Az ökológiai válság morális kérdés.
Az ökológiai válság morális kérdés.
II. János Pál pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 1990. január 1.
Az elmúlt hetek során elmélkedéseinkkel bejárva az ökológiai megtérés útját több alkalommal előkerült a közösség fontossága. Úgy, mint ami segít minket a felismerésekben, az elhatározásokban, a döntések megszilárdulásában, de akár úgy is, mint a megtérésből szükségszerűen fakadó tanúságtétel helye, és mint ami annak nyomán létrejön. Befejező elmélkedésünkben fordítsuk figyelmünket most külön is a közösségre, és annak egyik legmélyebb megnyilvánulására, az ünneplésre, és tegyük fel a kérdést: hogyan jelennek meg ezek a teremtésvédelem közegében?
Szkülla és Kharübdisz között hajózunk, de – olvashattuk a megelőző írásokból – létezik kiút: az a folyamat, ami maga az ökológiai megtérés. Ez az az út, ami egy erős keresztény opció. Nap, mint nap látjuk, sokszor közelről érzékeljük, amit II. János Pál pápa így fejezett ki 1990-es béke világnapi üzenetében: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége”. Globális morális és környezeti válság: sokat írunk és beszélünk róla, de talán csak a szembenézés terhe miatt is, a hárítás össznépi taktikáját követve – kevesek kivételével – nem törődünk azzal a fenyegetettséggel, ami nemcsak jelenünket, hanem még unokánk unokáinak a jövőjét is veszélyezteti. Sokan kérdezhetik: de „hiszen én hívő, jó keresztény vagyok, mi szükségem van ökológiai megtérésre?” Akik így vélekednek, még nem jutottak el „probléma gyökeréig”, valójában még nem néztek szembe, amiről II. János Pál pápától hozott idézett is szól. És így miről is tudnánk tanúságot tenni? Nézzünk szembe a morális válsággal, még ha ez küzdelmet, akár gyötrődést is jelent.
Azok a megtérők, akik annak idején Keresztelő szent János hatására új életet akartak kezdeni – tehát ráébredtek, hogy zsákutcában vannak, és komolyan elhatározták, hogy megváltoznak – kérdésekkel ostromolták a prófétát: „Mit tegyünk?” (Lk 3,10). És a próféta, a „legnagyobb az asszonyok szülöttei közül”, aki megrendítő hatással tudta átadni az üzenetet az átfogó helyzetről, a morális krízisről, a közelgő döntő időszakról – „a fejsze már a fák gyökerére tétetett!” – nem tér ki az utca embere, a földműves, a katona, a pénzember, a pap konkrét kérdése elől sem.
„Mit tegyünk? Mit tegyek?” – ez az egyszerű és örök kérdése akkor és ma is mindenkinek, aki másképp látja, átértékelte saját élete körülményeit, dolgait, saját szerepét, napi gyakorlatát, szokásait, egyszóval: életét, s most vissza akar térni a hibástól a helyeshez, a rossztól a jóhoz, a bűnöstől az üdvöshöz.
Az előző héten tárgyalt mélypontról akkor tudunk továbblendülni, amikor kirajzolódik előttünk egy vagy több olyan cél és az azt / azokat alátámasztó új értékek, amelyek eloszlatják a sorozatunk elején bemutatott, „nincs ez rendben így” érzését. Megjelennek és vonzóvá válnak, megmutatják egy olyan új élet lehetőségét, amelyikről már el tudjuk hinni, hogy hosszú távon is fenntartható.
A Szentírásban a megtérések leírásánál mindig felismerhető a folyamatnak ez a lényeges eleme. Gondoljunk csak azokra a helyzetekre, amikor Jézus odaáll valaki (például Máté, a vámos) elé, és hívja őt: „Kövess engem!” Gyakran ezek az emberek már korábban is ismerték az Urat, volt vele kapcsolatuk, tudtak tanításáról – ám most megszületik bennük a rádöbbenés arra, hogy az ő hívása megoldás a kínzó kérdésekre – ő „a Megoldás”.
Általában persze ilyenkor – ahogy Jézus sem a jövőbeni teljes „útitervet” tárja a szavára megtérők elé – nem a teljes megoldás sejlik fel, csak egy-két részlet, lépések, amelyekről hisszük, hogy meg tudjuk tenni azokat. Képesek vagyunk olyan módon élni, amire a hívás szól. Új szokások, amelyekről úgy gondoljuk, hogy át tudunk térni rájuk. Ezek az ökológiai megtérés esetén – tehát ha a Jézussal való találkozásunk minden következményét meg akarjuk jeleníteni a minket körülvevő világhoz fűződő kapcsolatainkban – sokszor apróbb dolgok, például az, hogy le tudok mondani hétköznapokon a húsevésről, vagy az, hogy megoldható, hogy biciklivel járjak munkába. Ritkábban, de előfordulhat az is, hogy egy nagyobb elhatározással indul utunk az ökológiai megtérés felé, olyannal, mint egy fenntarthatatlan munkahely vagy lakhely elhagyása.
Előző cikkünkben, nagyböjt első hetében arról elmélkedtünk, mennyire szükséges eljutnunk annak felismerésére, hogy életünket nem fenntartható módon rendeztük be – akár Isten törvénye, akár pedig az ökológiai fenntarthatóság szempontjából.
Az a felismerés azonban, hogy „rossz irányba haladunk”, még nem jelenti azt, hogy nem megyünk tovább. Nem magától értetődő, hogy a hibás irányt észrevéve azonnal lefékezünk, megállunk, esetleg elkanyarodunk. Bár ésszerű lenne, mégsem magától értetődő, hogy az ilyen (vagy egyébként bármilyen!) felismerést azonnal megfelelő elhatározás és tett követi.
Így van ez a lelki élet terén és a környezethez való viszonyunkban is. A lefelé csúszó ember, bár külső szemmel nézve világos, hogy azonnal változtatnia kellene magatartásán, gyakran csak tovább halad a romlás felé.
Jézus példázatában a tékozló fiú olyan mélyre süllyed, ami egy hívő zsidó embernek szinte elképzelhetetlen – sertéseket őriz nyomorogva egy idegen birtokán. Ez a kép szimbolikusan sűríti magába a tapasztalatot: bár nem lenne szükségszerű, ennek ellenére nem ritka, hogy el kell jutnunk a lejtő aljáig ahhoz, hogy ráébredjünk elrontott helyzetünkre, és benne a saját felelősségünkre.
Mindennapos emberi tapasztalatunk, hogy rosszul döntöttünk, rossz felé indultunk, eltoltunk valamit. Kisebb és nagyobb jelentőségű ügyekben, egyénileg vagy közösségileg, önmagunkra vagy másokra vonatkozóan gyakran elfoghat minket ez az érzés.
Az efféle hozzáállásnak létezik olyan túlzó megnyilvánulása, amit inkább kerülnünk ajánlatos, aminek ellent kell mondanunk. Aki például hajlamos az indokolatlan pesszimizmusra, az önmarcangolásra, annak nem szabad az ilyen irányú gondolatokat kritika nélkül elhinnie önmagáról, hanem helyesebb az őt jól ismerő és szerető embertársai ítéletére támaszkodnia.
Közösségi téren is előfordul hasonló: manapság például a magyar közéletben elterjedt az eltérő gondolkodású, érdekű, pártállású emberek, csoportok teljes elutasítása, amikor semmi esélyt nem adunk nekik, mert már eleve meg vagyunk győződve arról, hogy semmit nem csinálhatnak jól, és egészen biztos, hogy bármit is mondanak, tesznek vagy akár csak gondolnak, amögött feltétlenül csak gonosz szándék vagy „legjobb esetben” tévedés állhat... Ez egy olyan fajta „meggyőződés a rosszról”, aminek ajánlatos lenne ellentmondanunk, már csak azért is, mert az örökösen gyanakvó ember, aki ott is „átlát a szitán”, ahol nincs is szita, első sorban saját magát teszi tönkre ezzel a hozzáállással.
***
Van azonban, amikor helyes annak a felismerése: elrontottunk valamit. Az ilyesmi leggyakrabban önmagunkkal kapcsolatban lehet helytálló. Különösen aggasztó a helyzet, ha arra jövünk rá, hogy hosszú távú életstratégiánk, megszokásaink, életünket meghatározó elveink elhibázottak, melyeken nem könnyű változtatni. Hiszen kialakítottunk általuk egy – gyakran kényelmes – életkeretet, és az egyes elemek egymást feltételezik benne, nem lehet egyet-egyet kiemelni anélkül, hogy a többi is ne változna vele.
A Szentírás bőségesen ismer ilyen eseteket. A próféták, de maga Jézus is nemegyszer szólít fel egyes embereket, csoportokat arra, hogy változtassanak életükön. (A legismertebb és talán legszebb példa erre Jézus példabeszéde a tékozló fiúról: Lk 15, 11-32.) Neve is van ennek a változtatásnak: megtérés. Az ezt jelentő héber szó („súb”) eredetileg azt jelenti: megfordulni és az ellenkező irányba menni az úton, görög megfelelője („metanoia”) pedig azt: megváltoztatni a gondolkodásmódot.
Mindkét kifejezésből látszik, hogy radikális és alapvető változásról van szó. A feladat éppen ezért korántsem egyszerű.
Az idei nagyböjt során a teremtesvedelem.hu már hagyományosnak számító cikksorozatában az ökológiai megtérés folyamatát elmélkedjük át.
Ferenc pápa „Áldott légy…” enciklikájának 217. pontjában így ír:
»Ha ”a külső sivatagok azért szaporodtak el a világon, mert a belső sivatagok szétterjedtek”, [akkor] a környezeti válság mély belső megtérésre hívó felszólítás. De azt is el kell ismernünk, hogy vannak olyan elkötelezett és imádságos keresztények, akik – a realizmus és pragmatizmus ürügyén – nemegyszer kinevetik a környezet miatti aggodalmakat. Mások passzívak, nem határozzák el magukat szokásaik megváltoztatására, és így inkoherenssé válnak.
Ökológiai megtérésre van tehát szükségük,
amely azt jelenti: engedik, hogy Jézussal való találkozásuk minden következménye megjelenjen az őket körülvevő világhoz fűződő kapcsolataikban. Annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja.«
Mi is ez a megtérés? Hogyan jelenhet meg Jézussal való találkozásunk a világhoz fűződő kapcsolatainkban? Ezekre a kérdésekre próbálunk majd rávilágítani a következő hat vasárnapon megjelenő cikkeinkben.
A megtérés egy folyamat, ami több szakaszra osztható. E szakaszokat vizsgálja majd egy-egy cikkünk.
h, 2017-04-10 12:29 
