Az elmúlt hetek során elmélkedéseinkkel bejárva az ökológiai megtérés útját több alkalommal előkerült a közösség fontossága. Úgy, mint ami segít minket a felismerésekben, az elhatározásokban, a döntések megszilárdulásában, de akár úgy is, mint a megtérésből szükségszerűen fakadó tanúságtétel helye, és mint ami annak nyomán létrejön. Befejező elmélkedésünkben fordítsuk figyelmünket most külön is a közösségre, és annak egyik legmélyebb megnyilvánulására, az ünneplésre, és tegyük fel a kérdést: hogyan jelennek meg ezek a teremtésvédelem közegében?

***

Jézus, a megtestesült második isteni személy célja nem az volt, hogy új vallást alapítson. Ő „Izrael szétszóródott fiait akarta egybegyűjteni”, más szóval: az embereknek Istennel és egymással kezdetben fennállt közösségét akarta megújítani. Ezt pedig azzal kezdte el, hogy azt hirdette: „Térjetek meg!” Azokból, akik hallgattak szavára és megtértek, azonnal közösség támadt Jézus körül – ennek a közösségnek máig tartó folytatása az Egyház.

A megtérés lényegéhez tartozik, hogy előbb vagy utóbb közösségbe vezet. Már csak egyszerű emberi törekvésből fakadóan is: akikkel egyformán gondolkodunk, azokkal szeretnénk kapcsolatban lenni. De a közösségnek egyéb dimenziói is vannak.

***

A teremtés maga is már közösség. Isten kapcsolatba lép, közösségre lép teremtményeivel. Hogy is tenne másképp, mikor a teremtés mögött eleve minden közösség forrása, a Szentháromságos egy Isten szeretete áll? Mondhatnánk azt is: az Egy Isten azért teremt, mert Ő maga közösség, és a kapcsolatban levés boldogságát ki akarja árasztani, meg akarja osztani teremtményeivel is. Ezért ha közösségre találunk Istennel, akkor újra megtaláljuk a rólunk szóló eredeti „szeretetből született tervet”, melyet ő teremtésünktől fogva elgondolt rólunk. Ha pedig elkezdjük megvalósítani életünkben – Istennel együtt – ezt a rólunk szóló elgondolást, akkor ezáltal még teljesebb, kölcsönös párbeszédbe: még igazibb közösségre lépünk ővele. A kapcsolat tehát minden mögött áll, és mindig megújul. Ebben a folyamatban benne lenni: az üdvösség és a földön is a harmónia, a boldogság útja; eltérni ettől a kapcsolattól: fájdalmat és zavart, szomorúságot és összeomlást eredményez.

***

Teremtettségünk és a teremtett világ iránti, Istentől kapott felelősségünk felismerésének fontos eleme és ugyanakkor következménye is a teremtményekkel megélt mélyebb közösség. Assisi Szent Ferenc gyakran emlegetett példája nem úgy kapcsolódik a teremtésvédelemhez, hogy ő „szerette a természetet”, hanem úgy hogy talán minden kortársánál mélyebben átélte minden teremtmény testvériségét Istenben. „Az egy ős ok miatt minden teremtményt testvérének nevezett” – írja róla korabeli életrajza. Nekünk, akik itt Európában döntően technikai, természettől eltávolodott kultúrában élünk, még nagyobb szükségünk volna arra, hogy ezt a teremtményi mivoltot és a többi teremtményekkel fennálló „teremtménytársi”, testvéri kapcsolatot újra felfedezzük, és a velük alkotott közösségünket újra életünk lényegi részévé tegyük. Ez nem annyira a közkeletű értelemben vett „természetkedvelést” jelent, hiszen abban még mindig könnyen dominálhat az én szempontja (nekem jó, ha kimegyek a természetbe; én érzek pozitív érzelmeket, ha egy állatkölyökre, madárfiókára tekintek stb.), hanem a többi létezők, élőlények és élettelen valóságok igazi szeretetét, a szelíd és figyelmes szemmel való rájuk tekintést.

Teremtéstudatosnak lenni tehát eleve, nagyon mélyen összeköttetésben áll azzal, hogy „közösségi lények” vagyunk.

***

Van aztán ennek a közösségnek nagyon praktikus vetülete is. Azokkal, akik segítettek bennünket a megtérés felé vezető úton, akik ugyanazokat az értékeket élik, mint mi, egymást támogató közösséget alkotunk. A teremtett világ védelmét illetően különösen fontos ez az „összekapaszkodás”. Hiszen, láttuk: sok olyan újdonságot kell elsajátítani, sok olyan döntést kell meghozni és ragaszkodni hozzájuk, melyek a világ szemében, a ma általános fenntarthatatlan életforma mércéjével mérve különösek, esetleg megütközést keltőek, de legalábbis nehezen érthetőek. Ezekben akkor tudunk kitartani, ha folyamatosan erősítjük és bátorítjuk egymást. Ferenc pápa ezt írja a Laudato si' enciklikában: „A társadalmi problémákra közösségi hálóval kell válaszolni (…) A tartós változás dinamizmusának elindításához szükséges ökológiai megtérés egyben közösségi megtérés is.” (LS 209) Ilyen bátorító közösségi háló például egy ökokör (mely lehet teremtésvédelmi is), de igazában ilyenné kellene válniuk plébániaközösségeinknek is.

***

Az emberi közösségek életének lényegi eleme az ünnep. Isten, minden közösség ősforrása a Teremtés könyvének elbeszélése szerint „a hetedik napon megpihent munkája után, amit végzett. Isten megáldotta és megszentelte a hetedik napot” (Ter 2,2-3), és így ünneppé tette azt. A hetedik nap, az ünnep a nyugalom, a rátekintés, a szemlélődés ideje. A feladattól elfordulva egymásra és Istenre tekintünk, és engedjük, hogy öröm járjon át minket azért amit alkottunk, a ránk áradó kegyelemért, de egyszerűen csak azért is, hogy vagyunk, és a létezők mindannyian vannak.

