Az ünnepek különleges napok, megszentelt időszakok, nemcsak átvitt értelemben, hanem sokszor valójában is, és ezek nemcsak a vasárnapok, amelyek számunkra keresztények számára természetes ünnepek, hanem a nemzeti ünnepeink, családi ünnepeink, barátaink ünnepei is, mind, mind lehetőség arra, hogy kiszakadjunk a mindennapokból és megtiszteljük az ünnepet annak ami. Mindegyik ugyan, más- és más jellegű, de néhány dologban biztos, hogy hasonlítanak egymásra, azaz egyaránt van szakrális és profán jellegük és valamilyen kisebb és/ vagy nagyobb közösségben gyakoroljuk. Vannak ünnepeinkben megszentelt percek és vannak élvezetekkel kapcsolatos percek, bár ennek az aránya nem mindegy, de az biztos, hogy sokan igyekszenek nem egyedül eltölteni, de vannak olyan embertársaink akiknek –talán- ez már nem annyira fontos, vagy nincs már bennük elég erő egy közösséghez tartozáshoz.

Legyen – talán – az első cél, hogy törekedjünk arra, hogy mindig közösségben ünnepeljünk. Túlságosan egyszerűnek, „triviálisnak” tűnik, pedig sokan vannak, akik egyrészt egyedül vannak, és közülük néhányan, akik nem is akarnak közösségben lenni, ünnepelni. Ha ismerünk ilyen embertársunkat, ne féljünk őket megpróbálni bevonni. Tudom nem könnyű sem a hívónak, aki befogad a saját közösségébe, sem a meghívottnak. Ismernünk kell a minket körülvevők állapotát, igényeit és tapintatosan közeledni meghívásunkkal. A közösség adhat megoldást akár Ferenc pápa idei Nagyböjt-i üzenetében megfogalmazottakra is „a világméretű önzés és közömbösség” csökkentésére. A közösség nemcsak a lelki megújulást segíti, hanem a különböző felesleges fogyasztás iránti vágyat is csökkenti, aminek bizony több pozitív, teremtésvédő eredménye is lehet. Ferenc pápa üzenete azt tartalmazza, hogy „Isten szeretete töri meg a halálos önmagunkba zárkózást, ami a közömbösség maga, és az egyház ezt a szeretetet a tanítása és a tanúságtétele révén közvetíti. A pápa azt kéri, hogy „A helyi közösségeknek arra kell törekedni, hogy túllépjenek a saját határaikon és kapcsolatba kerüljenek az őt körülvevő társadalommal, benne főként a szegényekkel.” Továbbá ahogy a Vatikáni rádió kommentálja „a pápa azt ajánlja, hogy úgy tekintsünk a másik ember szenvedésére, mint egy felhívásra, mely a megtérésre szólít fel bennünket. Ferenc pápa azt kéri tőlünk, hogy az előttünk álló Nagyböjtöt úgy éljük át, mint a szív átformálásának a folyamatát”.

Vannak egyáltalán céljaink a hétköznapjainkban? Vagy csak úgy tesszük egyik napról a másikra, amit megszoktunk és csodálkozunk, hogy már megint eltelt egy hét? Életünk nagy részét hétköznapok teszik ki, és bár az emlékezetes dolgok jobbára jeles napokhoz kötődnek, csupán átvészelni a hétköznapokat, s így mintegy lemondani róluk vétkes mulasztás lenne. Ha valaki ebben a helyzetben lenne, annak azt ajánljuk, legyen az az első célja, hogy kitűzi: ne sodródással teljenek hétköznapjai.

Mi lehet olyan hétköznapi cél, aminek elérése Istennel és a teremtéssel egyszerre hoz nagyobb összhangba minket? Nagyon széles a választék! Mindennapjainkban sok módon terheljük a környezetet. Ezek közül kedvünk és lehetőségünk közül választhatunk egy vagy több területet.

Kezdjük az étkezéssel! Az ökológiai lábnyom ökonómiája című kötetben megjelent, 2011-es tanulmány szerint a magyar háztartások ökológiai lábnyomának legnagyobb része, 42%-a az élelmiszerekhez és alkoholmentes italokhoz kötődött. Meglepő, de a sokkal több figyelmet kapó közlekedés és üzemanyagok csak 14%-ot tettek ki. Jelentős lábnyom csökkenést érhetünk el, ha az étkezéssel kapcsolatban tűzünk ki célokat. Az étkezés környezetterhelése három fő tényezőtől függ: az étel fajtájától, származási helyétől és az ipari feldolgozás mértékétől. Egy főzelékebéd környezetterhelése jelentősen kisebb egy adag bélszínénél. Az előbb jó példaként említett főzelék sem olyan környezetbarát, ha hozzávalóit távoli országokból hozták ide. Ugyanaz a menü valószínűleg jóval nagyobb energiafelhasználással és a feldolgozás során keletkezett több ételhulladékkal terheli a környezetet, ha úgy került az asztalunkra, hogy ipari üzemben készítették, hűtve szállították és mi csak melegítettük, mint ha a piacon vett hozzávalókból otthon készítettük el. Az étkezéssel kapcsolatos célok terén megfogalmazhatunk olyat, hogy kevesebbet eszünk a nagyobb lábnyomú ételekből, pl. tartunk heti egy vagy több húsmentes napot. De lehet az is cél, hogy lemondunk a távol termelt ennivalókról, vagy hogy magunk főzünk a családban legalább heti néhány napon.

Régóta érlelődik bennem az érzés, hogy valami észrevétlen elmozdulás ment végbe (vagy talán régóta jelen is volt?) mindennapi nyelvhasználatunkban a „remény” (és vele együtt a „bizalom”) szavakkal kapcsolatban. Ez az érzés mostanára gondolattá, meggyőződéssé erősödött. Figyeljük csak meg a következő párbeszéd-változatokat! „– Ő is ott lesz? – Igen.” „– Ő is ott lesz? – Remélem igen.” „– Eléritek még a vonatot? – El.” „– Eléritek még a vonatot? – Reméljük el.” A változatok közötti különbséget a „remélni” ige adja, és az általa közvetített jelentésbeli módosulás az, hogy ha szerepel a mondatban, akkor a bizonytalanságot viszi bele. (Ugyanez lenne a hatás, ha a „remélem” helyett a „bízom benne, hogy” szerepelne azon a helyen.) Mintha csak a „remélem” (és a „bízom benne”) azt jelentené, hogy „hát, szeretném, de nem vagyok benne igazán biztos” („szóval ne építsünk nagyon rá”).

Ez a jelentés szöges ellentétben áll azzal, amit a „remélni” ige a Szentírásban jelent. A Zsidókhoz írt levél szorosan összeköti a hit, a remény és a bizalom gondolatkörét. „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. ” (Zsid 11, 1) Az Újszövetség szerint a remény éppen a – még –  nem látott dolgok felőli biztos meggyőződés, amit a hit tesz megalapozottá. Aki – keresztény értelemben – remél, az sokkal biztosabban néz a jövőbe, sokkal bátrabban tekint a feladataira. Természetesen az ő számára sem tárulnak fel előre a történések, őt is gyakran érik meglepetések és tapasztal váratlan – akár fájdalmas – fordulatokat; de sokkal nyugodtabban éli át őket, mert „van reménye”.

Egy magával ragadó élményt szeretnék megosztani Önökkel, amely az idei Katolikus Társadalmi Napok első néhány előadása után engem ért. Egész pontosan azt a konkrét élményt, amely Dr. Aczél Petra, a Corvinus Egyetem docense előadása nyomán hatalmasodott el rajtam.

Petra – bátorkodom a docens asszonyt így hívni, mert az előadása végére nekem szóló mondanivalója, közvetlen, figyelmemet felkeltő stílusa miatt nagyon közel éreztem magamhoz – arról beszélt, hogy a mai világban minden az információ előállításáról és átadásáról szól. Minden körülöttünk kommunikál, mi magunk is számtalan információs forrást fogyasztunk és magunk is annak kiindulópontjai, gyártói vagyunk. Ebben a dinamikusan változó környezetben minden szándék a figyelem megragadásáról szól, a 15 perc hírnévről. Az ismeretlen, így személytelen figyelmének megragadásáról és az arctalan tömeg megszólításáról. Aki „elcsípi” azt a pár percet az így megcélzott másiktól, az ezt azért teszi, mert ebből valami haszna származik. Minden kommunikációját ilyen szemmel figyeli, hogy vajon abból neki milyen eredménye, profitja lesz.

Ugyanakkor ebben a zajban nagyon nehéz a figyelmet megragadni. Még azok számára is, akik nem épp ezzel a haszonelvű kommunikációval közelednek embertársaikhoz és ebben a kommunikációs kavalkádban éppen az embert keresik.

