2003-ban az OECD a Jelentkező kockázatok a 21. században: cselekvési menetrend, majd 2011-ben a Globális sokkok című jelentésében, 2012-ben pedig az USA Hírszerző Tanácsának jelentésében mutattak rá arra, amit 2015 óta Bill Gates és kutatócsapata is többször jelzett, hogy nagy a veszélye egy olyan járványnak, mint ami most megbénította a világot.

A világ legnagyobb agytrösztjei, kitűnő tudósok, stratégiatervezők, közéleti személyiségek csaknem húsz éve ontják az információkat erről a veszélyről, de úgy tűnik, hogy a világ politikai és pénzügyi döntéshozói nem hallgattak rájuk.

Vajon más globális méretű veszélyek előrejelzésével nem ugyanez a helyzet? 1988-ban alakult meg a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az ENSZ környezetvédelmi intézménye (UNEP) együttműködésében az Éghajlatváltozási Kormányközi Tárgyaló Testület, az IPCC. A testület öt-hat évenként ad ki átfogó, sok ezer tudós munkájára alapozott, majd a kormányok delegáltjai által elfogadott jelentéseket.

Sokan úgy látják, hogy nem marad olyan a világ, mint amilyen a Covid-19-járvány előtt volt. Ennek az ellenkezőjéről is sokan vannak meggyőződve, hiszen hamarosan meglesz a vakcina, és máris nem lesz fontos sem a távolságtartás, sem a – talán néha túlzó – higiénia, újra virágzik majd a világkereskedelem, és ismét nyakló nélkül használjuk a természeti erőforrásokat, hiszen szükség lesz erre a „V” alakú GDP-alakuláshoz. Van olyan vélekedés, hogy a napjainkban még erős fogadkozások – a mértékletesség, az erőforrások védelme, a lokalitás erősítése, a környezet–ember–társadalom hármas régen elveszett harmóniájának helyreállítására való törekvés – már a közeljövőben sem lesznek annyira hangsúlyosak, mint most.

Mit tanult az emberiség a spanyolnáthából? Társadalmi-gazdasági értelemben szinte semmit! Talán csak a higiénia és az elkülönítés járványügyi fontosságát értettük meg. És vajon ma tanulunk-e abból, hogy ami most történik, nemcsak egy félelmetes, különösen a betegeket és öregeket nem kímélő „Taigetosz-járvány”, hanem az eddigi csillogó globális kereskedelmi hálózatok egyik nem várt, életveszélyes mellékterméke?

Már hallom is egy képzeletbeli technokrata őszinte válaszát: „Ez a járvány kétségtelenül váratlan következmény, ezért ezentúl az ilyen típusú mellékhatásokkal számolnunk kell.”

Európa leállt, az USA is lassít, miközben Kína lassan magához tér, sőt most már Kína és más ázsiai országok zárják le határaikat, vezetnek be korlátozásokat, hogy senki se vihesse vissza a fertőzést. A koronavírus áldozatai sokasodnak. Nincs speciális ellenszer, sem vakcina, de már vannak reményteljes kezdeményezések. A fertőzés nehezen kontrollálható, talán csak egyetlen út van: lassítani a megbetegedések jelentkezését, hogy jusson minden rászorulónak időben kezelés. De a kór terjed, és csak remélhetjük, hogy lassabban, mint ahogy a legrosszabb forgatókönyvek előre jelzik. A fejlett világ gazdasága szinte leállt, és ezzel együtt hirtelen csökkentek a káros, környezetet terhelő kibocsátások is. Több környezetvédelemmel foglalkozó szakíró üdvözölte a kibocsátások csökkenését, talán elhamarkodottan. Hiszen előbbi megközelítés nemcsak morálisan visszás, azaz pontosabban tarthatatlan, hanem szakmailag is tévedés. A kibocsátások csökkenése mögött nincs semmiféle esszenciális strukturális változás, nincs terv, sem szakpolitika, csak „vészfékezés”. És ha mindez így marad, akkor, ha a járvány csendesül vagy akár el is múlik, lesznek már szerek a gyógyításhoz, és nem történik nagyobb baj a vészfékezés során, akkor a gazdaságot ért sokk lazul, és majd mindenki az új és gyors növekedésben lesz érdekelt.

Ha nem tanulunk belőle, visszaáll a normalitásnak hitt, felfokozott élet. A globalitás és a hozzá tartozó ún. hosszú ellátási láncok, valamint a globalizmusnak szinte ellentmondó, majdhogynem egyközpontúság további fenntartása a világ gyártási-ellátási láncaiban újabb katasztrófákhoz, nyersanyagválságokhoz vezethetnek járványok nélkül is.

A hosszú ellátási láncok hetek alatt összeomlottak demonstrálva azt is, hogy a globális nemzetköziség szabályrendszere nem a közjó, hanem valami egészen más érdekek szerinti konstrukció.

Már most kellene foglalkozni a jövővel, akkor is, ha most a fő csapási irány a küzdelem az emberéletekért, a kritikus infrastruktúrák, az ország működőképességének fenntartása a vészhelyzetben.

Az elmúlt két hónapban nem múlt el nap, hogy ne olvashattunk volna a hazai és a nemzetközi hírekben a koronavírusról, a járvány kínai és nemzetközi részleteiről, karanténról Kínában, három óceánjárón, sőt már Európában is megannyi helyen. Egyik pillanatról a másikra érthetővé vált, hogy a Föld, a „nagyvilág” olyan, mint egy kis falu, ahol már mindenki tud a kitörő járványról és mindenki fél a következményektől: csak órákba kerül, hogy eljusson a világ egyik pontjáról a másikba, nemcsak egy-egy hír, hanem a veszélyeztetés maga is.

Az első megdöbbenés után már nemcsak az egészségügyi kockázatokról szóltak a hírek, hanem regionális, akár az egész világra kiható gazdasági károkról, előrejelezve a Kínából származó termékek, a különböző technológiákhoz nélkülözhetetlen anyagok és alkatrészek hiányából származó termelés-fennakadásokat, a turisztikai szektor, a high-tech megtorpanását, pénzügyi bizonytalanságokat.

Már két héttel ezelőtt jelentette a Mining.com bányászati hírportál, hogy a kínai szénbányák mindent megtesznek a munkálatok felgyorsítása érdekében, hiszen máris óriási kiesések vannak a szénkitermelésben a tízmilliókat érintő karantén miatt. Egyértelműen megnövekedett Kína szénimportigénye, máris emelkedtek a világpiaci árak. Az elsősorban Indonéziából és Ausztráliából származó kínai import növekedése azonnal óriási logisztikai gondokat okozott a kikötőkben és a tengeri szállításban.

Alig követte sajtóvisszhang a Magyar Nemzeti Bank tavaly decemberben, két héttel karácsony előtt megjelent úgynevezett Növekedési jelentését. Pedig sokkal nagyobb publicitást is megérdemelne, hiszen egy igen színvonalas és őszinte, óriási szakirodalmi bázison alapuló elemzés a globális környezeti helyzetről, valamint a lehetséges kiutakról, következményekről, lehetőségekről. Az MNB növekedési jelentési sorozata, ahogy ezt jelzik is, általában a magyar gazdaság hosszabb időhorizonton mutatott és várható fejlődési pályájáról, illetve az azt meghatározó legfontosabb tényezőkről nyújt átfogó képet.

A 2019-es Növekedési jelentésben olyan tényezőt helyeztek a fókuszba, ami valójában nagyon hosszú távon (akár több tíz, illetve akár százéves időhorizonton), több generáción átívelően is befolyásolja a gazdasági növekedés lehetőségeit. Egyszerűen megfogalmazva – ahogy írják – ezen termelési tényező a környezet állapota, a természeti tőke minősége és mennyisége.

A bevezető elemzésben azt írják, hogy a „XX. század második felében korábban elképzelhetetlen tömegek emelkedtek ki a mélyszegénységből, csökkent a gyermekhalandóság, nőtt a várható élettartam. Az elmúlt évtizedek ugrásszerű növekedésének azonban komoly ára volt, mivel a szénhidrogén-felhasználás-alapú, fogyasztáscentrikus gazdasági növekedés maradandó károkat okozott a földi éghajlatban és a biológiai sokféleségben. Mindezek hatására az aktuális becslések alapján a 24. órában vagyunk, ezért itt az ideje másképp gondolkodni a világgazdaság működéséről. (...) 1970-ig az emberiség ökológiai tartalékot képzett, kevesebb erőforrást használt fel, mint a Föld biokapacitása. Ezt követően azonban folyamatosan ökológiai deficit képződik, vagyis a jelen generációk saját szükségletüket a jövő generációinak kárára elégítik ki. Ez a gyakorlat a természeti erőforrások kimerülését eredményezi, aminek eredményeként az elmúlt évtizedekben tapasztalt számottevő gazdasági növekedés a jövőben nem maradhat fenn.”

Az Európai Környezetvédelmi Ügynökség igazgatója, Hans Bruyninckx 2019. december 4-én az EU 2020-as állapotjelentésének bemutatásakor a következőket mondta: „Európa környezetállapota a borulás határán van. A következő évtizedre még maradt egy szűkülő lehetőségünk, hogy erőfeszítéseinket megsokszorozva meghozzuk a szükséges természetvédelmi intézkedéseket, mérsékeljük az éghajlatváltozás hatásait, és radikálisan csökkentsük természeti erőforrásaink fogyasztását.” Hans Bruyninckx professzor nem politikus: amellett, hogy az ügynökség vezetője, 1996-ban doktorált, azóta is több egyetemen oktatott, a nemzetközi környezetpolitika és fenntarthatóság elismert kutatója. Nem szokott elhamarkodott kijelentéseket tenni, véleménye megalapozott, tényalapú.

Talán a fentiek miatt is világos lett minden EU-s tagállam vezetőjének, hogy nem szabad tovább várni, már nem elegek a szavak, és nincs szükség további elemzésre. A legutóbbi EU-s csúcson megállapodtak egy hosszú távú tervben: „Tekintettel a rendelkezésre álló legújabb tudományos eredményekre és arra, hogy fokozni kell a globális éghajlat-politikai fellépést, az Európai Tanács jóváhagyja azt a célkitűzést, hogy az EU a párizsi megállapodásban kitűzött célokkal összhangban 2050-re klímasemleges legyen.” Így kezdődik a két héttel ezelőtt elfogadott Európai Tanács, azaz az Európai Unió állam- és kormányfői részvételével ülésező szervezet éghajlatváltozással kapcsolatos dokumentuma. Ez jelentős vállalás! Vannak ugyan később az állítást pontosító magyarázatok, de a cél tiszta, és az elhatározás szinte egyhangú döntésen alapszik. Lengyelország „kért még időt”, hiszen az ottani energiaellátás legnagyobb része szénalapú, és a szektor átalakítása akkora összegeket igényel, hogy a klímasemleges EU 2050 elérésében való részvétel Lengyelországnak óriási külső segítség nélkül elképzelhetetlen.

A karácsonyi kaktusz talán a legszebb adventi virágunk!

A kaktuszok különös családot alkotnak a növényvilágban. Botanikai értelemben semmi nem az rajtuk, aminek elsőre látszik, hiszen a tövisek valójában módosult levelek, amik a szélsőséges szárazság elviselésére, a párolgás visszatartására alakultak ennyire „testetlenné”. A felületesen levélnek gondolt zöld szártagok pedig hajtások, amik láthatóan átveszik az asszimiláció, és a nehezen megszerzett víz gondos megőrzésének feladatát is. Legtöbben sivatagok, félsivatagok lakói, és egy boldogabb éghajlaton élő ember számára inkább riasztó, szánalomra méltó a sorsuk. Mégis a kaktuszgyűjtők népes tábora bizonyítja, hogy van valami fontos üzenetük a világ számára!

Karel Capek A szenvedelmes kertész című munkájában így ír a kaktuszokról: „Egy kisebb kaktuszgyűjtemény olyan, mint a harcias manók tábora. Ha egy harcos fejét vagy kezét levágják, újabb kardot suhogtató, tőrt szegező vitéz támad belőle. Az élet harc.

De vannak titokzatos percek, amikor ez a dacos, megközelíthetetlen, marcona lény mintha megfeledkezne magáról, és elszunnyadna: ilyenkor virág bomlik ki belőle, nagy és fényesen ragyogó, békés, szelíd virág a támadóan előreszegezett fegyverek közt. Nagy kegyelem, ritka esemény ez, amelyben nem is egyhamar van része akárkinek…”

November elsején az igenaptár szerint a következő részt olvassuk a Jelenések könyvéből:

„Akkora sereget láttam, hogy meg sem tehetett számlálni. Én, János láttam, hogy napkelet felől egy másik angyal száll fel. Nála volt az élő Isten pecsétje. Hangos szóval így kiáltott a négy angyalnak, akiknek hatalmuk volt arra, hogy ártsanak a földnek és a tengernek: »Ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak, míg meg nem jelöljük homlokukon Istenünk szolgáit!«” (Jel 7,2–4)

Az emberi tevékenység, különösen az elmúlt ötven évben, több mélyreható, globális környezeti változást indukált, amelyek alapvetőn meghatározzák a jövő életfeltételeit. Szinte minden héten hírt hallunk az éghajlatváltozásról, az ezen folyamathoz kapcsolható következményekről, sokat hallunk a műanyagszennyezések rendkívüli elterjedéséről. Ugyanakkor a kevésbé népszerű hírek közé tartoznak a biológiai sokféleség csökkenésével kapcsolatos tanulmányok, különösen azok, amelyek nem egy-egy védett, ritka állatfajról szólnak. Pedig számomra úgy tűnik, hogy sokkal riasztóbb következményei lesznek/lehetnek a tőlünk távol lévő trópusi tengeri biodiverzitás súlyos degradációs folyamatának vagy az élelmiszer-előállításhoz kapcsolható ún. agrobiodiverzitás sokkoló csökkenésének (gondoljunk csak a beporzók tömeges pusztulására vagy talajaink talán még nem is kellően ismert mikrobiológiai sokszínűség-csökkenésére).

„Cur moriatur homo cui salvia crescit in horto?
Contra vim mortis non est medicamen in hortis.” /
„Miért is halna meg az ember, ha zsálya nő a kertjében?
Halál ellen nincs orvosság a kertben.”
(salernói orvosi iskola, 12. század)

A bencés kolostorok évszázadok óta híresek gyógynövénykertjeikről. Amikor a szerzetesek Magyarországra érkeztek, minden kis közösség hozta magával azokat a növényeket, amelyek nálunk vadon nem élnek, de a kolostori gyógyászatban akkoriban nélkülözhetetlenek voltak, és némi téli védelemmel, gondossággal itt is sikerült őket megtelepíteni. Ezek jellemzően illatos lombú, illóolajokban gazdag, mediterrán eredetű félcserjék, Európa déli tájairól valók, ezért csak kevés tudott nálunk kivadulni, a szabad természetben elszaporodni, így a mai napig gondosan dédelgetett kerti növények maradtak. Bizonyára nem véletlen, hogy manapság Pannonhalmán, Bakonybélben is újra találkozhatunk velük.

Sokszor magyar nevük is elárulja eredetüket, így tisztelettudóan őrzi az eredeti latin elnevezést a levendula (Lavandula), a rozmaring (Rosmarinus), és a zsályában is ráismerünk a Salviára, az izsópban a Hyssopusra, a bazsalikomban a Basilicumra.

A legtöbb kolostorkerti gyógynövényünk az ajakos virágúak családjába tartozik, amelyekre jellemző, hogy nemcsak a virág, de az egész növény tele van gyógyító illóolajokkal. Antibiotikus hatásuknak köszönhető, hogy fűszerként az ételek tartósítására is alkalmasak, segítenek megfázások, légúti gyulladások, emésztési problémák esetén, így méltán megbecsült szerei ma is a házi patikának.

Csodálatos képességük, hogy nemcsak a test, hanem a lélek gyógynövényei is, hiszen közismert, hogy a levendula illata megnyugtat, a rozmaring élénkít, a kakukkfű bátorít, a bazsalikom bizalmat, derűt ébreszt.

Hogy mennyire más egy szintetikus készítmény hatásmechanizmusa, mint egy gyógynövényé, arra akkor döbbenhetünk rá, ha a 17. századi tudós jezsuita, Lippay János leírásaiból olvasunk róluk. Így ír például a citromfűről a Pozsonyi kert című könyvében: „A Melissa hatalmasképpen megerősíti és vigasztalja embernek a szívét: főképpen, mikor az éjtszakai szorongatások álmában reá jőnek. A bánatot és a melancholiát elűzi…”

„Jólesik megnyugodnom így ősz elején
itt, a dűlőút menti diófa tövén.
Tíz öles terebélye úgy borul reám,
mintha volna a házam, volna palotám.

Körben sárgul a táj, de zöld e palota
ég az ablaka, széltől surrog zsaluja.
Fönn a madarak lakják vígan, idelenn
fáradt mezei ember fekhet hűsiben…”

(Nagy László: Álom a diófa alatt)

A diófa velünk él már évszázadok óta. Hogy valaha őshonos volt-e a Kárpát-medencében, nem tudjuk, de a honfoglalók már egész erdőket találtak itt a folyópartokon. Vajon mi a titka ennek a különleges fának, hogy az ember mindig, újra és újra elülteti a háza mellé, a pince bejáratához, bárhova, ahol otthont akar teremteni? Valami kedves titok lappang körülötte, és ha a csodálatos magyar irodalomban lapozgatunk gondolatban a lassan beköszöntő hideg őszi estéken, elcsodálkozhatunk, hogy hány költőnknek volt szívéhez nőtt, különleges diófája! Talán ettől válik nekünk olyan otthonossá a magyar táj, hiszen szüret idején valahol ma is ott gerjeszti a tüzet agg diófája alatt, könyökére dőlve Berzsenyi, Iszkázon Nagy László búcsúzik a nyártól, és Csöngén Weöres Sándor figyeli a tündérek rebbenéseit diószüret közben. Az a gondolat pedig, hogy ha szemerkél az őszi eső, szomorkodik a diófa, már Kányádi Sándor leleménye…

„…S búvik az új levelek hűvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigében a bor már…” 
(Ibükosz: Töredék a tavaszról)

Évszázadokkal ezelőtt Plinius nevezte a Római Birodalom Pannónia tartományát glandiferának, makktermőnek, vagyis a tölgyek hazájának. Boldog kádárok földjeként is emlegették, hiszen volt elég fa a hordókészítéshez, és ezek szerint voltak szőlők, gyümölcsösök is bőséggel.

Lehet, hogy ma sem kellene mást tenni, mint megvárni a gyümölcsök természetes érését, és frissen, a fáról leszakítva, vagy a termelői piacokon megvásárolva enni azt, ami körülöttünk, itt és most megterem? Sok természetgyógyász figyelmeztet az évszakoknak megfelelő táplálkozásra, aminek az alapját a Kárpát-medencében hihetetlen bőségben termő gyümölcsök adhatják. Nem is vagyunk talán tudatában, hogy tőlünk nyugatra nincs kajszibarack, északra eltűnik a mandula, az őszibarack, kelet felé a szelídgesztenye, de a nyugati határon már van áfonya, és délen beérik a füge is!

Lehet, hogy honfoglaló őseink nem is akartak innen továbbmenni, a hűvös észak, a nyirkos nyugat csak kalandozásra csábította őket, nem letelepedésre? A honfoglalás szinte csak azokra a területekre terjedt ki, ahol a szőlő és a búza megtermett, kenyérrel és borral élhetett az ember. A változatos termőhelyeken kialakult különleges tájfajták elődeink gondos szeretettel végzett nemesítő munkáját dicsérik. A nógrádi hegyek között termő málna, a csongrádi őszibarack, a szatmári szilva máshol nem lesz olyan jóízű soha!

Különös belegondolni, hogy a gyümölcsfa milyen áradó, adakozó bőséggel érleli meg a termést! Ha csak az utódaira gondolna, jóval kevesebb is elég lenne, de annak idején arra rendeltetett, hogy táplálja az embert! Holle anyó meséjében az almafa kétségbeesetten kérleli az arra járókat, hogy szedjék le érett gyümölcseit, hiszen ez ad értelmet a létezésének… Gyümölcseiről lehet a fát megismerni, eszerint kerül ítélet alá, hogy kivágják és tűzre vetik, vagy tovább ápolják. A földdel, növényekkel lelkéből dolgozó ember pedig hittel, bizalommal körülássa, megtrágyázza, úgy várja türelmesen a termőre fordulást.