Az ünneplésben a közösségek értékeiket tisztán maguk elé állítják, megnevezik, megköszönik, örülnek nekik. Az ünnep a kimondás, megnevezés helye is. A keresztény ünnepléshez hozzátartozik az Ige, a szó központi szerepe, de a teremtéstudatosságnak is fontos eleme, hogy legyenek olyan alkalmak, amikor emelkedett körülmények között – tehát nem csak a mindennapi párbeszédek, olykor viták során – „szóvá tesszük” azt, amiről meg vagyunk győződve.

***

A megtérés folyamata is az ünnepléshez vezet, mert a megtett útra visszatekintve az ember szívében hála fakad, és ez egyénileg is bevonja őt az ünnepbe. Gyakran aggodalmasan járunk a világban, mert úgy látjuk, hogy nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem hatékony az, amit teszünk. A környezettel kapcsolatos aggodalmak terén különösen is fennáll ennek az esélye. Időt kell hagyni magunknak az ünneplésre, hogy távolabbról, mintegy a Teremtő szemével, az ő fényében rátekintve észrevegyük, hogy a mi erőfeszítéseink mellett, azokat messze megelőzően és túlhaladóan Isten is cselekszik, és az ő tevékenységét is tekintetbe véve már nagyon is van értelme annak az esetleg szerény hatású erőfeszítésnek, amit teszünk.

Az ünneplés tehát a hála, sőt a dicsőítés alkalma is. A hála a kapott jóért hangzik el, a dicsőítés viszont nem is keres aktuális okot, hanem önmagában Istennek szól, aki Jó. Az ember – ökológiai megtérés során megtalált, felismert – helye, feladata a teremtésben az összes teremtményekkel együtt, illetve az ő nevükben való istendicsőítés, ami az ünneplésben kell hogy megnyilvánuljon: azt alakítja, sőt alakítja át. A teremtmények közül csak mi vagyunk képesek a kifejezett, tudatos válaszra a Teremtőnek. Ezért a mi feladatunk, hogy az összes többi létező nevében is megvalósítsuk ezt az ünnepet.

***

A keresztény közösség ünneplésének legmélyebb, legnagyszerűbb formája, az ember legteljesebb találkozási lehetősége az istenivel az Eucharisztia, Krisztus Teste és Vére. Beszédes, hogy a keresztény életnek és ünneplésnek ez a „csúcsa és forrása” egyben a legegyszerűbb, legmegfoghatóbb anyagi valóság középpontba állítása is, hiszen egészen hétköznapi valóságok: a bornak és a kenyér eszközül vételével valósul meg. Teremtéstudatos keresztényekként különösen is érdemes odafigyelnünk erre a tanításra, mely az ünneplésben rejlik, és mások figyelmét is felhívnunk rá.

***

A keresztény ünneplés legkiemelkedőbb időszaka az évben a Nagyhét. A húsvéti vigília nagyszombat este „minden ünneplés anyja”. Kapcsolódjunk be ebben az esztendőben úgy ebbe az ünneplésbe, hogy bennünk, általunk jelen legyen ott a teremtés: lélekben vigyük oda az egész világot!

***

Javasolt kérdések:

• Jelen van-e életemben a közösség Istennel és az embertársakkal?
• Szánok-e időt és figyelmet a valódi ünneplésre életemben? Milyen gyakran tudom ezt megtenni?
• Ünnepelni való dolognak tartom-e a teremtés iránti elkötelezettségemet? Hogyan teszem ezt meg?
• Hogyan lehetne közösségibb a teremtés iránti viszonyom és teremtéstudatosabb az ünneplésem?

***

Babits Mihály: Az őszi tücsökhöz

Ki átható, egyhangu dalaiddal
betöltöd a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?

Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.

A te zenéd a csöndnek része immár
és mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába száll.

Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?

Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.

Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.

Nemes Nagy Ágnes: Éjszakai tölgyfa

Éjszaka történt, hogy a járókelő
valami zajt hallott és visszafordult:
egy tölgyfa jött mögötte.

Megállt, bevárta. Úgy jött ez a tölgy
ahogy gyökereit frissen kihúzta
s még földes, hosszú kígyólábakon
hullámzott az aszfaltos útra,
mint egy idomtalan sellő, igyekezett,
túlságosan széles feje surolta
a néma boltredőnyöket,
mikor elérte a járókelőt,
a lámpaoszlopnak mindjárt nekidőlt,
aztán haját szétháritotta.
A haj mögül egy tölgyfa arca nézett.

Nagy, mohos arc. Talán. Vagy másmilyen.
Érezte akkor a járókelő
saját körvonalait lazulni,
köd úszta be folyékony partjait,
mint aki hirtelen erdei
tóvá sötétül,
mert egy ilyen arcot tükrözhetett.

És lélegeztek mindaketten.

Néhány madárfészek a tölgy hajában,
bennük alvó madár, mintegy gondatlanul,
ott-feledetten.
                      Mert sürgető volt.
Oly sürgetően állt ott mozdulatlan,
mint egy hír, tölgy-alakban,
amely elfárad megfejtetlenül.

Hajfüggönyét visszaengedte már.
Megfordult. Indult. Furcsa lába.
Vitte fészkeit, madarait,
s a járókelő
szilárduló szeme előtt
fénnyel szórta a neonlámpa-sor.
Már várta az elhagyott gödör,
amelybe visszaforr.

***

A kép forrása: By Wikimedia Commons –Solymári"
Creative Commons