– interjú Pályi Gyulával, a Modenai és Reggio Emiliai Egyetem nyugalmazott kémia professzorával

Pályi Gyula a Modenai és Reggio Emiliai Egyetem nyugalmazott kémia professzora, az olasz Nemzeti Tudományos Akadémia, a „Negyvenek” tagja. Több éve tart vendégprofesszorként fakultatív előadásokat a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen, Hit és Természettudomány címmel. E kurzus újabb változata a 2015/16 és a 2016/17 tanévben a Laudato si’  kezdetű 2015 május 24-én kiadott pápai enciklika által érintett természettudományos problémákkal foglalkozott.

VR: Úgy értesültünk, hogy ön is csatlakozott azokhoz a természettudósokhoz, akik a Laudato si’ enciklika vallásos mondanivalóját a természettudományok gondolkodásmódjával igyekeznek megközelíteni. Érdekes lenne arról hallani, hogy mi vezette erre az útra és milyen gondolatai támadtak e nagy visszhangot kiváltott enciklika kapcsán.

PGy: Tisztelettel üdvözlöm a Rádió hallgatóit és köszönöm a megtisztelő érdeklődést. Kérdésére válaszolva a két gondolatot szeretnék kiemelni. Az egyik az, hogy Ferenc pápa az enciklika kezdő-szavainak megválasztásával egyértelműen hivatkozik Szent Ferenc „Naphimnuszára”. Ez, hasonlóan sok más természet-szerető természetbúvárhoz, egyik kedvenc  versem, amiben az esztétikai műélvezeten túl, mély természettudományos gondolkodást vélek felfedezni. A másik, az enciklika olvasásakor a 78. pontban a következő gondolat: „Ha felismerjük a természet értékét és törékenységét, valamint a képességeket, amelyeket a Teremtő adott nekünk, ez ma lehetővé teszi, hogy felhagyjunk a korlátlan fejlődés modern mítoszával.”  A Szent Ferenctől származó természetleírás költői, de egyben tudományos igényű megfogalmazása és a természet sérülékenységére utaló pápai gondolat indítottak arra, hogy e kérdéskörrel részletesebben foglalkozzak.

VR: Mondana néhány példát?

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal annak jeleit tárja elénk szakértő vendégszerzőnk, hogy nem a globális felmelegedés előtti korszakban, hanem a globális felmelegedés idején élünk.

Régóta ismert, hogy a globális klímaváltozás során a hőmérséklet-emelkedés mértéke a sarkokon akár két-háromszorosa is lehet a melegedés globális éves középértékének. A változás kilengései mind a Déli-, mind az Északi-sarkon jóval nagyobbak, mint például a közepes szélességeken. Ez a megfigyelés jól dokumentált az elmúlt több mint száz éves meteorológiai adatsorok által is.

Július elején történt meg, amit már hónapok óta várnak a tudósok: a „Larsen C” Déli-sarki selfről levált egy nagyjából 6000 négyzetkilométer méretű, mintegy 200 méter vastag, ezermilliárd tonnás, a hivatalos feljegyzések óta az eddigi harmadik legnagyobb jéghegy. A „Larsen B” 2002-ben, a „Larsen A” 1995-ben vált le a Déli-sarkhoz tartozó jégtakaróról. Már 2014-ben voltak a jégtömb leszakadására utaló jelek, már akkor látszódott egy kezdődő törésvonal. Az úgynevezett selfjegeknek a leszakadása normális folyamat ugyan, de a hőmérséklet-emelkedés felgyorsítja, ahogy ez történt a „Larsen C” esetében is, hiszen a rekordmeleg 2016-os esztendő hőmérsékletviszonyai is hozzájárulhattak a leszakadás felgyorsulásához. A jéghegyóriás nagyon lassan mozog, és vélhetőleg még több tíz év is eltelhet, amíg jelentősen fogyatkozik a tömege.

Néhány héttel ezelőtt brit és belga tudósokból álló kutatócsoport jelentetett meg egy cikket az Északi-sarkkörön túli éghajlati viszonyok változásairól (Science Advances Vol. 3 no.6).

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Donald Trump amerikai elnök június 1-jén bejelentette: az USA kilép a párizsi klímaegyezményből. Ezúttal ezen aggasztó hír kapcsán gondolkodunk az éghajlatváltozásról.

Az elmúlt hetek vezető híre volt, hogy az USA kilép a párizsi megállapodásból, amely az éghajlatváltozás elleni nemzetközi összefogás, az utóbbi évek legfontosabb állomása volt. Nemzetközi formáljogilag ez a lépés nem egyszerű, csak annyira, hogy az Egyesült Államok magára nézve nem tartja kötelezőnek, és így nem hajtja végre az általa önkéntesen vállalt nemzeti célokat. Ez azt jelenti, hogy az USA szövetségi szintű szabályozásában nem írnak elő vonatkozó kötelezettségeket, de a részben önálló államok, és különösen az üzleti oldal további fejlesztéseket tehet a megújuló energiák és az energiahatékonyság területén, amelyek jelentősen elősegítik az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését. Az Európai Unió vezetői egyhangúlag, közös akaratukat kifejezve támogatták a párizsi megállapodás céljainak elérését.

Az eddig ismert összcsökkentési vállalások az USA-éval együtt, ha meg is valósulnának, maradéktalanul sem elegendőek ahhoz, hogy 2-2,5 °C alatt tartsák a globális hőmérséklet-emelkedést. Ne felejtsük el, hogy egy ekkora hőmérséklet-emelkedés következménye a magasabb szélességi körök térségében akár 4-5 °C is lehet, ideértve ennek csapadékterületi és időbeli eloszlásában jelentkező jelentős változásait is. Éppen ezért nyilvánvaló, hogy az előrelátható és már biztosan bekövetkező hőmérséklet-emelkedés következményeit enyhítő alkalmazkodásra egyre nagyobb hangsúlyt kellene helyezni a világ minden táján.

Az éghajlatváltozás nem pusztán a meteorológiai paraméterek megváltozását jelenti, hanem sok tízezer faj kipusztulásához, termőföldjeink, vizeink minőségi és mennyiségi hanyatlásához, erdeink területének csökkenéséhez vezethet. Ennek okai részben a felelőtlen, környezetromboló emberi tevékenységekre, részben tőlünk független, belső természeti jelenségekre vezethetők vissza. Az ember azonban ahelyett, hogy gyengítené, egyre erősíti a kedvezőtlen változások folyamatát, s egyre inkább veszélyezteti a természeti folyamatok egyensúlyát, amely az emberi léthez is elengedhetetlenül szükséges. Az emberiség önpusztító kísérlete folytatódik, ahogy ezt az alábbi események is megerősítik.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal az élelmiszer-pazarlás mértékével szembesülhetünk.

Ferenc pápa Laudato si’ kezdetű enciklikájában írja: „Azt is tudjuk, hogy az előállított élelmiszerek megközelítőleg egyharmadát eltékozoljuk, és ételt kidobni olyan, mintha a szegények asztalról lopnánk” (LS 52.)

Az Európai Parlament strasbourgi plenáris ülése május 16-án elfogadta az élelmiszer-pazarlás elleni határozatát, az élelmiszer-hulladékok mennyiségének csökkentése és az élelmiszer-biztonság javítása céljából. A határozat rögzíti, hogy az élelmiszer-hulladékok mennyiségét ötven százalékkal kell csökkenteni 2030-ig, továbbá a jelenleg előirányzott, 2025-ig harminc százalékos csökkentést megcélzó kötelező célkitűzés eléréséhez megfelelő eszközök biztosítását kérik az uniós döntéshozóktól, a végrehajtásért felelős intézményektől, tagállamoktól.

Ismertek a szomorú statisztikák. A néhány évvel ezelőtti FAO (az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete)-jelentés szerint az egész világon az előállított élelmiszer mintegy harmada, vagyis nagyjából évi 1,3 milliárd tonna megy veszendőbe. A szakemberek világos különbséget tesznek az élelmiszer-veszteség és az élelmiszer-pazarlás között. Az élelmiszer-veszteség elsősorban az aratás közben, az aratás után, valamint az előállítási folyamat közben keletkezett veszteségként jelentkezik. A különösen nagy arányú veszteség leginkább a fejlődő országokra jellemző, elsősorban a gyenge minőségű infrastruktúrának, nem megfelelő logisztikának és technológiának tudható be.

Az élelmiszer-pazarlás már egészen más jellegű probléma, elsősorban a fejlett országokra jellemző: a fogyasztásra alkalmas élelmiszerek kidobását jelenti. Ez előfordulhat már az alapanyag termelése során, vagy az élelmiszer-feldolgozás fázisában, a kereskedés, a szállítás és a tárolás közben is. Történhet a fogyasztás és a vendéglátás során is.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal az áprilisi télies időjárás és a Föld napja kapcsán gondolkodunk a teremtett világ megőrzéséről.

