A döntéshozók nem csak Rachel Carsonnak, „A néma tavasz” szerzőjének 1962-ban leírt szavait, de az 1972-ben a Római Klub által kiadott híres „A növekedés határai” című munkát elkészítő, nagy befolyással bíró tudóscsoport üzenetét sem vették komolyan, és úgy tűnik, hogy ez máig sem történt meg, pedig az akkori modelleredmények és az azóta eltelt negyven évben bekövetkezett tényleges változások közel állnak egymáshoz. 1972 a globális környezetvédelem fontos éve volt: ekkor rendezték meg Stockholmban az emberi környezet megóvásával foglalkozó első világkonferenciát, amikor először deklarálták az „emberhez méltó környezethez való jogot”.

A világ döntéshozóinak az alapállása az, hogy nem történt nagyobb katasztrófa, ráadásul sokkal több embert sokkal nagyobb jólétben tart el a Föld, mint 1972-ben.

Mégis mi történt azóta? Négy évtized alatt megduplázódott a Föld lakossága, többszörösére nőtt a vízfogyasztás, vészesen csökkent a megművelhető földterületek mennyisége, és csökkent a fajok sokszínűsége, ami a legfontosabb eleme az ökológiai egyensúly fennmaradásának. Egyre gyorsabban fogynak az egy főre eső vízkészletek, Afrikában olyannyira, hogy ez a jelenség igazi népvándorlást fog okozni a következő tíz-tizenöt évben. Egymást követik az időjárási elemi csapások és a szélsőséges éghajlati rekordok. Az elmúlt napokban újra bejárta a világsajtót egy díjnyertes kisfilm, amely bemutatja, hogy hetvenöt perc leforgása alatt hogyan tűnik el egy Manhattan nagyságú jégtábla az olvadó grönlandi jégmezőből. Ha továbbra is úgy gondoljuk, hogy nincsenek határok, akkor majd a természet fog figyelmeztetni bennünket arra, hogy hol a határ.

Nemzetközi környezetpolitikai mérföldkő volt az ENSZ 1992-ben Rio de Janeiróban megrendezett Környezet és Fejlődés Világkonferenciája. Nagy lépésnek tűntek az ott elfogadott egyezmények, a XXI. századra kitűzött feladatok, de a megvalósult eredmények nem igazolják akkori reményeinket. Abban az időben nagyot változott a világ: szétestek az európai kommunista diktatúrák, kinyílt a szabad világ, és ezzel párhuzamosan rendkívüli fejlődésnek indultak a globális szabadkereskedelmi hálózatok. Sokszorosára emelkedett az ipari termelés és a fogyasztás – a jóindulatú feltételezések szerint mindannyiunk jóléte érdekében. Mindeközben kiderülni látszik, hogy bár a fejlettségbeli különbségek a világ országai között valóban csökkentek, az egyes társadalmakon belül azonban egyre nagyobb mélység tátong a szegények és a leggazdagabbak között – erről számol be a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) egy frissen kiadott jelentése is. Észre kellett venni, hogy a bioszférát szinte kontroll nélkül kizsákmányoló gazdaság élhetetlenné teszi a Földet gyermekeink, unokáink számára, és ezzel párhuzamosan az egyenlőtlenségeket is fokozza, szegények milliárdjait termeli ki.

Az 1997-ben az ENSZ által indított úgynevezett Globális Környezeti Kitekintései (Global Environmental Outlook: GEO) egyre súlyosabb folyamatokat tárnak fel. Megállapítják, hogy a globális környezetre ható folyamatok változásának mértéke, intenzitása, terjedése példa nélküli. A sokasodó népesség és a növekvő gazdaságok egyre nagyobb terhet rónak a környezeti rendszerekre, egyre inkább destabilizáló tényezőkké válnak. Az ENSZ szakosított szervének becslése szerint 2100-ra az emberiség lélekszáma eléri majd a tízmilliárdot, és nagyjából itt tetőzik. Ázsia és Afrika népessége gyorsabban fog növekedni, míg Európáé és Észak-Amerikáé stagnál. Az is igaz, hogy a sokasodó népesség talán nem jelent majd gondot, amennyiben sikerül jelentősen csökkenteni a gazdaság (ipari termelés, szolgáltatások, fogyasztás) nemcsak fajlagos, hanem abszolút mértékű környezeti terheit és ezzel együtt társadalmi költségeit is.

Egymást károsan erősítő folyamatok

Nem új keletű az elképzelés, hogy a komplex ökológiai rendszerek megzavarása hirtelen visszacsatolásokhoz vezet. Jelentős tudományos kutatások tártak fel a planetáris rendszer jellegzetességeivel összefüggő küszöbértékeket, fordulópontotokat az egyik legismertebb globális környezeti probléma, az emberi tevékenység által okozott éghajlatváltozás esetében is. A küszöbértékek becslést adnak a természet tűrőképességére vonatkozóan. A visszacsatolások megértése a környezetre ható tényezők szempontjából meghatározó fontosságú. Úgy tűnik, hogy a különböző természeti alrendszerek (légkör, víz, bioszféra) közötti kapcsolatok sok esetben kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak. Az úgynevezett nem lineáris, sokváltozós rendszerek viselkedése veszélyes következményekkel járhat – legalábbis az emberiségre nézve. Ugyanakkor még a nagy globális hatótényezők arányos hatásait sem ismerjük pontosan, ezért meglepő és hirtelen káros következményekkel is számolnunk kell, annál nagyobb mértékben, minél közelebb érünk egy-egy küszöbérték tartományához, minél jobban megközelítjük a tűrőképesség határát. Jobb, ha szem előtt tartjuk: a „természetnek nincs szüksége az emberre, csak az embernek van szüksége a természetre”.

A globalizációs folyamat – a kereskedelmi, pénzügyi, technológiai és kommunikációs kapcsolatok – kiteljesedése tette lehetővé a környezeti terhek, a hatótényezők intenzív befolyását az egész világon. Többségünk hallott a nagy globális környezeti szennyezési folyamatokról, ezeket talán fölösleges itt újra felsorolni. A talaj- és vízszennyezés, a légszennyezés okai és közvetlen hatásai jobban ismertek, mint az etikailag és direkt hatósági eszközökkel is gyengén ellenőrzött, bonyolult befektetési, ipari és pénzügyi folyamatok környezeti hatásai.

Megdöbbentő, de igaz, hogy a környezetkímélőnek tűnő, jóindulatú kezdeményezések is igen károsak lehetnek, ha csak az ellenőrizetlen gazdasági érdekek irányítják azokat. Így például a környezetkímélő megoldásnak számító, elsősorban a fejlett országokban felhasznált úgynevezett bioüzemanyagok előállítása több mint hatvan százalékkal nőtt az elmúlt tizenöt évben. Ennek következtében, az ezek termeléséhez szükséges területek nagysága miatt a trópusi országokban (Indonézia, Brazília) nagyon gyors talaj- és biodiverzitás-degradációs folyamat indult be, egész esőerdők tűnnek el. Ennek későbbi következményei nem csupán az adott országokat érintik, hanem tovább rontják az egész Föld már eleve megbomlott ökológiai egyensúlyát.

De ne csak az úgynevezett fejlődő világról beszéljünk. Rejtett káros hatótényezők a fejlett országokban is súlyos problémákat okozhatnak, még akkor is, ha ezek a károk nem azonnal jelentkeznek. E folyamatok sajátja a tehetetlenség: sokáig szinte észrevétlenül hatnak, és csak hosszú idő alatt változtathatók meg. A legfejlettebb országokból is ismerünk példát erre. Talán sokan nem is gondolnánk, hogy az USA-ban nemcsak a természeti környezetre, de közvetlenül az emberekre nézve is káros, hogy a termőföldterület háromnegyedén mindössze nyolc növényt termesztenek. Ezek a következők: kukorica, búza, gyapot, szójabab, rizs, árpa, zab és cirok. A monokultúrás, nagy táblás agrártechnológia sok-sok évtized alatt lassú, de jelentős termőtalajvesztéshez vezetett. Egy sokféle módon összefonódó, strukturálisan behatárolt élelmiszeripari hálózatban (beleértve a magas szintű termelői támogatásokat és az erősen befolyásolt étkezési szokásokat) nehéz végbevinni környezet- és egészségkímélő változtatásokat – írja egy ENSZ jelentés. Ugyanez a tanulmány rámutat arra is, hogy az USA-ban a húsz legnagyobb ipari szennyezésforrás közül nyolc vágóhíd, amit nem is gondolnánk.

E téren bőven van teendő Magyarországon is.

