Az ökológiai válság morális kérdés.
Az ökológiai válság morális kérdés.
II. János Pál pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 1990. január 1.
p, 2016-02-19 22:24 
v, 2016-02-14 09:48 
v, 2016-02-07 08:35 Az egyoldalas nyomtatható változat (PDF) itt érhető el
Farsangvasárnap (február 7.) vagy hamvazószerda (február 10.)
„Idén nagyböjtben a húsvétra való lelki felkészülés részeként Ferenc pápa Áldott légy enciklikájának szellemében szeretnénk olyan önként vállalható nagyböjti gyakorlatokat is a testvérek figyelmébe ajánlani, melyek nekünk és a körülöttünk élőknek is segíthetnek felfedezni a teremtett világ iránti felelősségünk és istenkapcsolatunk szoros összefüggéseit.
sze, 2016-02-03 16:12 sze, 2015-12-23 10:13 Fura világban élünk. Most épp az év egyik legsűrűbb, legzsúfoltabb időszakánál tartunk: ez lett az Advent és a Karácsony. Folyik a bevásárlás, rohanás egyik boltból a másikba, ajándékok és díszek beszerzése. De még ünnep nélkül is igen hajtós az év vége. Hajtás van az iskolában és egyetemeken: közeleg a félévi bizonyítvány, tornyosulnak a vizsgák. Hajtás van a munkahelyeken és hivatalokban. Év végi statisztikák készítése, költségvetés, jövő évi tervezés. Számok, táblázatok véget nem érő sora. A templomokban is készülődnek már az év végi hálaadást száraz adatokká silányító könyvelői számadással. Az otthonok sem mentesek a versengéstől, ki ad nagyobb, szebb és drágább ajándékokat, kinek finomabb a bejglije, hol roskadozik az asztal több süteménytől. És persze ez a normális, ebbe nőttünk bele, ez a megszokott.
Mennyire szeretnénk, akarunk, merünk ebből kilépni? Most az ünnepekre, vagy akár az életformánkat is megváltoztatni? Milyen lehet egy olyan közösség víziójának tempója, mely idei adventi elmélkedéseink alapjául szolgál? (ld. Viridis blog)
Ki és mi diktálja a tempót életünkben? Ferenc pápa sokszor hangsúlyozza most megjelent enciklikájában, hogy az ember is a természet és a teremtés része. Ezért jól tesszük, ha figyelünk a természetre, a teremtett világra. Mert segít megtalálni a helyes tempót. Bár az életünk alapjául szolgáló időt elvileg minden kultúra – és a mai napig a mienk is – a Nap és a Hold járásához szabta, mégis úgy tűnik, teljesen eltávolodtunk modern életvitelünkkel az égitestek ritmusától, mintegy kiszakítva magunkat a teremtett világból. Ha megpróbálunk lassítani a tempón, elfogadni azt, hogy mindennek meg van a maga ideje, talán egészségesebb életet élhetünk, és a természettel való összhangunk is növekedhet. Ha le tudunk lassítani, talán mi is több gyümölcsöt élvezhetünk, ahogy Paracelsus írta:
k, 2015-12-15 13:13 Azt ígértük, víziót, jövőképet mutatunk. (Az idei adventi elmélkedéseink kiindulópontjául szolgáló, eredetileg a Viridis blogról származó alapszöveget itt olvashatják.) Milyen legyen társadalmi kapcsolati világunk? Mit tegyünk, vagy épp ne tegyünk, hogy igaz legyen a mondás: olyat tégy másoknak, amit te is el tudnál fogadni? A vízió – fogalma szerint – realisztikus, hihető, vonzó, tükrözi az érintettek céljait, aspirációit, képszerű, szemléletes és érzelmi töltésű. Itt meg is állnék. Nem vonatkoztathatunk el attól, hogy minden vízió érzelmi kötődést is tartalmaz. Lesz, aki nem vágyik egy ilyen létforma után, lesz, aki ma is próbál így élni, s azt remélem, lesz, aki rövid eszmefuttatásaink alapján elgondolkodik azon, hogy vajon ki tudná-e próbálni, meg tudná-e állni akár egy hétig, hogy ne a ma realitásait, hanem a jövő érdekében a múlthoz jobban kötődő realitásokat vegye figyelembe.