Bizonyára vannak, akik emlékeznek arra, hogy 31 évvel ezelőtt, 1986. április első tíz napján meleg májusi időjárás volt: Budapesten április 8-án és 9-én a 26 Celsius-fokot is meghaladta a maximális hőmérséklet. A rá következő napokban gyorsan hűlni kezdett az idő, és két nap alatt több mint 23 fokot esett a legmagasabb hőmérséklet, hiszen 12-én alig haladta meg a 3 Celsius-fokot a napi maximum, és az ország több területén havas eső, a magasabb hegyekben hó esett. Ez rendkívül nagy hőmérsékletesés volt, de ehhez hasonlóak – bár nem ilyen mértékűek – az elmúlt 115 év áprilisaiban többször előfordultak. A „szeszélyes” áprilisban nagyjából 10 százalékos gyakorisággal következhet be egyik napról a másikra 10–15 Celsius-fokos lehűlés. Valami hasonló történt idén a húsvét utáni napokban is, bár „csak” 10–12 Celsius-fokot estek a napi maximumok, de az ország több térségében havas eső, havazás volt, és az azt követő felhőmentes éjszakákon fagy is előfordult. És ez így van/lenne rendjén: igazi hamisítatlan tavaszi szeszélyes időjárás volt, ami az elmúlt harminc évben kevésbé volt jellemző. Néha megmutatja magát az az időjárás, ami a 20. században jellemző volt. A következtetés nem az, hogy ez a hirtelen változás az éghajlatváltozás bizonyítéka: „sokasodnak majd az extrém időjárási események”, és nem is az éghajlatváltozás cáfolata: „lám-lám visszatért a természet a normális kerékvágásba”, hanem inkább az, hogy évtizedek óta nem fordult elő ilyen Magyarországon – és inkább ez ad aggodalomra okot. Az pedig különösen aggasztó, hogy az évjáratok közötti változékonyság egyre kiszámíthatatlanabb, ami egyrészt nehezen tervezhető, és valószínű, hogy hosszabb távon egy jelentősebb változás előjelének tekinthető.

Az elmúlt hetek során elmélkedéseinkkel bejárva az ökológiai megtérés útját több alkalommal előkerült a közösség fontossága. Úgy, mint ami segít minket a felismerésekben, az elhatározásokban, a döntések megszilárdulásában, de akár úgy is, mint a megtérésből szükségszerűen fakadó tanúságtétel helye, és mint ami annak nyomán létrejön. Befejező elmélkedésünkben fordítsuk figyelmünket most külön is a közösségre, és annak egyik legmélyebb megnyilvánulására, az ünneplésre, és tegyük fel a kérdést: hogyan jelennek meg ezek a teremtésvédelem közegében?

Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.

„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.

Előző cikkünkben, nagyböjt első hetében arról elmélkedtünk, mennyire szükséges eljutnunk annak felismerésére, hogy életünket nem fenntartható módon rendeztük be – akár Isten törvénye, akár pedig az ökológiai fenntarthatóság szempontjából.

Az a felismerés azonban, hogy „rossz irányba haladunk”, még nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább. Nem magától értetődő, hogy a hibás irányt észrevéve azonnal lefékezünk, megállunk, esetleg elkanyarodunk. Bár ésszerű lenne, mégsem magától értetődő, hogy az ilyen (vagy egyébként bármilyen!) felismerést azonnal megfelelő elhatározás és tett követi.

Így van ez a lelki élet terén és a környezethez való viszonyunkban is. A lefelé csúszó ember, bár külső szemmel nézve világos, hogy azonnal változtatnia kellene magatartásán, gyakran csak tovább halad a romlás felé.

Jézus példázatában a tékozló fiú olyan mélyre süllyed, ami egy hívő zsidó embernek szinte elképzelhetetlen – sertéseket őriz nyomorogva egy idegen birtokán. Ez a kép szimbolikusan sűríti magába a tapasztalatot: bár nem lenne szükségszerű, ennek ellenére nem ritka, hogy el kell jutnunk a lejtő aljáig ahhoz, hogy ráébredjünk elrontott helyzetünkre, és benne a saját felelősségünkre.

A döntéshozók nem csak Rachel Carsonnak, „A néma tavasz” szerzőjének 1962-ban leírt szavait, de az 1972-ben a Római Klub által kiadott híres „A növekedés határai” című munkát elkészítő, nagy befolyással bíró tudóscsoport üzenetét sem vették komolyan, és úgy tűnik, hogy ez máig sem történt meg, pedig az akkori modelleredmények és az azóta eltelt negyven évben bekövetkezett tényleges változások közel állnak egymáshoz. 1972 a globális környezetvédelem fontos éve volt: ekkor rendezték meg Stockholmban az emberi környezet megóvásával foglalkozó első világkonferenciát, amikor először deklarálták az „emberhez méltó környezethez való jogot”.

A világ döntéshozóinak az alapállása az, hogy nem történt nagyobb katasztrófa, ráadásul sokkal több embert sokkal nagyobb jólétben tart el a Föld, mint 1972-ben.

Mégis mi történt azóta? Négy évtized alatt megduplázódott a Föld lakossága, többszörösére nőtt a vízfogyasztás, vészesen csökkent a megművelhető földterületek mennyisége, és csökkent a fajok sokszínűsége, ami a legfontosabb eleme az ökológiai egyensúly fennmaradásának. Egyre gyorsabban fogynak az egy főre eső vízkészletek, Afrikában olyannyira, hogy ez a jelenség igazi népvándorlást fog okozni a következő tíz-tizenöt évben. Egymást követik az időjárási elemi csapások és a szélsőséges éghajlati rekordok. Az elmúlt napokban újra bejárta a világsajtót egy díjnyertes kisfilm, amely bemutatja, hogy hetvenöt perc leforgása alatt hogyan tűnik el egy Manhattan nagyságú jégtábla az olvadó grönlandi jégmezőből. Ha továbbra is úgy gondoljuk, hogy nincsenek határok, akkor majd a természet fog figyelmeztetni bennünket arra, hogy hol a határ.

Épp miután megkezdtük ezt az adventi cikksorozatunkat, melynek témája: a remény a teremtett világ iránt magát felelősnek érző keresztény ember szemével, Ferenc pápa új katekézissorozatot kezdett Rómában Szent Péter téri általános kihallgatásain, s ezek témájául – a reményt választotta. Mintha csak meg akarta volna segíteni elmélkedésünket… Kézenfekvő, hogy Ádvent utolsó hetében a remény keresztény tartalmáról, a hittel való összefüggéseiről elmélkedve az ő gondolataiból induljunk ki.

Első katekézisében december 7-én többek között ezt mondta: „A remény a kicsinyek erénye! A nagyok, a megelégedettek nem ismerik a reményt, nem tudják, mi az.” Nem szokatlan, hogy Ferenc pápa mindenben a kicsinyek, a szegények, a kitaszítottak szempontjait látja meg elsősorban, és nekik ad elsőbbséget. De miért tartja Ferenc pápa a szegények erényének a reményt, és miért állítja, hogy a „nagyok” nem ismerik azt? Azért, mert akinek nincs szüksége semmire (vagy legalábbis így érzi, mert úgy bástyázza körül magát evilág dolgaival, hogy ideig-óráig ezzel tudja ámítani magát), annak nincs miben, nincs miért reménykednie. A remény mindig valamilyen jövőre vonatkozó vágyat foglal magában, és akinek nincs hiánya, az nem vágyakozik, így pedig nem is reménykedik. Csak annak számára érték a remény, akinek van mire várnia. Talán jobban érthető így az is, hogy sok gazdag, a világ javait habzsolva használó, és a rászorultság gondolatát magától minden formában elutasító embertársunk miért reménytelen, és így végül miért boldogtalan gazdagsága ellenére is.

De mielőtt sajnálni kezdenénk a gazdagokat, akik így mintha helyzetük folytán reménytelenségre lennének ítélve, fontos felidéznünk azt is, hogy az élet végességével, a szenvedéssel, a halállal való szembesülést valójában egyetlen ember sem kerülheti el. Ha pedig a(z önmagát) gazdag(nak látó) ember ebben a szembesülésben egyszersmind Krisztussal is találkozik; ha megismeri az evangélium válaszát ezekre az egyetemes, minden embert érintő hiányokra, és el is fogadja, hogy Jézus szemével tekintve – földi, viszonylagos gazdagsága ellenére – ő is kicsi, voltaképpen semmi, akkor neki is esélye van elkezdeni vágyakozni, és ezáltal reménykedni is.

A remény evilági értelmezésének szerepe, haszna, csapdái és kritikája

„Amíg élek, remélek” (Cicero); „Amíg élet van remény is van” (Stephen Hawking); „Amíg idő van, van még remény is” (Székely János). Ezekkel és sok más hasonló idézettel is bemutathatnánk, hányféleképpen fogalmazzuk meg azt, hogy véges életünk napjaiban vágyunk valamire, remélünk valamit. Az mindegyik idézett megfogalmazásban közös, hogy a remény nem önmagában létezik. A remény időhöz és térhez kötött. A remény a jövő, aminek az eljövetele még előttünk van. Milyennek képzeljük a jövőt? Akinek a mai élete nem felel meg, szebb jövőt szeretne. A fárasztó munkát végzők kevésbé fáradságosra vágynak, a rohanásban lévők lassabb tempóra, a szeretet nélkül élők szeretetre vágynak.

A csapda az, hogy sokszor az ember nem remél, hanem fantáziál. A fantázia fontos, hogy előrevigyen az úton, de a fantázia veszélye, hogy eltereli a figyelmet a valóságról, a realitásról. Egy mondást találtam erről, ami igen elgondolkodtatott. „Néha fantáziál az ember a jövőről, de olyankor eszembe jut az a mese, amiben az asszony tojásokat visz a piacra, és tervezgeti, hogy majd mi mindent fog venni az árából. Aztán végül összetörik az összes tojás.” A fantáziálás rövid ideig tartó, nem a valósághoz köthető állapot – a szó jelentése  a szótár szerint: "képzelődik, álmodozik". A fantáziáláshoz hasonló csapda az illúzió, az illúzió kergetése. Áltatás, ámítás, érzéki csalódás. Mondhatjuk úgy is, hogy az ember a csodákban reménykedik? Csodák vannak. Az illúzió csodája és a mi csodáink között az a különbség, hogy honnan várjuk a csodát? A csodavárásunknak, egyben a reményünknek egy forrása van. Krisztus. Ami fontos számunkra, azt nem helyezzük a valóságon kívül, sőt azért teszünk, dolgozunk. Ébren tartjuk azt az állapotot, amiben reménykedünk. Minden új nappal, időről időre. Senki nem tökéletes, és nem is tudja minden nap azonos intenzitással végezni a munkáját, segíteni a rászorulót, sőt még a szeretetet sem tudjuk mindig ugyanazon a hőfokon tartani, de tudatosan lehet vigyázni rá és tudatosan lehet készülni. Időben. Ez az idő most is van. 

2015-ben az egyik Naphimnusz Egyesületi találkozón vetődött fel az a gondolat, hogy mindenki számára közérthető módon, képekkel illusztrálva, sok helyre eljuttatva szemléltessük a teremtésvédelem mibenlétét. Sokat beszélgettünk arról, hogy mivel lehetne leginkább kifejezni gondolatainkat, végül, talán egyáltalán nem véletlenül, Szent Ferenc Naphimnuszát találtuk a legmegfelelőbbnek. A kiállítás bevezető tablóján erről így írunk: 

„A jövő távlatairól
a jelen aggodalmainak szorításában
Szent Ferenc szavai nyomán

Egy rövid, de szerteágazó fizikai és szellemi sétára hívjuk a kedves látogatót. Assisi Szent Ferenc 1225-ben, már nagybetegen írta a Naphimnuszt (olaszul: Cantico di frate Sole, azaz Naptestvér éneke), mely az olasz irodalom első verses nyelvemléke is. Régi keletkezése ellenére ma is sok új felismerést indíthat bennünk útjára, ezekből született ez az elmélkedő kiállítás.”

(nem hivatalos magyar fordítás)

Tisztelendő testvéreimnek,

Peter Kodwo Appiah Turkson bíborosnak,

az Igazságosság és Béke Pápai Tanácsa elnökének,

Kurt Koch bíborosnak,
a Keresztények Egysége Elősegítése Pápai Tanácsa elnökének.

Osztozva szeretett testvéremmel, Bartholomaiosz ökumenikus pátriárkával a teremtés jövője iránti aggodalomban (vö. Laudato si’ enciklika, 7–9), és elfogadva képviselőjének, Ioannis pergamói metropolitának javaslatát, aki részt vett a közös ház gondozásáról szóló Laudato si’ enciklika bemutatásán, közölni kívánom Önökkel döntésemet, hogy a katolikus egyházban is bevezetem a „világimanapot a teremtéssel való törődésért”, amelyet az idei esztendőtől kezdve szeptember 1-jén tartunk, úgy, amint az már régóta történik az ortodox egyházban.

Keresztényekként szeretnénk felkínálni hozzájárulásunkat az ökológiai válság leküzdéséhez, amelyet az emberiség most átél. Ehhez elsősorban gazdag lelki örökségünkből kell merítenünk azokat az ösztönzéseket, amelyek a teremtés gondozása iránti szenvedélyt táplálják, mindig emlékezve arra, hogy számunkra, a Jézus Krisztusban, Isten értünk emberré lett Igéjében hívők számára „a lelkiség nincs elszakítva saját testünktől, sem a természettől vagy e világ valóságaitól, hanem ezekkel együtt és ezekben él, közösségben mindennel, ami körülvesz minket” (LS 216). Az ökológiai válság tehát mély lelki megtérésre hív minket: a keresztények meg vannak hívva egy „ökológiai megtérésre, amely azt jelenti: engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban” (LS 217). Ugyanis „annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja” (uo.).