei ellen való, hogy elismerje a tények igazát. Mindig egy újabb kérdés, egy újabb jel, hogy húzhassuk az időt, hogy folytathassuk filléres vagy milliárdos vállalkozásunkat, elrepülhessünk repülővel a világ végére és ott műanyag szívószállal ihassuk koktélunkat. Hogy ne kelljen kiszállni az autóból, ne kelljen pénzt áldozni kényelmetlen dolgokra, hogy maradhasson minden a régiben…

Mi azonban nem vagyunk hitetlenek, hogy még mindig ezt a kérdést szajkózzuk. Tudjuk és hisszük, hogy az emberi történelem talán eddigi legnagyobb válságát, globális válságát éljük. Azt is hisszük azonban, hogy nem szükségszerű, hogy ez a teljes összeomláshoz vezessen. Hisszük, hogy Isten is azt akarja, hogy kiutat találjunk, és ezért azt a kérdést kell feltennünk Istennek és önmagunknak, közösségeinknek és államainknak: Hogyan lesz ez lehetséges? Mit kell tennünk ahhoz, hogy mérsékelni, majd megszüntetni tudjuk a válságot előidéző folyamatokat? Mit kell tennünk nekünk személyesen, mit kell tennünk a családjainkban, közösségeinkben, egyházunkban, hazánkban és a nemzetek között?

A Szentlélek pedig leszállt és leszáll, hiszen Ő már régóta azon dolgozik, hogy felismerjük a bajt, kutassuk a megoldásokat és elfogadjuk azokat. Szükségünk is van a Szentlélek erejére, mert az emberi erőnk olykor még ahhoz is kevés, hogy a saját kis lemondásainkat megtegyük egy fegyelmezettebb, tisztább élet felé. Az Evangélium azonban nem hagy kétséget afelől, hogy mindez lehetséges. Egykor, a legnagyobb sötétség idején, amikor a római császár istenként imádtatta magát, egy kis poros faluban megszületik Isten Fia, és győzelemre viszi Isten ügyét. Ma pedig sok-sok kis faluban és városban, poros szívekben születhet újjá a remény, a mostani nagy sötétség idején, hogy lehetséges visszatalálni a béke, a kiengesztelődés és szeretet útjára. Lehetséges kiengesztelődni Istennel, egymással és az egész teremtett világgal.

Hogyan lehetséges mindez?

Már csak ezt kell megmutatnunk, az emberek elé élnünk.

Imával és szeretettel: Sípos (S) Gyula (www.szeretetfoldje.hu)

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ezúttal egy fontos gazdasági és egészségügyi szereplőre, a méhekre vetünk pillantást.

Soha annyi méz nem fogy a magyar konyhákban, mint az adventi készülődés idején. Sokan csak ilyenkor vásárolnak mézet az ünnepi süteményekhez, a mézes-mákos tészta, a mézes-vajas kenyér már nem része a mindennapi étkezésnek.

Ugyanakkor évek óta egyre több vészjósló hír szól a méhek pusztulásáról, veszélyeztetettségéről. Most már nem is annyira a méz miatt becsüljük őket, hiszen édesítőszerekből egyre bővül az élelmiszeripar kínálata, hanem mint beporzó rovarok nélkülözhetetlenek a mezőgazdaság sok ágazatában.

Az advent első vasárnapi evangéliumban Jézus az idegenbe induló emberről – azaz Istenről -, mond példabeszédet, aki szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapuőrnek pedig megparancsolja, hogy virrasszon (Mk 13, 33-37). Ott érezzük visszhangozni ebben a példabeszédben a teremtéstörténetet is, amelyben az Úr Isten az embert az Éden kertjébe helyezte, és rábízta, hogy azt művelje és őrizze meg (Ter 2, 15). S valóban, nekünk hatalmunk és lehetőségünk van arra, hogy műveljük, gazdagítsuk a teremtett világot, de feladatunk az is, hogy megőrizzük azt. Mielőtt azonban erről szót ejtenénk, lépjünk vissza egy lépést a történetben.

Képzeljük el Istent, ahogy túláradó örömében teremt (Példabeszédek könyve 8. fejezet), és kreativitásával egy elképesztően gazdag és sokszínű világot hoz létre. (És látta Isten, hogy mindez jó, nagyon jó – Teremtés könyve 1. fejezet) Majd nagylelkű szeretetétől indítva - mert szeret minket, mindenkor szeret -, társául hívja az embert, hogy együtt munkálkodva, örömben és békében tovább gazdagítsuk a teremtett világot. (Mi pedig, amikor helyesen élünk a nekünk adatott hatalommal, ezt meg is tesszük, például nemesített növény- és állatfajtákat hozva létre.)

És most képzeljük el Istent, ahogy nézi az embert, minket, tékozló fiakat és lányokat, amint rongáljuk azt, aminek alkotásában Ő gyönyörűségét lelte, elherdálva örökségünket. Ő bizalommal ránk, „szolgáira” bízta mindenét, kapuőrré tett minket, hogy amint az Éden kapuját őrzi a kerub, úgy őrizzük mi is ezt a gyönyörű világot – mi pedig a lángoló kardunkat, szívünket és szavunkat máris rég eladtuk jó pénzért, semmivé múló örömökért…

Szemléljük, ahogy Isten nézi keze munkájának megromlását, kedves gyermekei tombolását, és sír, mint Jézus Jeruzsálem felett: hányszor akartalak egybegyűjteni benneteket, mint ahogy a tyúk a szárnyai alatt összegyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Pedig, ha így folytatjátok, elhagyatott pusztasággá lesz a házatok! (Mt 23, 37-38)

És Isten még mindig reménykedik. Még mindig bízik bennünk, őrállókban, kapuőreiben, barátaiban, hogy visszatérünk hozzá, művelni és őrizni a földet. Még mindig el tudja képzelni, hogy megtanulunk virrasztani és imádkozni, szólni és cselekedni, ültetni és kapálni, szétválasztani a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a műanyagot a papírtól, az ételt attól, ami több, mint az eledel. És képesek leszünk fegyelmezni magunkat, és ki tudjuk mondani, hogy ennyi elég, köszönöm, több nem kell. És szeretni tettetés nélkül, szóval és tettel, embert és állatot, növényt és földet, követ, levegőt, ózont és ózonlyukat, bár ez utóbbit minél kisebb, annál jobban.

És Isten még mindig el tudja képzelni, hogy a haza fényre derül, és ez a haza magába foglalja a hegyet és a völgyet, épületeket, kultúrát, éneket és táncot, és ebben a hazában mi leszünk a fény, Krisztus világosságának hordozói, akik életre kovászolják és gyógyítják ezt a haldokló világot.

És miért is ne lehetne Istennek igaza? Hiszen tudunk mi már mindent. A globális felmelegedést, a végtelen növekedés lehetetlenségét egy véges világban, a mikroműanyagokat a tengerben és a beleinkben, a fogyasztói civilizáció fenntarthatatlanságát, a személyes és strukturális bűnöket, azt is, hogy gondolkozzunk globálisan és cselekedjünk helyben, hogy a földet nem a szüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk bérbe, és a többi, satöbbi.

Tudjuk azt is, mit kell tennünk a rossz folyamatok megállítására és megfordítására.

Hát akkor?

Kalandra fel! Ahogy azt tizenéves mindenhívőként felírtam a falra: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni. Ami nem lehetetlen, az nevetséges…”

Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk ezúttal a virágszedés lélektanába nyújt bevezetést.

„Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól: Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat. Szívesen és könnyen lemondok minden másról, ami a földön él, de a virágok, a virágok!” (Hamvas Béla: A virágszedés lélektana)

Vajon miért borítja a ravatalt szinte minden kultúrában élő virág? Mi köze a virágoknak az elmúláshoz, az eltávozó lélek békés elengedéséhez?

Borisz Paszternák regényében Zsivágó doktor búcsúztatói a szovjet hatalom árnyékában némán állnak a ravatal körül, szertartás nincs, nem is lehet, csak a virágok helyettesítik a hiányzó éneklést és imát: „Nemcsak virítottak és illatoztak, hanem mintegy kórusban bocsátották ki illatukat, meglehet, siettetve vele az oszlást, és adakozva, ahogy csak jó illatú erejükből telt, mintha végeztek volna valamit. Oly könnyű elképzelni, hogy a növényi birodalom legközelebbi szomszédja a halál birodalmának. Itt, a föld zöld növényei közt, a temetők fái közt, a virágágyakból kisarjadó virágok közt, itt vannak talán összesűrítve az átváltozás titkai és az élet talányai, amelyekkel annyit küszködünk…”

A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk az erdők szerepéről ír a légköri szén-dioxid szintjének szabályozásában, arról is szót ejtve, hogy bolygónk is egyre „lázasabb”.

„Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére szorítja”
(József Attila: Áldalak búval, vigalommal)

A Keeling-görbe a légköri szén-dioxid koncentrációjának szezonális és éves változásait bemutató grafikon, melyet megalkotójáról, Charles David Keelingről neveztek el.