Éghajlatváltozás

Az éghajlatváltozás nem pusztán a meteorológiai paraméterek megváltozását jelenti, hanem sok tízezer faj kipusztulásához, termőföldjeink, vizeink minőségi és mennyiségi hanyatlásához, erdeink területének csökkenéséhez vezethet. Ennek okai részben a felelőtlen, környezetromboló emberi tevékenységekre, részben tőlünk független, belső természeti jelenségekre vezethetők vissza. Az ember azonban ahelyett, hogy gyengítené, egyre erősíti a kedvezőtlen változások folyamatát, s egyre inkább veszélyezteti a természeti folyamatok egyensúlyát, amely az emberi léthez is elengedhetetlenül szükséges.

A Freiburgi Egyetem Gleccserleltárának közzétett adatai szerint a svájci Alpok gleccserei a klímaváltozás következtében jelentősen összezsugorodtak. A kutatók ismeretei alapján a hegycsúcsok jégtakarója majdnem egyharmadával kisebb felületet, 940 négyzetkilométert borított 2010-ben, mint 1973-ban. A jég tömege is jelentősen csökken. A gleccserek 22,5 köbkilométer jeget és a hó többszöri olvadásával és újrafagyásával keletkezett csonthavat veszítettek el.

A közelmúltban vált egyre biztosabbá, hogy az ún. üvegházhatású gázok kibocsátásának növekedése nem áll arányban a légköri koncentráció emelkedésével. Az antropogén kibocsátású gázok jelentős hányada ugyanis elnyelődik az óceánokban. Egyes számítások szerint az óceánok melegedése mintegy 90%-ban járult hozzá a Föld energiamérlegének 1971 és 2010 közötti növekedéséhez, hozzátéve, hogy nem ismert pontosan ezt a folyamat. Még arra sincs egyértelmű válasz, hogy az elnyelt gázok meddig tartózkodnak az óceánokban, tengerekben, és mikor kerülnek vissza a légkörbe, és az sem bizonyos, hogy ezt követően az éghajlati rendszer tehetetlensége miatt milyen gyorsaságú és mértékű változás következhet be.

Olvadnak a sarki jégkörök jégsapkái, emelkedik a tengerszint. Sérülnek az édesvíztartalékok, a földfelszín alatt és a folyókban is, utóbbi a hegységek hótakarójának csökkenése miatt. A kánikulák és a hurrikánok egyaránt erősödnek – utóbbiak a felmelegedő óceánokból egyre nagyobb energiára tesznek szert. A tengerek savasodása miatt megváltozik a tengeri ökoszisztéma, elhalnak a széndioxidot megkötni képes korallszigetek és más meszes vázú tengeri organizmusok. Egyre nagyobb mértékű a fajpusztulás mind a szárazföldi, mind a tengeri élőlények körében. Erősödik a sivatagosodás. A jégkorszakban megfagyott, Északi-sarkhoz közeli, szibériai permafrost olvadófélben van, ebből nagy mennyiségű metán szabadulhat fel, amely felgyorsíthatja a klímaváltozást.

Tavalyi hír, hogy a jegesmedve-állomány létszáma közel felére zuhant az elmúlt évtizedben, és e drámai visszaesés – egy új amerikai-kanadai tanulmány szerint – a globális felmelegedéssel és a jégtáblák zsugorodásával magyarázható. Az adatok szerint tragikus mértékben megnőtt az éhező és a haldokló kölykök aránya.

Ugyanakkor az antropogén eredetű éghajlatváltozást okozó üvegházgázok kibocsátása nemhogy csökkent volna, hanem tovább nőtt, jórészt a legnagyobb fejlődő országok és például Kanada, illetve az Amerikai Egyesült Államok kibocsátásai miatt.

A becslések szerint a sokasodó időjárási elemi csapások és az extrém meteorológiai jelenségek okai már nem csupán a természetes éghajlati változékonyságra vezethetők vissza, hanem a tartósnak tekinthető klímaváltozás következményeivel állnak szoros összefüggésben.

Biológiai sokféleség

Nemcsak az ínyencek látják kárát annak, ha lekerül a japán és hongkongi étlapokról a keleti kékúszójú tonhal, az amerikai angolna, a kínai gömbhal és a kínai kobra. Ez ugyan csak egy apró tünet, de a biológiai sokféleség csökkenésének ennél sokkal súlyosabb következményei lehetnek. A fajok pusztulásának sebességére különböző becslések vannak, amelyek közül a visszafogottak is óránként több faj kipusztulásával számolnak. Más becslések hasonló következtetésre jutottak: évről-évre mintegy harmincezer faj pusztul ki, miközben egy faj kialakulásához legalább tízezer évre van szükség, s egyetlen növényfaj kihalása átlagosan harminc másik faj kihalásához vezet. Az is igaz, hogy a Földön előforduló fajok számát nem ismerjük. Mintegy 2 millió faj ismert a tudomány számára, ám a teljes fajkészletet minimum 5 millióra tehető, de vannak 50, vagy 100 milliós becslések is. A teljes fajszám nem ismert, de annak csökkenési üteme jól becsülhető.