v, 2015-12-13 06:00 Kedves Olvasóink!
szo, 2015-12-12 09:21 Kedves Olvasóink!
p, 2015-12-11 07:10 Kedves Olvasóink!
cs, 2015-12-10 06:00 Kedves Olvasóink!
sze, 2015-12-09 06:00 Kedves Olvasóink!
k, 2015-12-08 06:00 Kedves Olvasóink!
h, 2015-12-07 06:00 Kedves Olvasóink!
v, 2015-12-06 16:09 Kezdjünk hát bele az idei advent vezérfonalának választott vízió kibontásába. Már az első mondat is elgondolkodtató:
„Ebben a jövőben pár száz fős közösségekben élünk (akár városban, akár vidéken)”
A mai szemmel kicsinek tűnő pár száz fős közösség nem légből kapott ötlet. Robin Dunbar angol antropológus állította fel azt az elméletet, amely szerint egy ember átlag 150 másik emberrel képes stabil, élő szociális kapcsolatot fenntartani. Ennyi viszony fér a „fejünkbe”. Ennyi emberrel működik a kölcsönösség, tart össze a csoport. Ennél nagyobb csoportokban nem ismerhet mindenki mindenkit, csökken a bizalom, a csoport szükségszerűen tagolódni kezd. Könnyen felüti a fejét az önzés, sikeres lehet a „csapd be, úgysem látod többet” taktika. És valóban, olvashatjuk, hogy régen ekkora volt egy-egy jól működő faluközösség, és megfigyelhettük a széttöredezést is, amikor a nagyobb falvakban az identitás már a szűkebb településrészhez, például „alszeghez” és „fölszeghez” kötötte a lakókat. Városban is jól működtethetőek ilyen kisebb egységek, legyen az utca, lakótömb vagy plébániaközösség. Az ilyen közösségek olyan városokban működnek a legjobban, ahol a városrészek központjaiban helyet találhat minden szükséges üzlet és szolgáltatás, és így a helyi lakosok ismerősként köszönthetik a boltost vagy a cipészt, s egymást is. Ezeknek a helyi közösségi kapcsolatoknak szövögetésében (lásd Ferenc pápa enciklikájában: “a társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni” – LS 219) nagy szerepe lehetne, és küldetéstudata is kellene hogy legyen a plébániai és egyéb keresztény közösségeknek, természetesen nem csupán a maguk javát nézve, hanem az egész körülöttük élő társadalom szolgálatára.
„szükséges javainkat lehetőségeink arányában magunk állítjuk elő közel önellátó módon.”
v, 2015-12-06 13:19 Kedves Olvasóink!
szo, 2015-12-05 19:43 Kedves Olvasóink!
p, 2015-12-04 12:22 Kedves Olvasóink!
cs, 2015-12-03 10:32 Kedves Olvasóink!
sze, 2015-12-02 22:17 Kedves Olvasóink!
k, 2015-12-01 22:00 Kedves Olvasóink!
k, 2015-12-01 21:00 h, 2015-11-30 21:50 Újrakezdődik az egyházi év körforgása: ismét „eljött az Eljövetel”. (Az „advent” szó latinul „eljövetelt” jelent, „adventus Domini” = „az Úr eljövetele” az időszak eredeti neve.) Legutóbbi adventi cikksorozatunk óta jelentős események történtek, melyek hatással vannak a teremtésvédelmi gondolkodásra. Megjelent Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikája, mely a kérdést a katolikusok figyelmének első vonalába igyekszik emelni, de a világ érdeklődését is felkeltette. Elérkeztünk a párizsi ENSZ-klímacsúcshoz, melyet nagy aggódással és reménykedéssel vár az emberiségnek a környezet iránt felelősséget érző része. Az esztendő során Európában megjelent migráns-áradat gyökerénél éghajlatváltozási okok is felismerhetők. A terrorizmus újjáéledése és belépése közelebbi környezetünkbe pedig egy feszültséggel teli önálló szintet ad hozzá a nemzetek közötti kapcsolatok, a kultúrák közötti kölcsönös felelősség kérdéséhez.
A Szentatya enciklikájától kezdve a különféle politikai nyilatkozatokon és az internetes véleménnyilvánításokon át egészen a hétköznapi személyes beszélgetésekig sokan igyekeznek felrázni az eberek lelkiismeretét, megjelölni a tennivalókat, és minél nagyobb cselekevő tömeget mozgósítani melléjük. Mi az idei adventi elmélkedésekkel egy olyan szeletét szeretnénk kiemelni a törekvésnek, ami talán ritkábban kap figyelmet. Úgy gondoljuk, hogy a felelősségébresztésnek a figyelmeztetésekkel és a helyzet drámaiságának ecsetelésével legalábbis egyenrangú másik eszköze a reménykeltő távlat, az elérni kívánt cél bemutatása. Az embereket és közösségeket valószínűleg jobban segíti a változásokban, a komoly döntések meghozatalában, ha ismerik azt a távlatot, azt az állapotot, amely felé törekszenek. Azt is könnyebb felmérni, hogy jó irányba haladunk-e, ha van egy (meglehet ideális és a maga egészében nem egyik napról a másikra teljesíthető) mérce, amelyhez viszonyíthatjuk magunkat.
h, 2015-11-30 21:40 Már hagyománynak tekinthetjük, hogy az egyházi liturgikus esztendő két kiemelt felkészülési időszakában, tehát ilyenkor Adventben, valamint Nagyböjtben a teremtesvedelem.hu oldalon Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesületünk hétről hétre elmélkedésekkel igyekszik segíteni az ünnepre való felkészülést és annak összekötését a teremtett világ iránti felelősségben való növekedéssel.
Idén a korábbiaktól kicsit eltérő megközelítést választottunk. A rendszeresen olvasásra és elgondolkodásra érdemes, felelős gondolkodásról tanúskodó „zöld” írásokat leközlő Viridis blogon az idei Föld Napjához kapcsolódóan jelent meg egy blogbejegyzés, mely „megindította teremtésvédő fantáziánkat”, és úgy határoztunk, hogy idén Adventben ennek gondolatmenetéhez és megközelítésmódjához csatlakozva kínáljuk fel elmélkedéseinket. A választás talán szokatlan, hiszen ez a szöveg nem Adventre készült, és kimondottan még csak nem is vallásos irányultságú. Mégis, sőt éppen ezért keltette fel a figyelmünket, és indított minket egyfajta áttételes párbeszédre. A cikknek különösen ehhez a szakaszához szeretnénk tehát a következő négy hétben kommentárokat, keresztény hátterű reflexiókat fűzni:
„Ebben a jövőben pár száz fős közösségekben élünk (akár városban, akár vidéken), és szükséges javainkat lehetőségeink arányában magunk állítjuk elő közel önellátó módon. Élelmük jelentős részét valamilyen holisztikus mezőgazdálkodási forma keretében termeljük meg, mely teret enged a természeti létezők sokaságának is. (Vannak ilyenre modellek.) Az anyag körforgást végez: lehetőleg minden újra és újra hasznosul, hulladék alig keletkezik. Ismerjük, értékeljük és felelősen óvjuk lakóhelyünk természeti erőforrásait (víz, föld, élővilág, stb.). Amit előállítani nem tudunk, ahhoz kereskedelem révén jutunk hozzá a lokalitás elvének megfelelően: lehetőleg minél közelebbi szomszéd közösségtől, akiket ismerünk. Nem zárkózunk be: a közösségek között élénk a kapcsolat. Ritkán utazunk messzire, mégis gyakran teszünk látogatásokat másoknál. Saját ügyeinkben maguk döntünk, aktívan részt veszünk közösségünk közéletében. Az állam csak sokakat érintő kérdésekben dönt – a sokak megkérdezésével, és nem azok feje fölött. A technológia fejlett, mégis csínján bánunk vele: az életmentést és kommunikációt minden lehetőségével szolgálja, ezen túlmenően azonban inkább a „lowtech”, az egyszerűség a divat. A közösségek között sokkal inkább az együttműködés mintsem a versengés szelleme uralkodik. Az emberek nem hajtják igába minden idejüket az anyagi gyarapodás érdekében: az elégségesség, nyugodt megelégedés kultúrája virágzik a külsőségekben. Ezzel szemben az emberek és kapcsolataik belső gazdagodása az, ami a ráfordított idő és az erőfeszítések nem szűnő célja. A szolidaritás alapelv: akár egyén, akár közösség jut nehéz helyzetbe, számíthat rá, hogy a többiek méltányos feltételekkel a segítségére sietnek. A külsőségeikben szerény hétköznapok közén fénylőek az ünnepek: ilyenkor (de kimondottan ilyenkor) még távoli vidékek luxuscikkei is helyet kaphatnak az asztalon (mint pl. nálunk a kávé, déligyümölcs, csokoládé). Folyton gazdagodó kultúrát teremtünk mindennapi életünk révén. Virágzik a művészet.”
