„Az egek virági, a ragyogó és fénylő csillagok; a kertek csillagi a sok szép színben öltözött virágok. Úgyhogy nemcsak csillag virági vannak a mi földi egünknek, hanem majd minden virágja csillag formájú. Hogy amint a forma hasonlatosságot mutat: úgy a hasonlatosság nem alább való nemességet...”  (Lippay János: Posoni kert)

Ködös, sötét decemberi napjainkban az idén jóformán se csillagot, se hópihét nem látunk, mintha a teremtett világ minden szépségét elborítanák a járvány, a félelem, az aggodalom felhői. De még ilyenkor is, ha kint járunk a természetben, rábukkanhatunk szépséges csillagforma levélrózsákra a tavalyi fűben. Sok közönséges gyomnövény, bogáncsok, ökörfarkkórók, akik két évre terveznek, a tavaszi csírázástól kezdve egész nyáron át csak a földre lapuló tőlevélrózsát nevelgetik. De micsoda szép aranymetszésrendben formálják meg ezt a molyhos, tüskés levélkoszorút! Tökéletes helykitöltés, előre tervezés, hiszen majd tavasszal az egészet a növény „egy mozdulattal” egy függőleges főtengely mentén hirtelen felemeli, kinyújtózik minden irányban, a levelek szétterülnek, az alsók beborítják a talajt, őrzik a nedvességet, elkezdenek asszimilálni, a csúcson pedig megjelenik nyár közepére a pompás, szúrós fellevelekkel koszorúzott virágzat, újabb csillagot formálva, de akkor már nem a nyirkos földre lapulva, hanem a fénybe, a levegőbe nyújtózva.

Star of Betlehem

Valóban, ahogy Lippay olyan szépen meglátta a hasonlóságot a sugárzó fényű csillagok és a virágok között, ezt a mintázatot a természetben lépten-nyomon megtaláljuk.

A hasonlóság persze csak látszólagos a végtelenül távoli, több milliárd évig élő, izzó égitestek és a pár órára felragyogó apró földi tünemények között, de az emberi szem által érzékelt kép a lelkünkbe íródva mégis képes összekapcsolni őket. Persze ez a jelenség a 17. században, Lippay korában, amikor még nem volt közvilágítás, még látványosabb lehetett, hiszen amint összecsukták alkonyatkor szirmaikat a virágok és a szürkületben lassan láthatatlanná is váltak, úgy gyúltak ki sorra az égi kertek csillagvirágai…

A titokzatos betlehemi csillagról kapta angol nevét egy nálunk is gyakori vadvirág, az ernyős sárma, az Ornithogalum umbellatum. Ez lett a „Star of Betlehem”, amely hat szirmával ragyogó fehér csillaggá tárul a kora nyári napsütésben. A németeknél a hófehér virágú fekete hunyor, a Helleborus niger lett a Christrose. Ez a növény néha már karácsonyra kivirágzik a szabadban is, de mostanában egyre több virágüzletben találjuk meg cserepes növényként, így a karácsonyi asztal dísze is lehet.

Christrose

A virágok színe is hordoz különleges jelentést, titokzatos minőséget. Az angyali üdvözlet jelenetét ábrázoló képeken mindig feltűnik a hófehér, aranyszín porzókkal ékes madonnaliliom. Fehér hortenziák, azáleák, amarilliszek veszik körül a szent sírt húsvétkor, és bizonyára ezért álmodott a betlehemi mezőkre is fehér virágokat a legendák világa.

Az Ige testté lesz, belép emberi alakot öltve a történelmi időbe, megszületik, majd meghal, és eltemettetik, és amikor az ember ezeket a misztériumokat szeretné megidézni, hófehér virágokat keres hozzá…

Lippay kortársa volt Zrínyi Miklós, a Szigeti veszedelem költője. Különös élmény újra és újra végigolvasni ezt a klasszikus görög mintára formált nagyszabású hőskölteményt, hogy beleélhessük magunkat a barokk kor emberének lelkületébe. A hősi eposzok költői a mesterség szabályai szerint a múzsáktól kérik a segítséget az íráshoz. „Adj erőt pennámnak!” – fohászkodik a költő, de már nem a görög művészetek múzsáihoz, hanem egyenesen Máriához. Erős keresztény hitű költőnk patrónusának koszorúját már nem virágokból, babérból, borostyánból fonták, hanem az égbolt ragyogó csillagaiból, úgy, ahogy a Jelenések könyvében is olvashatjuk. Így szól az invokáció:

„Musa! Te, ki nem rothadó zöld laurusból
Viseled koszorúdat, sem gyönge ágbul,
Hanem fényes mennyei szent csillagokbul,
Van kötve koronád holdbol és szép napbul;

Te, ki szűz anya vagy, és szülted Uradat,
Az ki örökkén volt, s imádod fiadat
Úgy, mint Istenedet és nagy Monárchádat;
Szentséges királyné! Hívom irgalmadat…”

Mária koszorújának tizenkét csillagát nem találjuk ilyen szabályos rendben az égen, de Zrínyi mégis képes hittel felmutatni ezt a jelet egy olyan sötét, nehéz időben, amikor a budavári Boldogasszony temploma keresztjén még javában a török zászló lengett. Ma pedig már ott van az Európai Unió zászlóján, az alapítók szándéka szerint, ha kevesen is tartják számon, mi ennek a jelképnek az eredete.

Madonnaliliom

A csillagos égbolt látványát azonban egyre jobban eltakarják a sokasodó földi fények. Karácsony táján mindenütt mesterséges fényfüzérek díszítik a városokat, némelyiken még a „valódi” csillagokhoz hasonlóan hunyorognak, villognak is az apró égők.

„Ha körbenézünk a világon, észrevehetjük, hogy az ilyen mértékű emberi beavatkozásnak, mely gyakran a pénzvilág és a fogyasztás szolgálatában áll, az a következménye, hogy a föld, ahol élünk, valójában egyre kevésbé gazdag és szép, egyre szűkösebb és szürkébb, míg a technika és a fogyasztási kínálat korlátlanul halad előre. Ekképpen úgy tűnik, mintha azon lennénk, hogy egy pótolhatatlan és helyrehozhatatlan szépséget egy másik, általunk készített szépséggel helyettesítsünk.” (Ferenc pápa: Laudato si’  34)

Alattunk a föld, szunnyadó virágaival, fölöttünk az ég, haloványra fakult csillagaival, de bennünk van a létra, ahogy Weöres Sándor mondja…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír