Evangélium: Lk 13,1-9

„Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre? Ha mégsem, akkor kivághatod.”

Az ám, a fák. Hajlamosak vagyunk természetesnek venni, hogy vannak, és azt csinálunk velük, amit akarunk. Mindazok, akik a fákat védik, csak az emberi haladás útjában állnak, sőt, nem átallják „a fákat fontosabbnak tartani az embereknél”. De mire tanít az evangélium? Attól még, hogy pillanatnyilag nem látszik a közvetlen hasznuk, hagyjuk meg csak a fákat. Tán egy év múlva gyümölcsöt hoznak. Vagy tán egy év múlva derül ki, milyen egyéb hasznot hoztak eddig is, amiről nem tudtunk. Isten csodálatos bölcsessége nyilvánul meg abban, hogy még az emberi fogyasztásra alkalmatlan növények is sorra mentik az életünket. Nélkülük mostanra már lakhatatlan lenne a bolygó. Nem új tudományos eredmények ezek: valójában már rég kiderült, amit hosszú évek után is olyan nehezen akarunk elismerni. Ne tusakodjunk hát a megismert igazság ellen, hiszen ezzel is a Szentlélek ellen vétünk.

„Napjaink ökológiai válságának bizonyos elemei rávilágítanak a krízis morális jellegére. A legfontosabb ezek közül a tudomány és technika eredményeinek válogatás nélküli alkalmazása. Számos felfedezés tagadhatatlan jótéteményt jelentett az emberiség számára. Ez megmutatja az ember meghívásának nagyszerűségét a teremtésben való felelős részvételre. Sajnálatos módon manapság világossá vált, hogy ezen felfedezések alkalmazása az ipar és a mezőgazdaság területén káros és hosszú távú hatásokat váltott ki. Ez pedig ahhoz a fájdalmas felismeréshez vezetett, hogy nem avatkozhatunk be az ökoszisztéma egyetlen területén sem anélkül, hogy figyelmet fordítanánk mind a beavatkozás más területeken megnyilvánuló következményeire, mind pedig az eljövendő generációk jólétére.”

„A legmélyebb és legkomolyabb jele a morális elem alapvető jelenlétének az ökológiai válságban az élet tiszteletének hiánya, ami a környezetszennyezés számos esetében megnyilvánul. A termelés érdekei gyakran elnyomják a dolgozók méltóságukból fakadó érdekeit, miközben a gazdasági célok elsőbbséget élveznek az egyének, sőt teljes nemzetek javával szemben. Ezekben az esetekben a szennyezés és környezetpusztítás annak a természetellenes és egyszerűsítő látásmódnak az eredménye, amely idővel az emberiség mély megvetését vívja ki.

Másrészről a kényes ökológiai egyensúlyt felborította az állati és növényi élet kontrollálatlan pusztítása, valamint a természeti erőforrások meggondolatlan kitermelése. Fel kell ismernünk, hogy mindez, még ha a fejlődés és a jólét nevében történt is, végső soron az emberiség kárára válik.”

(Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetéből)

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arra hívjuk az olvasókat, hogy legyünk hálásak a Jóistennek a minket körülvevő világért.

Jövő szerdán kezdődik a nagyböjt. Sokan, sokféleképpen készülnek a keresztény világ legnagyobb ünnepére, a húsvétra. Földünk északi féltekéjén ilyenkor ébredezik a természet is: napról napra jönnek elő az első tavaszi virágok, és szinte egyik napról másikra kizöldül minden. Az ilyenkor szokásos böjti szelek sem bántóan hidegek, hiszen egyre erősebbek már a nap sugarai. Ez az időszak több imával és elmélkedéssel telik, mint az év többi szakasza. Talán többet és jobban figyelünk arra, hogy mit tehetünk életünk, közösségeink életének jobbításán, és arra, hogy minél közelebb lehessünk az „új emberi” mivoltunkhoz. Vajon mit jelent megváltott emberként gondolkozni, lenni, tenni, kicsiny, nem hibátlan és nem bűntelen életünk ellenére azzal a tudattal élni, hogy így is szeret minket a Jóisten?

Ez az az időszak, amikor könnyebben eszmélünk rá arra, hogy ajándék az élet, hogy megajándékozottak vagyunk. Az élet ébredő csodája körülöttünk és a spirituális eszmélet emelkedése bennünk hálával fordít minket Isten felé. Ilyenkor talán jobban ismerjük fel azt is, hogy teendőnk van, egyre súlyosabb és sürgetőbb. Amikor egyre melengetőbb, üdébb napok jönnek, talán könnyebben meghalljuk a Szentlélek hívását és elfogadjuk, hogy társai lehetünk Istennek a világ azon kis apró pontján, amit számunkra teremtett, ahol élünk, és tisztábban megértjük az evangéliumi élet boldogságát és szabadságát. A szabad akarat, amit kaptunk, egyben felelősség is: rajtunk múlik, hogy hogyan tartunk lelkünkben és életünk során magunk körül szelíd rendet és teljesítjük ki benne a harmóniát.

Nem kell sokféle szabályt betartani, elég, ha csak egyszerű, de jól megalapozott rend szerint próbálunk Isten jóakaratú partnereként cselekedni. Nagyon ráférne a világra, hogy legyünk mértékletesek, életünket egymásra javára, a közjó hasznára éljük. Éljünk úgy okosan, hogy mindig a jóra való megoldásokat találjuk meg: a bölcs döntések mindig jóra vezetnek. Éljünk igazságosan, úgy cselekedjünk másokkal, mint amit mi is elvárunk, hogy velünk tegyenek. Legyünk bátrak, nézzünk szembe a nehézségekkel, és az előbbi erényekkel felvértezve keressük a jó utat!

Evangélium: Lk 4,1-13

„Jézust a pusztában »megszólította a sátán: »Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.« De Jézus ezt felelte: »Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.«”

Nem csak kenyérrel él az ember: gyakran elfelejtjük azt, hogy nem kell, és nem is lehet mindent fogyaszthatóvá tennünk, felhasználnunk, ami ott van előttünk. A világ nem csupán az embert szolgáló erő- és nyersanyagforrás. A sátán azzal is megkísértette Jézust, hogy fittyet hányva a természet törvényeire, vesse alá magát a templom párkányáról. Mintha az Istenben való bizalom és hit azt jelentené, hogy nem kell törődnünk semmivel és senkivel, az Úr úgyis megvéd minket. Nem kell foglalkoznunk a teremtett világ törvényszerűségeivel sem, mert Isten ennek fölébe emelt minket. Valójában ez inkább vakmerőség, melyet a Szentlélek elleni bűnök között tartunk számon. Aki viszont komolyan veszi a böjtöt, és időt szán az elmélyülésre, az óhatatlanul mélyebb kapcsolatba kerül a teremtett világgal, és sokat tesz védelméért is.

„Napjainkban mindannyiunk számára egyre világosabbá válik, hogy a világ békéjét nemcsak a fegyverkezési verseny, a helyi konfliktusok és a népek és emberek közötti igazságtalanságok fenyegetik, hanem a természetet megillető kellő tisztelet hiányából fakadóan a természeti erőforrások kifosztása és az élet minőségének fokozódó hanyatlása is. A bizonytalanság érzése, amely ebből a helyzetből fakad, melegágya a kollektív önzésnek, mások semmibevételének és a becstelenségnek.

Szembesülve a természet széleskörű pusztulásával, az emberek a világ minden táján kezdik megérteni, hogy a Föld javainak használata nem folytatható úgy, ahogyan azt a múltban tettük. A nagy nyilvánosság éppúgy érintett a kérdéskörben, mint a politikai vezetők, és számos tudományág szakemberei vizsgálják annak okait. Ezenfelül egy új ökológiai tudatosság kezd kialakulni, amelyet ahelyett, hogy lenéznénk, inkább bátorítanunk kéne, hogy dolgozzon ki konkrét programokat és kezdeményezéseket.”

(Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetéből)

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Tudta, hogy a történelmi Magyarországon több mint 4000 növényt számláltak meg a kutatók, s a mai határokon belül is több mint 2100 faj további sorsa van a kezünkben?

„Sokkal több pénzt kell kutatásra költenünk, hogy jobban megértsük az ökoszisztémák működését, és kellőképpen megvizsgáljuk, milyen hatásokkal járhat a környezet bármely komolyabb megváltozása. A teremtmények ugyanis mind kapcsolatban állnak egymással, mindegyiket szeretettel és csodálattal meg kell becsülni, és mindnyájunknak, teremtett lényeknek, szükségünk van egymásra. Minden vidék felelősséggel tartozik e család gondozásáért; ennek érdekében gondos leltárt kellene készítenie az egyes élőhelyek fajairól, hogy megőrző programokat és stratégiákat dolgozzon ki, különös gonddal kísérve a veszélyeztetett fajokat” (Ferenc pápa: Laudato si’42.).

Milyen nagy öröm, hogy nálunk jó száz évvel ezelőtt már készült egy több mint négyezer növényt számláló, szépséges leltár! A történelmi Magyarország növényvilága rendkívül gazdag, hiszen nagyon változatos élőhelyeket kínálnak a síkságok, hegységek, vízjárta területek. Köztük sok olyan faj, alfaj, ami csak nálunk él, és magyar botanikus írta le, adhatott neki nevet. Néha csak a fajnév utal rá, hogy a mi kincsünk a növény, mint a Tulipa hungarica, a Colchicum hungaricum, a Doronicum hungaricum, de a Telekia speciosa már egy külön nemzetségnévben őrzi Teleki Sámuel erdélyi kormányzó nevét.

A sok tudós botanikus gyűjtőmunkáját Csapody Vera csodálatos rajzai, akvarelljei elevenítik meg. A herbáriumokban őrzött, gondosan begyűjtött, préselt, szárított példányokról készült rajzok mellett sok növényt eredeti élőhelyén, a szabad természetben örökített meg. A rajzok élethűségére akkor csodálkozhatunk rá igazán, ha eleven példányokat hasonlítunk össze velük. Az Iconographia florae Hungaricae, a magyar flóra képekben megjelenített gyűjteménye ma is jól használható határozókönyv. A növénynevek, a rajzok mellett a jellemző előfordulási helyet is megemlítik a szerzők. Ilyeneket is, mint Magas Tátra, Al-Duna, Kárpátok…

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Új évet kezdünk, de vajon a minket körülvevő világgal való kapcsolatunkat megújítjuk?

„Fordul az ég maga fenségében,
fordul a föld maga ínségében…”
(Weöres Sándor: Hódolat Arany Jánosnak)

Január első napjaiban, ahogy az új naptárba beírogatjuk a családi ünnepeket, a várható feladatokat, megérint bennünket az idő telésének, múlásának különös kettőssége. Az évszakok, hónapok váltakozása minden évben szépen ismétlődő rendben történik, és vízkereszt napjától kezdve már hirtelen érzékelhetővé is válik, ahogy a nappalok egyre hosszabbodnak. A Föld égi pályáján, a kozmikus térben csaknem pontosan ugyanott jár, mint egy évvel ezelőtt, az emberi élet léptékével mérve megbízhatóan, kiszámíthatóan kering a Nap körül, ezt jelölik a hónapok, a napok a dátumban.

Az idő múlása ugyanakkor egyirányú is, amit az évszám jelöl számunkra, és a tükörbe pillantva, vagy a gyerekeink, unokáink növekedését látva érzékelhetünk. Ez már az a bizonyos „szárnyas idő”, ami oly hirtelen, visszahozhatatlanul elrepül Berzsenyi csodálatos verse szerint…

A kétféle idő a természet világában tökéletes harmóniában létezik. Januárban a külső szemlélő számára szinte észrevétlenül készülődik az élet a tavaszi megújulásra. A rügyekben, a magvakban, a vizek mélyén, a hó alatt a termőföldet átszövő gyökerekben végtelenül lassan változik minden. Ami életre való, az mélységes hittel várakozik, ami elmúlásra ítéltetett, az bomlik, tápláló humusszá omlik, és átadja energiáját az új nemzedéknek. A termőföld, a növénytakaró, az állatvilág évente megújulva, „fenntartható” módon képes önmagát szabályozva fennmaradni.

A mai ember azonban egyre inkább kiválik ebből a harmóniából, a kronologikus idő múlását hol hátráltatni igyekszik, hol előresiet, hiszen a jó és a gonosz tudás birtokában, szabad akaratát érvényesítve, felelőtlenül felülbírálja a teremtés rendjét.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ha a környezetvédelem nem is lesz központi témája a karácsonyi beszélgetéseknek, azért ne feledjük, hogy a Föld is a „közös otthonunk”.

Rohan, mintha űzné valami, rohan, mint valami megvadult folyam, rohan egész éven át a keresztény világ. És egy, talán valóban csak egy estére megáll, és egy kis újszülöttre vár. Szent karácsony vigíliáján, szentestén és éjszakán egy kis időre mindenki megáll. A lármás forgatag után, szelíden, ki-ki a maga helyén, családban, vagy akár messze, ügyeletben, de ott is néhány percre csendben megáll.

Egész évben, de különösen az utolsó hetekben hajtunk a legkeményebben a munkahelyeken is, és tolongunk az üzletekben, hogy arra az egyetlen estére már ne maradjon semmi ügyhátrány, és legyen meg minden, amit a karácsonyfa alá szántunk, és mindaz készüljön el, amit az ünnepi asztalra terveztünk. Manapság, ebben a harsány világban szinte minden ellentéte annak, amit az adventi készület mélysége elvárna tőlünk. Sokan vannak, akik ilyenkor adakoznak, ezzel is csendesítve lelkiismeretüket, de vannak, akik ilyenkor sem. Fényárban úszik minden, hangos zene szól mindenhol, de közben sokakban nem az elmélyülés, az odaadás csendje, hanem a közöny csendje van.

Egész évben működik a civilizációs gépezet, néha csikorogva, néha meg-megállva, de szinte soha tudomást sem véve arról, hogy mit okoz, merre halad. Van üzemanyagunk, de hogy lesz-e holnap, az már nem szóbeszéd tárgya. Friss víz folyik a csapból, de hogy lesz-e holnap, sőt, hogy képes-e hozzájutni ma mindenki a világon, az sem a napi beszélgetések témája. Friss hal kerül a karácsonyi asztalra, de hogy lesz-e elég holnap is, sőt, hogy egyáltalán van-e elég ma, arról nem a karácsonyi asztal körül fogunk beszélgetni.

Pedig kaptunk elég figyelmeztetést 2018-ban is. Nem csak a Föld vitalitásának aggasztó mértékű csökkenéséről kaptunk jelzést az WWF Élő Bolygó idei jelentéséből. Nem csak az ember által okozott éghajlatváltozás egyre nyilvánvalóbb pusztításáról van tudomásunk, hanem az egy főre eső elérhető és tiszta édesvízmennyiség drasztikus csökkenéséről, a talajok és erdőségek világméretű pusztulásáról is, „közös otthonunk” hanyatlásáról. Ma már az sem kellően hírértékű, hogy olyan betegségek jelentek meg hazánkban idén nyáron, melyekre eddig csak a messzi Afrikában lehetett számítani. Ráadásul a hírek, elemzések legtöbbje azzal zárul, hogy „még nem késő”, még van kiút, vannak technológiák, temérdek mennyiségű pénz van, sőt, sok kérdésben már tudományos konszenzuson alapuló megoldások segíthetnének.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Egy környezettudatos ember milyen karácsonyfát vesz? Ezúttal erre a kérdésre ad választ szakértőnk.

„Nől a dér, álom jár, hó kering az ág közt,
Karácsonynak ünnepe lépeget a fák közt…”
(Weöres Sándor)

Az ünnephez Magyarországon pár száz éve szorosan hozzátartozik a karácsonyfa-állítás szokása. Többnyire még ma is az illatos lombú lucfenyőt visszük be a szobába ilyenkor, és talán végig se gondoljuk, mennyi szimbólum, titkos jelentés kapcsolódik a karácsonyfa kiválasztásához, díszítéséhez.

A lucfenyő a mai Magyarország területén csak a nyugati határszélen őshonos, az Alpokalja párás, hűvös klímáján érzi magát otthon. Persze a karácsonyfa-termesztésre szánt ültetvények nem csak ott vannak, Zalában, Borsodban is ad kemény munkát, tisztes megélhetést sok családnak a fák ültetése, gondozása. Néhol a villanyvezetékek alatti területet hasznosítják így, hiszen itt az erdő úgyse nőhet az égig, és ha nem tőben vágják ki a fát, hanem magasabban, hagyva alul néhány ágemeletet, így a fa tovább él, újra hajt. A fenyők természetük szerint sudarat nevelnek, de ha elpusztul a csúcsrügy, akkor a főhajtás helyét több oldalág veszi át, és három-négy új csúcsa is nőhet a fának, amiből pár év alatt szabályos, szép kis karácsonyfák fejlődnek, így többször is „szüretelni” lehet a területről! Talán ez a leginkább környezetkímélő termesztési mód, hiszen a talajt ritkábban bolygatja meg.

Mégis, szabad-e élő fát kivágni a néhány hetes ünnepi hangulat kedvéért? Minden évben újra felmerül a kérdés, de érdekes módon ugyanakkor az éjszaka is villódzó elektromos fényfüzéreken jóval kevesebben sopánkodnak, pedig azokban is részben „zöldáram” dolgozik. A biomasszára alapozott erőművekben valóban teljes erdők tűnnek el, de hát ezen jobb, ha nem gondolkodik el a „fogyasztó”, még esetleg lekapcsolná a díszkivilágítást…

Advent első vasárnapján, a várakozás és csendes elmélyülés időszakának elején érdemes megvizsgálnunk, hogy mit is jelent számunkra az ember képmási léte. A Teremtés könyvében (Ter 1,26) olvashatjuk, hogy Isten azt a fantasztikus ajándékot adta nekünk, hogy az embert az Ő képmására teremtette. Egyáltalán találkoztunk-e azzal a felelősséggel, amit a képmási lét jelenthet?

Mielőtt megtekintenénk milyen felelősséggel bír a képmási lét, nézzünk körül a „mi közös otthonunkban” (Laudato si'). A közös otthon, ami nemcsak a lakásunkat, családunkat jelenti, hanem tágabb értelemben akár a lakóközösséget, a települést, az országot ahol élünk, a földrészt és még az óceánokat, távoli magas hegyeket, esőerdőket, vagy zord sivatagokat is mindazokkal együtt, akik benne élnek. Ha tüzetesen szemügyre vesszük világunkat, a sok szörnyűség, katasztrófa és baj mellett még mindig felfedezhetjük azt a harmóniát, azt a fantasztikus vitalitást, amit akárcsak egy erdőszéli mező vagy egy kis tó élőhelye mutat nekünk. Nem idegen számunkra ez a hely, hanem otthon érezzük magunkat, és sokszor, ha visszaérkezünk a városba, ott érezzük az idegenséget. Mindaz, amit a természet nyújt nekünk, a föld mélyén lévő kincsektől egészen a friss vízig és kenyeret adó gabonáig, mindennapjaink és a jövő idők szükséges feltétele.

Elmerülhetünk a madarak, lepkék, virágok nyugtató és illatos világában, amely nemcsak szemet gyönyörködtető része a természetnek, hanem része az élővilág körfolyamatainak, amelyek mozgásban tartják, frissítik a Föld bioszférájának védelmi funkcióit, vitális készségeit is. Ez nem valamiféle „széplelkű” megközelítés, hiszen a valóság az, hogy a sokféleség nemcsak gyönyörködtet, hanem az ún. biológiai sokféleség az élővilág, a bioszféra immunrendszere.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal ahhoz adunk tanácsot, miként etessük megfelelően a madarakat.

Madárfajaink gazdagsága érzékeny mutatója a természeti környezet egészségének. Olvashattuk a WWF nemzetközi természetvédelmi szervezetnél hetekkel ezelőtt megjelent „Élő bolygó” jelentés elszomorító megállapításait, a vészjelzést a Föld állapotáról, a biodiverzitás, azaz a növény- és állatfajok sokféleségének rendkívüli csökkenéséről. Sokszor leírtam, de nem lehet elégszer ismételni, hogy a fajok gazdagsága, a földi élet immunrendszere az, amit az elmúlt évtizedek során egyre rohamosabb ütemben bontunk le.

Az elmúlt évtizedek káros hatásai ellenére Magyarországon még menthető, megvédhető a jelenleg élő fajok többsége. Azt is tudjuk, hogy a mezőgazdasági területeken élő madárfajok esetében az FBI (Farmland Bird Index) csökkenést, míg az erdei madárfajoknál a WBI (Woodland Bird Index) értéke növekedést jelez az elmúlt tizenhét évben (forrás: Magyar Madártani Egyesület). Azaz van teendője az illetékeseknek, de tehetünk mi is madárvilágunk megóvásáért.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Szakértőnk nem osztja a sajtóban megjelenő szenzációhajhász kijelentést, hogy „12 év múlva itt a pokol” az éghajlatváltozás miatt, de azért nem véletlen a cikk címe...

Az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (Intergovernmental Panel on Climate Change, IPCC) harminc éve, 1988-ban megalakult nemzetközi multilaterális szervezet. Létrehozását az ENSZ Környezetvédelmi Programja, a nevével ellentétben intézményként működő UNEP és a Meteorológiai Világszervezet, a WMO kezdeményezte, majd az ENSZ közgyűlése erősítette meg az éghajlatváltozással foglalkozó határozatában. Jelentős szerepe volt abban, hogy az 1992-es riói fenntarthatósági csúcson elfogadhatták az éghajlatváltozási keretegyezményt. Az IPCC-nek mint folyamatosan elemzéseket készítő és egyben tárgyaló, egyeztető testületnek most is kiemelt szerepe, hogy az éghajlatváltozással kapcsolatos kutatási eredményeket összefoglalja és azok alapján intézkedéseket dolgozzon ki.

Az IPCC-nek három munkacsoportja van, ezek az éghajlati rendszer működésével, az éghajlatváltozás hatásaival és az azokra való felkészülés, az alkalmazkodás lehetőségeivel, valamint az éghajlati rendszerre gyakorolt emberi hatások mérséklésének lehetőségeivel foglalkoznak. Emellett létezik egy olyan munkacsoportja, amelynek feladata az üvegházhatású gázokra vonatkozó számítások, illetve leltár készítésének módszertanára vonatkozó útmutatók összeállítása. A testület fő tevékenysége átfogó jelentések készítése, amelyek a munkacsoportok tematikai felbontását követik, valamint készít úgynevezett szintézisriportot és egy nagyon jól átlátható összefoglalót a politikai döntéshozók számára. Miután az IPCC hivatalos ENSZ-testület, jelentéseit a kormányzati delegációk plenáris ülésein fogadják el: ez egyben erősíti a jelentésekben foglalt megállapításokat, hiszen nemcsak szilárd tudományos hátterűek, hanem komoly nemzetközi felhatalmazás is áll mögöttük, ugyanakkor vannak olyan esetek, amikor egy-egy kormányzati delegációnak nem tetsző, vélt érdekeit sértő tudományos megállapítás kimarad a jelentésekből.

Ez idáig öt úgynevezett értékelő jelentés készült. Ezek közül is a negyedik volt talán a legismertebb, amelyet 2007-ben adtak ki, és ennek nyomán kapta meg a testület (ideértve a részt vevő több ezer tudóst és szakembert) a Nobel-békedíjat. Jelenleg a hatodik jelentés készül.

Idén október elején Dél-Koreában, az IPCC tizennyolcadik közgyűlésén fogadták el és tették nyilvánossá azt a „speciális jelentést” (ez egy időközi elemzés), amely a 2015-ben elfogadott párizsi egyezmény fő célkitűzésének, a 1,5 Celsius-fokos éves globális középhőmérséklet-emelkedés elkerülésének az esélyeiről szól.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ma már nem sapkában, kendőben visszük haza a zöldséget, gyümölcsöt, de akkor mégis miben? Ezúttal ezen töprengünk.

„Saláta – uborka
terem a kis udvarba.
Méz-körte, vaj-alma
terem a hegyoldalba.

Gyere tartsad kicsi sapkád,
adok érett, piros almát.
Gyere tartsad kicsi kendőd,
adok édes, puha szőlőt.”

Weöres Sándor szinte még kortársunk. Mégis ez az apró életkép már mennyire távolinak tűnik egy mai ember számára! Nem járnak gyalogosan az emberek a hegyoldalban, nem kínálják egymást érett almával, puha szőlővel, de az már végképp eszükbe nem jutna, hogy sapkában, kendőben vigyék haza az ajándékot…

Nagyon gyors változások részesei vagyunk. A kertektől az asztalig egyre hosszabb az élelmiszer útja, egyre több kézen megy át, és emiatt „szükségszerűen” rengeteg csomagolóanyag is forog a kereskedelemben. De valóban forog, vagy minden lehető alkalommal félredobva hulladékként végzi? Hiba ez az rendszerben, vagy eredmény? A csomagolóanyag-gyártás is iparág, a begyűjtés, esetleges újrafeldolgozás is gazdasági tevékenység, végső soron munkahelyeket teremt…

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azt mutatjuk be, hogy a napraforgók és a méhek hogyan „lázadnak fel” a kizsigerelés ellen.

„Minden összefügg mindennel. Ha az ember a valóságtól függetlennek nyilvánítja, és feltétlen uralkodóvá teszi magát, saját létezésének alapja dől össze, mert az ember helytelenül Isten helyébe lép, és így végeredményben elősegíti az általa inkább elnyomott, semmint kormányzott természet lázadását, ahelyett, hogy a teremtés művében Istennel működne együtt.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 117)

Évek óta nevelgetek dísznapraforgót a kertben. Kisebb fejű, elágazó szárú, több virágot hoz, mint az ipari, nagyüzemi fajták, de ezért jó a piacra vinni vágott virágként. Némelyiknek sötétbordó a virága, vannak egészen teltek, halványsárgák, fekete, barna közepűek, aztán ahogy a magot elszórják, a következő évben megint új változatok bukkannak fel. A legelső virág a szár csúcsán még valóban követi a napot reggeltől estig, de csak bimbó korában, amíg ki nem nyílik! Utána már mind keletre fordulnak, ahogy egykor a templomok, megszilárdul a virág nyaka, és elveszíti a „napraforgás” képességét. Heteken át hozza oldalhajtásain az új virágokat, így terített asztal várja reggelente a megporzó rovarokat, köztük a méheket is. Szeptemberre már a magot érleli, a feje lefelé billen, hogy meg ne ázzanak a magvak, és ilyenkor már a madarak látogatják! Idei kis cinkék tornásznak rajta, a fiatal tengelicek csapatostól lepik meg, halkan, vidáman csivitelve. Mindig kiszórnak annyi magot, hogy jövőre is kelnek az utódok szanaszét, nem is kell a vetőmagot begyűjteni, inkább téli madáreleségnek tesszük el az érett, szépen kiszáradt tányérokat. A napraforgószár tüzelőnek jó, a többi része megy a komposztba.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon gondolkodhatunk el, hogy tudunk-e az élőlényekre is társteremtményekként tekinteni, szeretettel és felelősséggel bánni velük.

Vadkörte rózsabokorban

Két hete a szukcesszióról, a növénytársulások határozott irányú átalakulásáról olvashattunk a Teremtésvédelmi kalendáriumban. De hová tart ez a folyamatos, lassú változás, vajon van egy végső egyensúlyi állapot, amelynek elérése az egész történet célja? Magyarország legtöbb vidékén az erdő újjászületésének vágyát érezzük minden növény- és állatfaj megjelenésében, minden életközösség létrejöttében, és abban, ahogy a fajok, társulások egymásra épülnek.

„Ahogyan minden élő szervezet jó és csodálatra méltó, mivel Isten teremtménye, ugyanez érvényes arra, amikor élő szervezetek egy meghatározott térben, rendszerként harmonikusan együttműködnek.” (Laudato si’  140.)

A növények, állatok soha nem önmagukban élnek, és közösségeik annyira jellegzetesek, hogy saját nevet is kaphatnak, egy árvalányhajas dolomitsziklagyep vagy egy cserszömörcés karsztbokorerdő nagyjából ugyanazokból a fajokból áll össze szerte az országban. Elsősorban a hasonló környezeti igények szerint társulnak a növények, de fontos a táplálkozási hálózatok kialakulása, a megporzó, a terjesztést végző állatok megjelenése is. Ezeknek az ökoszisztémáknak a harmonikus működése jelenti földi létünk alapját. De tudunk-e rájuk is társteremtményekként tekinteni, szeretettel és felelősséggel bánni velük?

Budaörsön a Törökugrató-hegyen is nagyon szépen megfigyelhető, ahogy a felhagyott kőbánya, a kipusztult őszibarackosok helyén évtizedek alatt lassan begyógyulnak a táj sebei, a csupasz sziklákat újra elfoglalja a növényzet, először a kövirózsák, kakukkfüvek, varjúhájak, aztán zárul a virágos sziklagyep, és megjelennek a cserjék, a tüskés, tövises bozót.

A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arról írunk, mi az, amit környezettudatos emberként mi magunk megtehetünk itt és most, július közepén, Magyarországon ökológiai lábnyomunk csökkentéséért.

Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan! – hangoztatjuk egyre többször, de leginkább a „döntéshozókra” toljuk a cselekvés felelősségét, elvárjuk, hogy csökkentsék a kamionforgalmat, a műanyag csomagolóanyagok mennyiségét, a szén-dioxid-kibocsátást. De mi az, amit környezettudatos emberként mi magunk megtehetünk itt és most, július közepén, Magyarországon ökológiai lábnyomunk csökkentéséért, az élhetőbb jövőért? Például, műveljük meg kertjeinket…

Lippay János, a kedves jezsuita már a 18. században a pozsonyi érseki kert krónikásaként szenvedélyesen érvelt a kerti munka haszna mellett, a következőképpen: „…Ha ki pedig a kertnek hasznát akarná fontba vetni, és abbúl ítélné nem méltónak, hogy emberséges ember abban foglalná elméjét, s fáradságát töltené; mivel az igen csekély hasznot hajt: fölötte meg botlanék. Mert vallyon, mi lehet ez világon hasznossabb az embernek, mint maga életének hosszabbítása: egészségének oltalmazása: fáratt erejének meg-nyúgosztása: súlyos gondgyainak enyhítése: és minden tagjainak vigasztalása? Azt pedig sohúlt inkább föl nem talállya, mint az kerti mulatságban. Kiben csak egy kedves sétálás is alkalmatos üdőben, csudálatos-képpen megvidámítja az embert, és annak a mennyei Paradicsomnak kévánságára föl-indíttya elméjét: kiben csak egy virágocskát meg-tekéntsen is, leg-ottan annak alkotójának szépségére és szeretetire fölgerjed…”

Évszázadokkal ezelőtt is ilyen lenézett, lesajnált, rosszul fizetett volt a kerti munka, hogy ennyire kellett mentegetni azokat, akik kedvüket lelték benne? Pedig akkoriban még jóval közelebb volt egymáshoz a kert és a konyha! A szállítás körülményessége, a tartósítási eljárások kezdetlegessége miatt alapvetően helyi terméket, idényzöldséget, hazai gyümölcsöt fogyasztott szinte mindenki. Gépesítés híján jóval több ember dolgozott a mezőgazdaságban, de a mai kor mércéje szerint legtöbben csupán mélyszegénységben tengődtek az így megszolgált bérből.