Köszönjük a Viridis blog szerzőinek az értékes, elgondolkodtató írást! Olvasóinkat pedig arra hívjuk, hogy idén Adventben is – amelynek kezdete ezúttal egybeesik a sorsfordító jelentőségűnek tűnő párizsi klímacsúcséval – elmélkedéssel, együttgondolkodással és imával kövessék felkínált négyhetes felkészülésünket, hogy ezáltal is még elkötelezettebb, tanúságtevőbb követői lehessünk a világot szeretetben teremtő és megváltó, karácsonykor közénk érkező Úrnak!
k, 2015-09-01 09:47 szo, 2015-07-25 20:59 Ferenc pápa a bolíviai Santa Cruz de la Sierrában július 9-én délután a Népi Mozgalmak Világtalálkozóján nem csak tőle, de elődjeitől sem hallott olyan gyújtó hangú beszédben hívta fel a jog- és tulajdonfosztottakat a globális kapitalizmus világrendjével, a világ hatalmasaival szemben, amely vízválasztó és történelmi léptékű:
Expo Fair, Santa Cruz de la Sierra, Bolívia
2015. Július 9-én, csütörtökön
h, 2015-05-11 23:04 
Mi, alulírottak azért gyűltünk össze a Pápai Tudományos Akadémián, hogy az ember okozta éghajlatváltozás, a mélyszegénység és a társadalmi elszigetelődés – ideértve az emberkereskedelmet is – kihívásaival a fenntartható fejlődés összefüggésében foglalkozzunk. Számos vallásból és az élet különböző területeiről érkeztünk, így tükrözzük az emberiség közös vágyakozását a béke, a boldogság, a jólét, az igazságosság és a környezeti fenntarthatóság után. Mérlegeltük a döntő tudományos bizonyítékokat, amelyek az ember okozta éghajlatváltozásról, a biológiai sokféleség csökkenéséről és a szegényeknek a gazdasági, társadalmi és környezeti katasztrófákkal szembeni kiszolgáltatottságáról tanúskodnak. Az ember okozta éghajlatváltozás, a társadalmi kirekesztés és a mélyszegénység vészhelyzetével szembesülve egyesült erővel jelentjük ki, hogy:
Az ember okozta éghajlatváltozás létezése tudományos tény, és enyhítése az emberiség erkölcsi és vallási kötelessége; ebben a központi erkölcsi kérdésben a világ vallásai kulcsszerepet játszanak. Ezek a tradíciók mind megerősítik minden egyén veleszületett méltóságát az egész emberiség közjavával összefüggésben. Megerősítik a természetes világ szépségét, csodálatos voltát és eredendő jóságát, és tisztában vannak vele, hogy ez egy olyan értékes ajándék, amit közös gondunkra bíztak, így erkölcsi kötelességünkké téve az otthonunkul szolgáló kert tiszteletét a tönkretétele helyett;
k, 2015-03-31 15:43 A Szent Negyvennap során hétről hétre igyekeztünk átelmélkedni, milyen célok vezérelhetnek minket életünk különböző területein, és milyen összefüggésben állhatnak ezek a teremtett világ iránti hívő felelősségünkkel. A készületi időszak végére értünk, virágvasárnappal megkezdődik a Nagyhét. Ez az időszak minden egyházi évben a hitünkre, az életünket tápláló legmélyebb misztériumokra való összpontosítás ideje keresztény életünkben, mondhatnánk úgyis: Krisztus tanítványainak éves nagy lelkigyakorlata, Vele megélt esztendőnk „szíve”. Kézenfekvő tehát a lehetőség, hogy feltegyük a kérdést: vannak-e, lehetnek-e célok a hitünkben?
