Április elején az utolsó éjszakai fagy elérte a diófa friss, pár napos hajtásait. Reggelre elfeketedve, összezsugorodva kókadtak lefelé, odalett a termés, még a barkás hímvirágok nagy része is lehullott. A kert többi fáját nem viselte meg ennyire a fagy, de a dió bizony nagyon érzékeny.

Talán volt a fának egy pontos terve, ami még tavaly ősszel készült, hogy melyik rügyet indítja meg először, szépen kerekítve a koronát, arányosan növelve a méretet, kibontva az arasznyi barkákat, amiből a szél szállítja majd a virágport a szomszédoknak, és a parányi hajtások végén már ott voltak készenlétben a gyümölcskezdemények is, várakozva a megtermékenyülésre.

Hát ez a terv egy éjszaka alatt csődöt mondott.

De pár nap múlva, az eddig zárt oldalrügyekből újraindult az élet! Ha nincs a fagy, ezek a rügyek talán örökre álomba merülnek, vagy láthatatlanul egyre mélyebbre süppedve a vázágakba, évek múlva törnek ki hirtelen, egy sérülés vagy még erősebb fagykár hatására. Tökéletesen megformálva, de még kicsit összekuszálódva, sietve bomlanak ki, aztán szépen elrendeződnek, feltérképezik az irányokat, égtájakat, árnyékoló szomszédokat, és kitöltik a teret, hogy minden kis fénysugarat hasznosíthassanak a levelek. Nem véletlen, hogy a diófa ágai ennyire görbén, zegzugos szabálytalanságban növekednek, hiszen négy-öt évenként megismétlődik a tavaszi fagykár. Igaz, az idei veszteség már nem pótolható, de a fa mégis újratervez, lemondva most már a bőséges termésről, az elegáns koronaformáról, tudomásul véve a szomszédok előnyét a fényért való versengésben…

Különös ez a tavasz, a hónapok óta tartó aszály miatt a levegő szinte olyan száraz, mint a sivatagban, ezért is volt ilyen nagy áprilisban a napi hőingadozás. Bizony sokfelé elfagytak a kajszibarack, a szilva virágai is. A magok sem igyekeznek kikelni, az öntözés nem pótolja a légnedvességet, de a talajt cserepesre szikkasztja. Csak a sziklakert pompázik, a párnás növésű, mélyen gyökerező sziklalakóknak ismerős ez az erős napsugárzás, végre otthon érzik magukat.

Érdekes, hogy mióta leállt a gazdaság, mérséklődött a közlekedés, kevesebb a szennyező anyag a levegőben, éjszaka szebben ragyognak a csillagok, nappal is szinte sötétkék az égbolt. Lehet, hogy emiatt is voltak fagyosabbak az áprilisi éjszakák?

A lombfakadással a fák, a cserjék megpróbálnak segíteni ezen az áldatlan helyzeten. A téli, kora tavaszi csapadékot felhasználva kihajtanak, árnyékot adva a földnek, és párát bocsátva a levegőbe enyhítik a szárazságot, mérsékelve így a fagyveszélyt. Talán lassan a párából felhők is születnek, esőt hozva a szikkadt földnek…, de ezt mind a tartalékból kockáztatják, az igazi, bőséges, áztató csapadékra, úgy tűnik, még mindig várni kell. Egyelőre nem is növesztik nagyra most a leveleiket, bölcsen csökkentik a párologtató felületet, gazdálkodnak a szűkös készletekkel.

„Áldott az az ember, ki az Úrban bízik, és akinek reménysége az Úr. Mert olyanná lesz, mint a víz mellé ültetett fa, amely a folyó felé bocsátja gyökereit, és nem fél, ha hőség következik, és a levele zöld marad, és a száraz esztendőben nem retteg, sem a gyümölcsözéstől meg nem szűnik.” (Jer 17,7)

Ez a gyönyörű kép a víz mellé ültetett fáról felbukkan a zsoltárokban is, de hát nem minden fa ilyen szerencsés. Van viszont egy csodálatos képessége az erdőknek, szinte szállítószalagként működve adják tovább a kontinens belseje felé a tengerről érkező esőt. A víz mellé ültetett fa, amelyik bőven részesül a csapadékban is, a párologtatás révén újra a levegőbe juttatja a vizet, saját testén áramoltatva keresztül, és ha már felhővé gomolyodtak, így viszi a szél tovább a távolabbi vidékekre.

Működött ez a vízszállítási rendszer a Kárpát-medencén belül is, amíg az ártéri erdők hasonló módon tudtak gazdálkodni a tavaszi áradások ajándékával, az uralkodó széljárás visszavitte a nyáron elpárologtatott vizet újra a forrásvidékre, így tartva körforgásban, többször „újrahasznosítva” a tenger felől egyszer már ideérkezett esőket. Minden egyes fa részesül a többiek ajándékában, és továbbít valamennyit a víztől távolabb élő társainak.

A fény felé törekvő, nagy hittel újra kihajtó diófa most már élvezi a többiek lombozatának védelmét, enyhébb, párásabb éjszakák segítik az új levélkék megerősödését. Milyen különös, ahogy tavasszal a levelek először bíbor árnyalatúak, és csak az aranysárgán át jutnak a valódi zöldig, amikor végre a levelek műhelyében megindulhat a fotoszintézis. Ősszel ez a színváltás majd újra megismétlődik, csak sokkal látványosabban, és persze fordított sorrendben, egészen a rozsdabarnáig sötétedve…

Ha megkésve is, a fák mégis kihajtanak, a veszteséget kiheverik, hiszen volt tartalékuk, vészforgatókönyvük, B tervük – minden, amire csak egy hosszú távra, okosan tervező vállalkozásnak szüksége lehet. Ezért tudnak a diófák nemcsak a Tisza mellett, az ártéren megélni, ahol a folyó felé bocsáthatják gyökereiket, hanem akár a budaörsi domboldalak kemény agyagtalaján is, szélben, szárazságban, szívós kitartással megdolgozva a megmaradásért…

Mit tanulhatunk mi a diófáktól most, a válság utáni kilábalást tervezgetve? Az észszerű takarékoskodáson, mértékletes fogyasztáson túl talán az együttműködést, az adakozás és elfogadás áradását, ahogy az éltető vízzel bánnak egymástól távoli tájak erdőségei? Vagy ahogy a fák közvetlen szomszédaik javát is szolgálják, amikor üde lombjukkal mérsékelik a fagyveszélyt, megtartják a párát, hűs árnyékot adnak egymásnak? Kíméletlen verseny, létért folyó harc, vagy együttműködés, ami valójában zajlik itt a szemünk előtt?

Áldott az az ember, ki az Úrban bízik, mondja a próféta, és a diófa erről mit sem tudva, a génjeibe írt törvény szerint úgy „cselekszik”, mintha bizakodna a gondviselő szeretet bölcsességében. Elengedi, ami reménytelen, ami fölösleges, és építi, aminek jövője van. Mi is választhatunk, merre tovább…

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír