Advent első vasárnapján, a várakozás és csendes elmélyülés időszakának elején érdemes megvizsgálnunk, hogy mit is jelent számunkra az ember képmási léte. A Teremtés könyvében (Ter 1,26) olvashatjuk, hogy Isten azt a fantasztikus ajándékot adta nekünk, hogy az embert az Ő képmására teremtette. Egyáltalán találkoztunk-e azzal a felelősséggel, amit a képmási lét jelenthet?

Mielőtt megtekintenénk milyen felelősséggel bír a képmási lét, nézzünk körül a „mi közös otthonunkban” (Laudato si'). A közös otthon, ami nemcsak a lakásunkat, családunkat jelenti, hanem tágabb értelemben akár a lakóközösséget, a települést, az országot ahol élünk, a földrészt és még az óceánokat, távoli magas hegyeket, esőerdőket, vagy zord sivatagokat is mindazokkal együtt, akik benne élnek. Ha tüzetesen szemügyre vesszük világunkat, a sok szörnyűség, katasztrófa és baj mellett még mindig felfedezhetjük azt a harmóniát, azt a fantasztikus vitalitást, amit akárcsak egy erdőszéli mező vagy egy kis tó élőhelye mutat nekünk. Nem idegen számunkra ez a hely, hanem otthon érezzük magunkat, és sokszor, ha visszaérkezünk a városba, ott érezzük az idegenséget. Mindaz, amit a természet nyújt nekünk, a föld mélyén lévő kincsektől egészen a friss vízig és kenyeret adó gabonáig, mindennapjaink és a jövő idők szükséges feltétele.

Elmerülhetünk a madarak, lepkék, virágok nyugtató és illatos világában, amely nemcsak szemet gyönyörködtető része a természetnek, hanem része az élővilág körfolyamatainak, amelyek mozgásban tartják, frissítik a Föld bioszférájának védelmi funkcióit, vitális készségeit is. Ez nem valamiféle „széplelkű” megközelítés, hiszen a valóság az, hogy a sokféleség nemcsak gyönyörködtet, hanem az ún. biológiai sokféleség az élővilág, a bioszféra immunrendszere.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal ahhoz adunk tanácsot, miként etessük megfelelően a madarakat.

Madárfajaink gazdagsága érzékeny mutatója a természeti környezet egészségének. Olvashattuk a WWF nemzetközi természetvédelmi szervezetnél hetekkel ezelőtt megjelent „Élő bolygó” jelentés elszomorító megállapításait, a vészjelzést a Föld állapotáról, a biodiverzitás, azaz a növény- és állatfajok sokféleségének rendkívüli csökkenéséről. Sokszor leírtam, de nem lehet elégszer ismételni, hogy a fajok gazdagsága, a földi élet immunrendszere az, amit az elmúlt évtizedek során egyre rohamosabb ütemben bontunk le.

Az elmúlt évtizedek káros hatásai ellenére Magyarországon még menthető, megvédhető a jelenleg élő fajok többsége. Azt is tudjuk, hogy a mezőgazdasági területeken élő madárfajok esetében az FBI (Farmland Bird Index) csökkenést, míg az erdei madárfajoknál a WBI (Woodland Bird Index) értéke növekedést jelez az elmúlt tizenhét évben (forrás: Magyar Madártani Egyesület). Azaz van teendője az illetékeseknek, de tehetünk mi is madárvilágunk megóvásáért.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Szakértőnk nem osztja a sajtóban megjelenő szenzációhajhász kijelentést, hogy „12 év múlva itt a pokol” az éghajlatváltozás miatt, de azért nem véletlen a cikk címe...

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) harminc éve, 1988-ban megalakult nemzetközi multilaterális szervezet. Létrehozását az ENSZ Környezetvédelmi Programja, a nevével ellentétben intézményként működő UNEP és a Meteorológiai Világszervezet, a WMO kezdeményezte, majd az ENSZ közgyűlése erősítette meg az éghajlatváltozással foglalkozó határozatában. Jelentős szerepe volt abban, hogy az 1992-es riói fenntarthatósági csúcson elfogadhatták az éghajlatváltozási keretegyezményt. Az IPCC-nek mint folyamatosan elemzéseket készítő és egyben tárgyaló, egyeztető testületnek most is kiemelt szerepe, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos kutatási eredményeket összefoglalja és azok alapján intézkedéseket dolgozzon ki.

Az IPCC-nek három munkacsoportja van, ezek az éghajlati rendszer működésével, az éghajlatváltozás hatásaival és az azokra való felkészülés, az alkalmazkodás lehetőségeivel, valamint az éghajlati rendszerre gyakorolt emberi hatások mérséklésének lehetőségeivel foglalkoznak. Emellett létezik egy olyan munkacsoportja, amelynek feladata az üvegházhatású gázokra vonatkozó számítások, illetve leltár készítésének módszertanára vonatkozó útmutatók összeállítása. A testület fő tevékenysége átfogó jelentések készítése, amelyek a munkacsoportok tematikai felbontását követik, valamint készít úgynevezett szintézisriportot és egy nagyon jól átlátható összefoglalót a politikai döntéshozók számára. Miután az IPCC hivatalos ENSZ-testület, jelentéseit a kormányzati delegációk plenáris ülésein fogadják el: ez egyben erősíti a jelentésekben foglalt megállapításokat, hiszen nemcsak szilárd tudományos hátterűek, hanem komoly nemzetközi felhatalmazás is áll mögöttük, ugyanakkor vannak olyan esetek, amikor egy-egy kormányzati delegációnak nem tetsző, vélt érdekeit sértő tudományos megállapítás kimarad a jelentésekből.

Ez idáig öt úgynevezett értékelő jelentés készült. Ezek közül is a negyedik volt talán a legismertebb, amelyet 2007-ben adtak ki, és ennek nyomán kapta meg a testület (ideértve a részt vevő több ezer tudóst és szakembert) a Nobel-békedíjat. Jelenleg a hatodik jelentés készül.

Idén október elején Dél-Koreában, az IPCC tizennyolcadik közgyűlésén fogadták el és tették nyilvánossá azt a „speciális jelentést” (ez egy időközi elemzés), amely a 2015-ben elfogadott párizsi egyezmény fő célkitűzésének, a 1,5 Celsius-fokos éves globális középhőmérséklet-emelkedés elkerülésének az esélyeiről szól.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ma már nem sapkában, kendőben visszük haza a zöldséget, gyümölcsöt, de akkor mégis miben? Ezúttal ezen töprengünk.

„Saláta – uborka
terem a kis udvarba.
Méz-körte, vaj-alma
terem a hegyoldalba.

Gyere tartsad kicsi sapkád,
adok érett, piros almát.
Gyere tartsad kicsi kendőd,
adok édes, puha szőlőt.”

Weöres Sándor szinte még kortársunk. Mégis ez az apró életkép már mennyire távolinak tűnik egy mai ember számára! Nem járnak gyalogosan az emberek a hegyoldalban, nem kínálják egymást érett almával, puha szőlővel, de az már végképp eszükbe nem jutna, hogy sapkában, kendőben vigyék haza az ajándékot…

Nagyon gyors változások részesei vagyunk. A kertektől az asztalig egyre hosszabb az élelmiszer útja, egyre több kézen megy át, és emiatt „szükségszerűen” rengeteg csomagolóanyag is forog a kereskedelemben. De valóban forog, vagy minden lehető alkalommal félredobva hulladékként végzi? Hiba ez az rendszerben, vagy eredmény? A csomagolóanyag-gyártás is iparág, a begyűjtés, esetleges újrafeldolgozás is gazdasági tevékenység, végső soron munkahelyeket teremt…

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy a napraforgók és a méhek hogyan „lázadnak fel” a kizsigerelés ellen.

