A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk ezúttal a virágszedés lélektanába nyújt bevezetést.

„Ha majd életem végén a Halál Angyala elé jutok, azt hiszem, lázadás nélkül fogom tudni követni az ismeretlenbe. Elmulasztottál valamit? Azt válaszolom: Nem hiszem. De ha majd így szól: Sajnálsz itt hagyni valamit? Azt fogom mondani: A virágokat. Szívesen és könnyen lemondok minden másról, ami a földön él, de a virágok, a virágok!” (Hamvas Béla: A virágszedés lélektana)

Vajon miért borítja a ravatalt szinte minden kultúrában élő virág? Mi köze a virágoknak az elmúláshoz, az eltávozó lélek békés elengedéséhez?

Borisz Paszternák regényében Zsivágó doktor búcsúztatói a szovjet hatalom árnyékában némán állnak a ravatal körül, szertartás nincs, nem is lehet, csak a virágok helyettesítik a hiányzó éneklést és imát: „Nemcsak virítottak és illatoztak, hanem mintegy kórusban bocsátották ki illatukat, meglehet, siettetve vele az oszlást, és adakozva, ahogy csak jó illatú erejükből telt, mintha végeztek volna valamit. Oly könnyű elképzelni, hogy a növényi birodalom legközelebbi szomszédja a halál birodalmának. Itt, a föld zöld növényei közt, a temetők fái közt, a virágágyakból kisarjadó virágok közt, itt vannak talán összesűrítve az átváltozás titkai és az élet talányai, amelyekkel annyit küszködünk…”

Novemberben, amikor halottainkra emlékezünk a temetőkben, nincs már élő virág a természetben, hiszen a dolgok rendje szerint magvakba, hagymákba, rügyekbe húzódik vissza már az élet, de

az ember mégis megtalálta a módját, hogy élő virágot neveljen az ünnepre, hiszen már évszázadok óta megismerte, megszerette a távoli Kelet pompás virágát, a krizantémot.

A krizantém egészen októberig készülődik, mire virágba borul. Rövid nappalos növény, ahogy a kertészek mondják, csak az őszi napéjegyenlőség után – amikor már érezhetően hosszabbodnak az éjszakák –, mozdulnak a virágrügyek, kezdenek színesedni. Nálunk a kertben magot nem is tudnak érlelni, hiszen az első fagyok még a virágzásban érik őket. Idegenül dideregnek a télre készülő kertben, az üvegházak, fóliasátrak hűvös csöndjében, ebben az érthetetlen világban, amíg csak el nem jön mindenszentek napja, amikor sorra letörik őket, és kivándorolnak a temetőkbe, ünnepi díszbe öltöztetni néhány estére a sírokat. Igen, ez az ő szolgálatuk, áldozatuk, egész különc kis életük nagy napja, amire hónapokon át készülődnek…

De milyen különös, ha heteken át figyeljük a bimbók formálódását, lassú növekedését, a színek megjelenését, majd a virág kibomlását! Belülről fakad, titokzatos mélységből tör elő minden virág, és olyan eltökélten, elszánt erővel használja fel a gyökerek, a levelek által gyűjtögetett tartalékokat, mintha fontos küldetése lenne. Ilyen folyamatos megújulás, az életnek ez a mindig ismétlődő kiáradása csak az élők világában működik.

Hamvas Béla szerint a virág az egyetlen kép a földön, amiben a lélek önmagára ismer. Gyökere a sötétben van, és a fény felé törekszik. Aztán a titokzatos növekedés után, amikor belsőleg már készen áll rá, egyszer csak megnyílik egy teljesen új életre. Ez lenne a megtérés?

Mindenszentek ünnepe és a halottak napja lassan távolodik már az időben, de még mielőtt belépnénk az adventi várakozás elmélyült csendességébe, felragyog előttünk Szent Márton példája, a katonáé, akinek a lelkében – látszólag váratlanul – hirtelen kinyílik a könyörület virága, és az öldöklésre köszörült karddal vágja ketté a köpenyét, hogy megoszthassa felebarátjával…

Szöveg és kép: Lechner Judit