Könnyen megszülethet bennünk a válasz: hogyne lennének, azaz hogyne lenne cél a hitünkben! Egész pontosan egyetlen ilyen van: az üdvösség elérése. Ez olyan magasztosan hangzik, hogy ki merne neki ellent mondani… Ugyanakkor el kell gondolkodtasson bennünket, hogy ha ez így van, akkor miért nem „diadalmenet” minden keresztény élete, miért nem „egyenes vonalú egyenletes mozgás” Isten felé? – mert hát mindannyian tapasztaljuk, hogy azért nem az... És miért vezérelnek sokszor minket jól kitapinthatóan másfajta célok? És ha vannak ilyenek, akkor ezek mindenképpen elvetendők, Krisztus előtt nem állhatnak meg?
sze, 2015-03-25 20:28 Nagyon szeretem a magyar nyelvet, és őszintén örülök, hogy magyarnak születtem. Ez nem pusztán hazaszeretet, hanem a magyar nyelv különlegességének, kifejezésmódon túlmutató voltának tisztelete és ebből fakadó szeretete. Persze e mögött ott áll az a sok millió ember is, akinek köszönhetjük csodálatos nyelvünket. Az a több ezer évnyi fejlődés, aminek során én most e cikket ékesszóló magyar szavakkal leírhatom. Köszönöm nekik ezúton is.
A nyelv megtartó erő, a nyelv az önkifejezés és mások, a másik megértésének eszköze. A másiké, hisz ő a szóban foglalt módon is más, más mint én. Máshogy gondolkodik, máshogy él, máshogy szeret. Másságát nem mindig érezhetem magaménak, ettől nem is mindig tudom őt elfogadni, de sokszor még fogadni sem. Nehezen fogadom őt mindaddig, amíg nem egy a saját létén túlmutató teremtményt látok benne, akire teremtett szépségében csak rácsodálkozni lehet. Ebben a szemlélődésmódban nemcsak az ember maga, hanem cselekedetei is megszépülnek. Minden tette engem is emelni fog. Jelenléte vigasztalni bánatomban, szavai, tanácsai kiutat mutatni tanácstalanságomban, éneke gyönyörködtetni csendem közepette, tette pedig példát adni tehetetlenségemben. E sorok olvasói közül talán most sokan nem hiszik ezt, de nézzük meg, miért.
h, 2015-03-16 10:08 A cím olvastán esetleg némelyek előtt az égő szemű, már-már az elvakultságig elhivatott zöld aktivista téves képe jelenik meg, akit talán olyannak képzel az olvasó, hogy csak a hasonlóan lobogó aktivisták között érzi jól magát, hogy másféle emberekkel alig tart kapcsolatot. Nos, nem róla akarok szólni, elképzelt emberünk elszigetelődési problémája keveseket érint.
Jóval többen lehetünk azok, akik látva a teremtett világ helyzetét és felelősségünket a teremtés ajándékainak használatában, már tettünk elhatározásokat, változtattunk valamennyit hétköznapjaink, munkánk és ünnepeink megélésének módján. Ezek a lépések – például hogy nem vásároljuk meg azt, ami tetszetős is, futná is rá, de igazából nincs rá szükségünk – távol állnak a közgondolkodás átlagától, vagy attól, amit a média annak állít be, így kockázatosnak érezhetjük nyílt vállalásukat mások előtt. Valljuk be, nem jó érzés, ha azt gondoljuk, hogy csodabogárként könyvelnek el minket, legyintenekránk, és valószínű, hogy kibeszélik furcsaságainkat a hátunk mögött.