„Minden összefügg mindennel. Ha az ember a valóságtól függetlennek nyilvánítja, és feltétlen uralkodóvá teszi magát, saját létezésének alapja dől össze, mert az ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását, ahelyett, hogy a teremtés művében Istennel működne együtt.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 117)

Évek óta nevelgetek dísznapraforgót a kertben. Kisebb fejű, elágazó szárú, több virágot hoz, mint az ipari, nagyüzemi fajták, de ezért jó a piacra vinni vágott virágként. Némelyiknek sötétbordó a virága, vannak egészen teltek, halványsárgák, fekete, barna közepűek, aztán ahogy a magot elszórják, a következő évben megint új változatok bukkannak fel. A legelső virág a szár csúcsán még valóban követi a napot reggeltől estig, de csak bimbó korában, amíg ki nem nyílik! Utána már mind keletre fordulnak, ahogy egykor a templomok, megszilárdul a virág nyaka, és elveszíti a „napraforgás” képességét. Heteken át hozza oldalhajtásain az új virágokat, így terített asztal várja reggelente a megporzó rovarokat, köztük a méheket is. Szeptemberre már a magot érleli, a feje lefelé billen, hogy meg ne ázzanak a magvak, és ilyenkor már a madarak látogatják! Idei kis cinkék tornásznak rajta, a fiatal tengelicek csapatostól lepik meg, halkan, vidáman csivitelve. Mindig kiszórnak annyi magot, hogy jövőre is kelnek az utódok szanaszét, nem is kell a vetőmagot begyűjteni, inkább téli madáreleségnek tesszük el az érett, szépen kiszáradt tányérokat. A napraforgószár tüzelőnek jó, a többi része megy a komposztba.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon gondolkodhatunk el, hogy tudunk-e az élőlényekre is társteremtményekként tekinteni, szeretettel és felelősséggel bánni velük.

Vadkörte rózsabokorban

Két hete a szukcesszióról, a növénytársulások határozott irányú átalakulásáról olvashattunk a Teremtésvédelmi kalendáriumban. De hová tart ez a folyamatos, lassú változás, vajon van egy végső egyensúlyi állapot, amelynek elérése az egész történet célja? Magyarország legtöbb vidékén az erdő újjászületésének vágyát érezzük minden növény- és állatfaj megjelenésében, minden életközösség létrejöttében, és abban, ahogy a fajok, társulások egymásra épülnek.

„Ahogyan minden élő szervezet jó és csodálatra méltó, mivel Isten teremtménye, ugyanez érvényes arra, amikor élő szervezetek egy meghatározott térben, rendszerként harmonikusan együttműködnek.” (Laudato si’  140.)

A növények, állatok soha nem önmagukban élnek, és közösségeik annyira jellegzetesek, hogy saját nevet is kaphatnak, egy árvalányhajas dolomitsziklagyep vagy egy cserszömörcés karsztbokorerdő nagyjából ugyanazokból a fajokból áll össze szerte az országban. Elsősorban a hasonló környezeti igények szerint társulnak a növények, de fontos a táplálkozási hálózatok kialakulása, a megporzó, a terjesztést végző állatok megjelenése is. Ezeknek az ökoszisztémáknak a harmonikus működése jelenti földi létünk alapját. De tudunk-e rájuk is társteremtményekként tekinteni, szeretettel és felelősséggel bánni velük?

Budaörsön a Törökugrató-hegyen is nagyon szépen megfigyelhető, ahogy a felhagyott kőbánya, a kipusztult őszibarackosok helyén évtizedek alatt lassan begyógyulnak a táj sebei, a csupasz sziklákat újra elfoglalja a növényzet, először a kövirózsák, kakukkfüvek, varjúhájak, aztán zárul a virágos sziklagyep, és megjelennek a cserjék, a tüskés, tövises bozót.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arról írunk, mi az, amit környezettudatos emberként mi magunk megtehetünk itt és most, július közepén, Magyarországon ökológiai lábnyomunk csökkentéséért.

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! – hangoztatjuk egyre többször, de leginkább a „döntéshozókra” toljuk a cselekvés felelősségét, elvárjuk, hogy csökkentsék a kamionforgalmat, a műanyag csomagolóanyagok mennyiségét, a szén-dioxid-kibocsátást. De mi az, amit környezettudatos emberként mi magunk megtehetünk itt és most, július közepén, Magyarországon ökológiai lábnyomunk csökkentéséért, az élhetőbb jövőért? Például, műveljük meg kertjeinket…

Lippay János, a kedves jezsuita már a 18. században a pozsonyi érseki kert krónikásaként szenvedélyesen érvelt a kerti munka haszna mellett, a következőképpen: „…Ha ki pedig a kertnek hasznát akarná fontba vetni, és abbúl ítélné nem méltónak, hogy emberséges ember abban foglalná elméjét, s fáradságát töltené; mivel az igen csekély hasznot hajt: fölötte meg botlanék. Mert vallyon, mi lehet ez világon hasznossabb az embernek, mint maga életének hosszabbítása: egészségének oltalmazása: fáratt erejének meg-nyúgosztása: súlyos gondgyainak enyhítése: és minden tagjainak vigasztalása? Azt pedig sohúlt inkább föl nem talállya, mint az kerti mulatságban. Kiben csak egy kedves sétálás is alkalmatos üdőben, csudálatos-képpen megvidámítja az embert, és annak a mennyei Paradicsomnak kévánságára föl-indíttya elméjét: kiben csak egy virágocskát meg-tekéntsen is, leg-ottan annak alkotójának szépségére és szeretetire fölgerjed…”

Évszázadokkal ezelőtt is ilyen lenézett, lesajnált, rosszul fizetett volt a kerti munka, hogy ennyire kellett mentegetni azokat, akik kedvüket lelték benne? Pedig akkoriban még jóval közelebb volt egymáshoz a kert és a konyha! A szállítás körülményessége, a tartósítási eljárások kezdetlegessége miatt alapvetően helyi terméket, idényzöldséget, hazai gyümölcsöt fogyasztott szinte mindenki. Gépesítés híján jóval több ember dolgozott a mezőgazdaságban, de a mai kor mércéje szerint legtöbben csupán mélyszegénységben tengődtek az így megszolgált bérből.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ma a környezettudatos gyógynövénygyűjtésre buzdít szakértőnk.

Közeledik a nyári napforduló, és az idei különösen meleg tavasz miatt már Medárd napjára kinyíltak a János-napra rendelt virágok! A kertek gyönyörűek, elmaradtak a májusi fagyok, talán még eső is volt eddig elegendő, igaz, többnyire heves záporok formájában, kiszámíthatatlanul érkezett. Lehet, hogy felesleges a sok aggodalom, a klímaváltozásnak akár nyertesei is lehetünk itt Magyarországon?

Miért is van, hogy ilyenkor ennyi a virág a réteken, a kertekben? Az úrnapi virágszőnyegeket ilyen bőségben, szépségesen csak júniusban lehet elkészíteni, bárhová is esik egy-egy évben a húsvét, ezzel együtt a pünkösd. Az Úr napján, az Oltáriszentség ünnepén – lehet a tavasz hűvös, csapadékos, vagy száraz, forró – valamilyen virágból a sok közül biztosan lesz elegendő a díszítéshez!

Az itt élő növények pontosan „tudják”, érzékelik, hogy a napforduló után már a magok érlelése, a szárak szilárdítása, a tápanyagok gyűjtögetése, az áttelelő rügyek kinevelése a feladat, a virágzás, az intenzív növekedés, terjeszkedés ideje erre az esztendőre hamarosan véget ér. Ezért nyílik szinte egyszerre a rózsa, a liliom, a borzaskata, a menyecskeszem, a harangvirágok sokféle fajtája, a törökszegfű és a májusi margaréta. Megporzó rovarokra is nagy a kereslet ilyenkor, a petékből tömegével kikelő hernyók gyérítéséhez a madarakra is nagy szükség van, ők is most tudják a fiókákat a bőséges eledellel biztonságban felnevelni, szárnyukra bocsátani, hogy még a nyáron megerősödjenek.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. A pünkösdi rózsa nem várja meg a pünkösdöt és a hagyományos ballagási virágok is lecserélődtek. Ma e változások mélyebb hatásait vesszük számba.

„A kertek megtelnek bazsarózsákkal, s egyszerre olyan súlyos és meleg lesz a világ, mintha megtelt volna egy érzés súlyával; dadogva beszél, mint mindenki, aki ittas egy érzéstől. Ez már nem a szerelem, nem is a nyelvelő és kacér tavasz; ez már az élet, súlyával, illatával, végzetével.” (Márai Sándor)

A májusi kertből a „valódi” pünkösdi rózsa (Paeonia officinalis) nem hiányozhat! A virágzás csak néhány napig tart, a vázában is hamar lehullanak róla a szirmok, de a csodálatos szín, a rengeteg szirommal ékes hatalmas virág évről évre elvarázsolja a szemlélőt, és visszahozza a régi pünkösdi ünnepek emlékét. Az idén viszont már jóval megelőzte a virág nyílása az ünnepet, hiszen már áldozócsütörtökön, Urunk mennybemenetelének emléknapján teljes virágzásban álltak! Pünkösdre már a pár héttel későbbi, illatos virágú, a távoli Keletről származó bazsarózsák fognak pompázni, pedig ezeknek a nép valamikor az úrnapi rózsa nevet adta…

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Egyedül nem megy – ez derül a sziklacsúcsok lakóiról szóló írásunkból.

„A budai hegyek csodálatos szépségét még nem fedezte fel a magyar lélek. Költők nem szólnak róla, festők nem festik, s a magyar kertész nem jár hozzá tanulni. A szomszédságunkban sárgulnak fel a hegyek oldalában a somfák, itt nyitják lila kelyhüket a bájos kökörcsinek, ártatlan szépségükkel mosolyognak a tengernyi rózsák, lágyan, mint az álmodó szép asszony, ringanak az árvalányhajmezők, a sziklákon őshonos magyar virágok fehérsége, kéksége és ezüstje ragyog, de a buta pesti ember érzéketlenül megy el ezek mellett a virágok mellett, s eszébe sem jut, hogy csodák között jár, a teremtés legtitkosabb, legmisztikusabb csodái, a magyar föld, a budai hegyek virágai között…”

Rapaics Raymund mintegy száz évvel ezelőtt fedezte fel magának a budai hegyek kopasz tetőin a sziklagyepek tavaszi virágpompáját. Szinte hihetetlen, hogy ezeken a messziről kopárnak tűnő sziklákon milyen gazdag életközösségek alakultak ki. „Égi szigetek” ezek a csúcsok, az egész Budai-hegységen végighúzódnak, és valami titokzatos módon összeköttetésben maradnak egymással, az őket elválasztó erdők, völgyek, városok nem jelentenek akadályt a növényfajok, velük együtt élő állatok fennmaradásának, terjedésének. A mai csonka Magyarország mintegy kétezer növényfajának tizedrésze képviselteti magát egy-egy sziklatetőn, valóban talpalatnyi helyen, és mégis „fenntartható” módon, egyensúlyban. Az időjárás szeszélyei, nagy hidegek, aszályos esztendők, tűzesetek ellenére nem csökken a fajok száma, a talaj borítottsága végig állandó, csak éppen mindig más növényfaj erősödik, terjed jobban, a kihívás természetétől függően.

Itt bújnak elő először a finom szőrruhába burkolt kökörcsinek, a ragyogó sárga héricsek kora tavasszal! A száraz fű közül élénk színükkel, óriási kitárt kelyhükkel messzire virítanak, hogy az első ébredező rovarokat odacsalják. Az aranysárga és a lila együtt jelenik meg márciusban, és ezt a két színt cifrázzák tovább heteken át a többiek is, a ternyék, pimpók, naprózsácskák, gyöngyikék. Ez persze nem véletlen, hiszen a korán ébredő poszméhek, dongók ezt a két, egymást kiegészítő színt veszik észre, itt keresik a táplálékot jelentő nektárforrást.