A biológiai sokféleség csökkenése nyomán előálló kisebb fajgazdaság kisebb elsődleges produkciót jelent, valamint nagyobb sérülékenységet az ökoszisztémák „védelmi rendszerében”. És ha nagy mennyiségben eltűnnek bizonyos fajok, az más gondot is okozhat, hiszen világszerte például a gyógyításra használt szerek négyötöde természetes eredetű, és a terményeinket adó növényfajták több mint háromnegyedét vadon élő rovarok porozzák be, és ha ezen fajok sérülnek, és/vagy eltűnnek akkor drámaian csökkenhetnek a terméseredmények.

Víz

Világviszonylatban elképesztő mennyiségű ivóvizet pazarolunk el nap mint nap, miközben a klímaváltozás következtében várhatóan azzal kell szembesülni, hogy nem lesz mivel öntözni, itatni, és akár atomerőműveinket hűteni. Ez a hazai vízfogyasztásra ugyan nem igaz, összehasonlítva a jelenlegit az 1990-es évek előtti fogyasztással, ami jóval több volt, mint manapság, de megjegyzendő, hogy ásványvízvagyonunk csökken, hiszen felhasználása sokszorosára emelkedett az elmúlt 25 évben.

A világon a víz területi eloszlása rendkívül egyenlőtlen, és különösen a fejlődő világ államaiban a tiszta vízhez, valamint a vízzel összefüggő minimális közegészségügyi szolgáltatásokhoz való szabad hozzáférés biztosítása rendkívüli erőfeszítéseket igényel, és a vízhiányos területeken élő hárommilliárd ember nagyobb részének csak minimális szinten adatik meg. Naponta öt-tízezer ember hal meg az elégtelen szanitáció, a szennyezett víz miatt.

Már évtizedek óta ismert a fentiekben összegzett kép. Éppen ezért 2000-ben 189 ENSZ-tagállam kötelezte el magát amellett, hogy 2015-ig az ún. Millenniumi fejlesztési célokat eléri, többek azt, hogy „Felére csökkentik azoknak az arányát, akik tartósan nem jutnak egészséges ivóvízhez”. Születtek azóta a célokat megerősítő határozatok, születtek az eredményekről jelentések, és valamit javult is a helyzet, de a kitűzött a cél a vízhez való hozzáférés területén korántsem teljesült.

Talaj

Kontinensünkön óránként tizenegy hektárral csökken a szántóföld kiterjedése. S nemcsak a mezőgazdasági termesztésre alkalmas talaj felülete zsugorodik folyamatosan, hanem a termőréteg vastagsága is. Nem az a baj, hogy a művelésre alkalmas területeket mezőgazdasági termelésbe vonják, hanem az, hogy a földhasználatnak máig olyan eljárásai vannak túlsúlyban, amelyek nem csökkentik a talajpusztulás mértékét, holott erre számtalan közismert technológia létezik. A talajt hazánkban is számos súlyos következményekkel járó degradációs folyamat pusztítja: víz- és szélerózió, tömörödés, szikesedés, savanyodás, talajszennyezés, szervesanyagtartalom-csökkenés. A hazai viszonyok között is elterjedt, hagyományos rendszerben zajló talajművelés nem kedvez e folyamatok visszaszorulásának, sőt egyre súlyosbítja a helyzetet, amelynek következménye a rossz vízháztartású, levegőtlen, szervesanyagban szegény, minimális talajélettel rendelkező talajok kialakulása.

Egy ausztrál kutató szerint akár 60 év alatt is elfogyhat a termőtalaj a világon a föld túl-használata és más okok miatt. Jelenleg évente 75 milliárd tonna talaj veszik el világszerte, s mára a világ termőtalajának 80 százaléka mérsékelten vagy jelentősen erodálódott. Kínában az erózió üteme a természetes regenerációs képesség 57-szerese, míg Európában 17-szeres, Amerikában 10-szeres, Ausztráliában 5-szörös ez a mutató. Ne felejtsük el, hogy a hazai, viszonylagosan gazdagnak mondható termőtalaj átlag vastagsága is kevesebb, mint egy méter!