Ennek ellenére azt javaslom, hogy valljuk meg meggyőződésünket barátaink, munkatársaink és más, velünk kapcsolatba kerülő ember előtt. Két okom is van, hogy ezt tanácsoljam. Az egyik az, hogy a nyilvános elköteleződés növeli bennünk az elszánást, de ennél fontosabb, hogy meglepően sok megerősítő, pozitív reakcióval találkozhatunk! Egyre több emberben fogalmazódik meg, hogy nem jó, ahogy a világgal bánunk, többen is kényelmetlenül érzik magukat, sőt talán már tesznek is ezt-azt ez ügyben. Ha mi vállaljuk a meggyőződésünket, sok szövetségesre találhatunk, és segítünk a másik embernek is megerősödni a környezettudatosságban.
Ezzel kapcsolatban olyan konkrét célt fogalmazhatunk meg és követhetünk, mint például: a következő hetekben nem hallgatom el a teremtésvédő meggyőződésemet. Sőt, ha mód van arra, hogy a kérkedést elkerülve, de határozott állásfoglalással előhozzam a témát, élek a lehetőséggel.
h, 2015-03-09 21:29 Az ünnepek különleges napok, megszentelt időszakok, nemcsak átvitt értelemben, hanem sokszor valójában is, és ezek nemcsak a vasárnapok, amelyek számunkra keresztények számára természetes ünnepek, hanem a nemzeti ünnepeink, családi ünnepeink, barátaink ünnepei is, mind, mind lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és megtiszteljük az ünnepet annak ami. Mindegyik ugyan, más- és más jellegű, de néhány dologban biztos, hogy hasonlítanak egymásra, azaz egyaránt van szakrális és profán jellegük és valamilyen kisebb és/ vagy nagyobb közösségben gyakoroljuk. Vannak ünnepeinkben megszentelt percek és vannak élvezetekkel kapcsolatos percek, bár ennek az aránya nem mindegy, de az biztos, hogy sokan igyekszenek nem egyedül eltölteni, de vannak olyan embertársaink akiknek –talán- ez már nem annyira fontos, vagy nincs már bennük elég erő egy közösséghez tartozáshoz.
Legyen – talán – az első cél, hogy törekedjünk arra, hogy mindig közösségben ünnepeljünk. Túlságosan egyszerűnek, „triviálisnak” tűnik, pedig sokan vannak, akik egyrészt egyedül vannak, és közülük néhányan, akik nem is akarnak közösségben lenni, ünnepelni. Ha ismerünk ilyen embertársunkat, ne féljünk őket megpróbálni bevonni. Tudom nem könnyű sem a hívónak, aki befogad a saját közösségébe, sem a meghívottnak. Ismernünk kell a minket körülvevők állapotát, igényeit és tapintatosan közeledni meghívásunkkal. A közösség adhat megoldást akár Ferenc pápa idei Nagyböjt-i üzenetében megfogalmazottakra is „a világméretű önzés és közömbösség” csökkentésére. A közösség nemcsak a lelki megújulást segíti, hanem a különböző felesleges fogyasztás iránti vágyat is csökkenti, aminek bizony több pozitív, teremtésvédő eredménye is lehet. Ferenc pápa üzenete azt tartalmazza, hogy „Isten szeretete töri meg a halálos önmagunkba zárkózást, ami a közömbösség maga, és az egyház ezt a szeretetet a tanítása és a tanúságtétele révén közvetíti. A pápa azt kéri, hogy „A helyi közösségeknek arra kell törekedni, hogy túllépjenek a saját határaikon és kapcsolatba kerüljenek az őt körülvevő társadalommal, benne főként a szegényekkel.” Továbbá ahogy a Vatikáni rádió kommentálja „a pápa azt ajánlja, hogy úgy tekintsünk a másik ember szenvedésére, mint egy felhívásra, mely a megtérésre szólít fel bennünket. Ferenc pápa azt kéri tőlünk, hogy az előttünk álló Nagyböjtöt úgy éljük át, mint a szív átformálásának a folyamatát”.