„Így szól az Úr: Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé és gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppúgy lesz szavammal is, mely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi amiért küldtem.” (Iz 55)

„... A szamárcsikót Jézushoz vezették, Ő pedig felült rá. Akik kísérték, így kiáltoztak:
”Áldott, aki az Úr nevében jön!”” (MK 11)

„Vacsora közben Jézus kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” Majd fogta a kelyhet, hálát adott, odanyújtotta nekik, és mindnyájan ittak belőle. Ő pedig így szólt: „ez az én vérem, a szövetségé, mely sokakért kiontatik.” Ezután kimentek az Olajfák hegyére.” (Mk 14)

„Nem álltam ellen és nem hátráltam meg.
Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent.” (Iz 50)

„Jézus szolgai alakot öltött, kiüresítette önmagát, és hasonló lett az emberekhez. Megalázta magát, és engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta őt.” (Fil 2)

Virágvasárnap! A pillanatkép, amelyen egy percre elénk tárul hogy mi is lehetett volna; amelyen mintha Jézust végre felismernék annak aki, hisz megkapja az őt megillető túláradó örömet, tiszteletet és szeretetet! Áldott, ki az Úr nevében jő - áldott Jézus, mert az Úr nevében jön! A kegyelem boldog percei!

Ám Jézus az ünneplésen áthaladva valójában a másik, a legnagyobb ünnep felé vezető útra indul: a feltámadás ünnepe felé. Ez az út azonban a Golgotán vezet keresztül. Krisztus, aki „virágunk, szép termő águnk”, aki - gyönyörű ősi imánkkal szólva - „világnak világa, virágnak virága” aki mindhalálig engedelmes, nemsokára „keserűen kínzatik, vas szegekkel veretik” érettünk. Nem hátrál meg, nem is áll ellen, hanem kiontja vérét a „sokakért”.

Jézus, - a Logosz, Isten megtestesült szava, üzenete - végbeviszi amiért az Atya küldte, és nem tér vissza hozzá eredménytelenül. Megöntözi, megváltja, termővé és gyümölcsözővé teszi a Földet. Ez az, amire az egész teremtés sóhajtozva várt: Isten Fiának megnyilvánulá-sára. Ez az, ami képessé tesz minket is, hogy Isten fiaiként viselkedjünk a világban és a világgal, beteljesítve a teremtés várakozását, a Teremtő terveit. 

A megrendült földdel, elhomályosult Nappal, meghasadt templomkárpittal együtt mi is igaz bánattal szemléljük Üdvözítőnk kínjait. A kereszt alatt végiggondoljuk: kit is bízna rám most ismét Krisztus? Mit kérne tőlem most Krisztus? Miben kell helyette eljárnom, szeretteim és a világ javára? Mit kell elhatároznom, minek kell az Ő áldozata erejével nekiveselkednem? 

Aztán eljön a várva várt pillanat: „Krisztus, virágunk, szép termő águnk: feltámadt Krisztus, vígadjunk! A bűnből mink is támadjunk!” Induljunk, cselekedjünk az Úr nevében, az Ő áldásával!

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Nagyböjt lévén ezúttal azon gondolkodhatunk el, hogy mennyire élünk egészséges életet – mert ez nem csak ránk van hatással!

Zöldbabos, répás hajdinakása

„Édes Néném, mely jó az egészség! Aztot pedig leggyakorább mi magunk rontjuk el. Mert miért látunk a szerzetesek és a munkásemberek között annyi egészséges öreg embereket? Ennek igen könnyű okát adni, mert se a szerzeteseknek, se a munkásoknak elméjük annyi változást nem szenved, a nagyravágyás, fösvénység, irigység nem gyötri. Ezeknél pedig semmi inkább nem rövidíti az életet, a nyughatatlanság, a gyötrődés az elmét megrontják, és az elme az egészséget.

De ne szóljunk az elméről, hanem nézzük el, micsoda mértékletes életet élnek a szerzetesek és a munkások. És nem kell csudálni, hogy sokáig élnek, mert az ő ételek és italok közönséges és mértékletes. Csaknem mindenkor egyaránsú étellel és itallal élnek, a sokféle étellel gyomrokat meg nem terhelik, és ha vasárnap vagy más innepnap egy-más munkásember többet talál enni vagy innya, aztot másnap a dolog és az izzadás megorvosolja. De aztot csudáljuk, hogy látunk az urak között öregeket, és ne csudáljuk, ha látunk betegeseket. Mert mi lehet nagyobb ellensége az egészségnek, mint a torkosság, mértéktelenség és tunya élet, és mi rövidítheti úgy az életet, mint a részegség? Az a sokféle savanyú és édes, az a sokféle hidegítő és melegítő, micsoda zenebonát nem csinál gyomrokban! És mindezekkel halmozva megtöltik magokat, aztán nemhogy valami járással segítenék az emésztést, de még aztot meggátolják két óráig való déli álommal. Hát még a rettentő ital mit csinál, amidőn nem az árvízben, hanem az ár-borban kell úszkálni a szegény gyomornak, akinek lehetetlen megemészteni mindazt, amit belétöltenek és vetnek. Az okozza azután a sokféle rossz humorokat vagy nedvességeket és a sűrű vért, és a sok nyavalyák ezekből származnak. Ezért mondja egy példabeszéd, hogy az ember a fogával ás magának vermet.

…Édes néném, vigyázzon az egészségre kéd, mert a’ derék állapot. És maradok kéd szolgája, ámen.” (Mikes Kelemen: Törökországi levelek, Rodostó, 1724)

„A hetedik nap a nyugalom napja az Úrnak, a te Istenednek. Ezért semmiféle munkát sem szabad végezned ezen a napon, sem neked, sem senkinek a tieid közül. Az Úr ugyanis a hetedik napot megáldotta és megszentelte.” (Kiv 20)

„Istennek „oktalansága” bölcsebb az embereknél, és Istennek „gyöngesége” erősebb az embereknél.” (1Kor 1)

„Fölmenvén Jeruzsálembe, Jézus a templomban árusokat talált. Kötélből ostort font, és kikergette mindnyájukat a templomból, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta, mondván: „Ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”” (Ján 2)

A harmadik vasárnap olvasmányai jól mutatják nekünk, hogy „nagy” böjtünk értelme, célja nem az öncélú önsanyargatás, hanem a helyes irányok és arányok megtalálása az életünkben. Persze, ha történetesen épp rossz irányba haladunk, akkor ehhez kell a felismerés, a gondolkodás megváltoztatása és az azzal járó irányváltás (metanoia, megtérés). Az irányváltás sikerességéhez pedig összeszedettség kell, mint ahogy jelen céljaink, irányaink, gyakorlatunk őszinte és objektív vizsgálatához is kell a fegyelem, önmagunk kordában tartása, az ön-megtartóztatás, a visszanyert ön-uralom. (Mert ha a lélek kész is, a test gyönge...) Mindez azonban eszköze, nem célja a nagyböjtnek; a cél az Úr akaratának tisztább megértése és követése.

A mai vasárnapon figyelmeztetést kapunk: az emberi élet nem a gazdaságról – még kevésbé a gazdagságról – szól! Ahogy Jézus erős prófétai jellel adja ezt tudtunkra, amikor a kereskedőket kiűzi a jeruzsálemi templomból, olyan erős prófétai üzenet az is, amikor Ferenc pápa ma, az ökológiai és társadalmi válság súlyos tényeit látva azt mondja: „Ez a gazdaság öl!”

Még a legszebb, teremtő, alkotó tevékenységet is meg kell tehát szakítanunk pihenőkkel. Időről időre rendszeresen ki kell lépnünk a gazdaság motollájából, és egyáltalán mindenféle munkából: ez parancs! „Micsoda veszteség, milyen oktalanság!”- mondja a világ. – „Időnk több mint 14%-a, minden hetedik nap kárba vész! Miért gyöngítjük gazdaságunkat, országunkat?”

Egész másról van szó. Ez a kilépés, a nyugalom napja nem egyszerűen megpihenést, a további munka érdekében szükséges regenerációt jelent számunkra, nem is valamiféle lehetőség a „munkagép” gondos, előrelátó karbantartására! Ez az idő áldott, sőt szent! Ez a nyugalom, ez a „tétlenség” és csend arra való, hogy Isten hangjára és cselekvésére figyeljünk, hogy meghalljuk és észrevegyük Őt az életünkben, csodáljuk bölcsességét és erejét, felfedezzük akaratát és kezenyomát a világban!

Jézus nem engedi, hogy a szent és a profán, az ünnep és a hétköznap, a cél és az eszköz időben és térben keveredjék, és így lélekben is összekeverhető legyen. Ő, aki „ismer mindnyájunkat”, és „tudja, mi lakik bennünk”, Tőle szokatlan szigorral, elsöprő eréllyel, látványos, prófétai egyértelműséggel teremt rendet ebben a kérdésben.

Én is a Lélek temploma vagyok. Az én szívemben, az én vasárnapjaimban rendet teremtett-e már Jézus? Megkértem már, hogy tegye meg? Magamért, és rajtam keresztül a teremtett világért is, melyet Vele szeretni felelős vagyok?

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal megpróbálunk nem elveszni a ködben és megtalálni a jó irányt a fenntarthatóság felé az energiaforrásokat illetően.

„Köddel száll a téli este
a füstölgő Budapestre,
feketíti, beborítja
a köd-dunyha, füst-kalitka.
Fedi neonfényes felhő,
mint a piros lámpaernyő.”
(Weöres Sándor: Rongyszőnyeg II. 53)

Sok minden változott azóta, hogy Weöres Sándor a múlt században rácsodálkozott a ködben fuldokló fővárosra. Ha gyalogosan szegődünk a nyomába, észrevesszük, hogy látványosan szűkülnek a járdák a parkoló autók miatt, és már a hegyi utakon is folyamatosan érezhető a kipufogógázok fojtogató, savanyú füstje. De az is feltűnik, hogy a januári enyhe napok milyen sok növényt megtréfáltak. A hóvirág a városban jóval előbb nyílik, mint az erdőkben, hiszen az úgynevezett „városi hősziget” jelenség – bár kisebb mértékben mint nyáron – télen is érezhető. A mogyoró megnyúlt barkái viszont már a kertvárosban is márciust idéznek, szépen szemléltetve a globális felmelegedés sokak által vitatott jelenségét…

A felmelegedést okozó üvegházhatású gázok közül a legismertebb a szén-dioxid, mennyisége világszerte folyamatosan növekszik. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen az olaj, a szén, a földgáz elégetésével azokat a szénkészleteket szabadítjuk fel, amit valamikor a növényvilág raktározott el saját testében, kivonva az akkori légkörből a szén-dioxidot. Jó ötletnek tűnik hát kiváltani az egyébként is fogyatkozó fosszilis energiahordozókat megújuló forrásokkal? A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács második előrehaladási jelentése ezzel a kérdéssel is foglalkozik:

„Az Európai Unió 2020-ra 20 százalékos részesedést kíván elérni a végső energiafelhasználáson belül megújuló energiaforrásokból. Magyarország a vállalásait tekintve az uniós tagállamok utolsó harmadában szerepel. Még rosszabbul állunk a megújuló alapú villamosenergia tekintetében: a 2009–2015 közötti időszakban a bruttó végső villamosenergia-fogyasztásunk mindössze 6-7 százalékát fedezzük megújulókból… A fenntarthatóság felé való átmenet szempontjából a megújulók forrásösszetételének aránytalansága aggasztó. A megújuló részarányunk négyötöde mezőgazdasági alapú, illetve több mint a fele erőművi és a háztartási tűzifa felhasználására vezethető vissza.”