Sosem felejtem, hogy Advent gyerekkoromban a papírangyalkákkal kezdődött. A plébániai hittancsoportunkban kis, háromszögekkel bevágott papírangyalkákat osztottak ki, és az volt a feladat, hogy, ha valami jót teszünk, egy háromszögecskét felhajthatunk. Minél többet sikerült felhajtani, annál jobban „felöltöztettük” a papírangyalt karácsonyra. Egy-egy ilyen felhajtásnál, jócselekedetnél tele volt a szívünk szeretettel és várakozással. Bizonyára lehetett ez így más plébániákon is, nemcsak nálunk, talán vannak sokan, akik emlékeznek ilyenre. 

„Tedd a jót és kerüld a rosszat!” Sokszor halljuk, olvassuk, de ahogy akkor, ott az adventi időszakban csináltuk, az nem „csikorgott”, nem volt nehézkes: sokszor maga volt a boldogság. És attól volt az, mert mások szemében: a szüleink szemében, a pap bácsi szemében – és bizony a Kis Jézus szemében is – láttuk a megcsillanó boldogságot. Soha nem felejthető élmény. De miért is?! Boldogságot adtunk és kaptunk, mosolygós, édes, „hó pille” pillanatok maradtak meg az emlékeimben: az adventi várakozás ólomlábon ballagó hosszú hetei boldogságos élményekkel lettek feldíszítve és izgalmassá téve.

Talán arra is emlékeztek, hogy az adventi négy hétben készültek azok a kis tárgyak is, amiket fabrikáltunk, kifestettünk, hímeztünk ügyes-ügyetlen kezeinkkel, és nem a tárgy, hanem az az idő, ami alatt készült, és az a pillanat, amikor átadásra került, adta az élmény értékét – és nem a tárgyiasult anyag, esetleg az ajándék ára.

Vajon gyerekeinknek, unokáknak megadjuk-e a várakozás és az Ünnep meghitt pillanatait, vagy csak az év végi rohanástól fáradtan, a talán még be sem csomagolt „csili-vili” ajándékot nyomjuk a kezükbe?! Igen, a csomagolás: hiszem, hogy az is fontos. A csomagolás lehet akár a tavalyról eltett szép papírból, de szükség van rá, mert a csomagolás titkot rejt, izgalmas élményt ad már maga a léte is. 

A köznyelv „jámbor” fogalma egyfajta már-már esztelenül békés viselkedést ír le. Sokunknak rögtön Arany János Családi kör című verse jut eszünkbe: „Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta”. Annyira így van, hogy ezt a szót ma már szinte nem is lehet anélkül használni, hogy lenézést, gúnyos reakciókat, vagy legalábbis „elhatárolódást” ne kockáztatnánk.

A Szentlélek ajándékaként kapott jámborság azonban nem lesajnálni való ügyefogyottság: csak egy „szelete”, egyik jelensége a békés magatartás, de gyökere sokkal mélyebbre nyúlik. Próbáljuk meg tehát most félretenni a szóval kapcsolatos előítéleteinket, és megérteni, mit is jelent a maga teljességében ez a lelkület.

Az év szinte minden napjára esik valaminek a világnapja. Megemlékezünk az epilepsziáról, a balkezesekről, a vámolásról, a postaszolgáltatásról is. Március 22-ének különös jelentősége van. Tudjuk, hogy bolygónk felszínének mintegy 70 százalékát víz borítja, azt is, hogy testünk hasonló arányban áll ebből az éltető folyadékból, hogy nélküle az élet lehetetlen. Hazánkban, e szempontból kedvező adottságai miatt, bőségesnek tűnő vízkészletek vannak, a csapból a nagy többség otthonában egészséges, iható víz folyik. A jelentőségét inkább nagy kirándulásokon, hatalmas hőségben érezzük, vagy egzotikus külhoni tájakon járva, ahol csak palackos formában fogyasztható, méregdrágán vásárolva.

2014. március 16., Nagyböjt második vasárnapja

A tudomány és az értelem ajándékai után vajon mi újat tud mondani nekünk az elmélkedés a Szentlélek következő ajándéka, a bölcsesség felett? A hétköznapi nyelvben e szavak jelentései valóban nagyon közel állnak egymáshoz. De talán csak azért érezzük így, mert ritkán gondolunk mögéjük elég alaposan... hiszen az előző két fogalom esetében is láttuk, mennyi mindent jelenthet a „tudomány” vagy az „értelem” azon túl, amit első pillanatban értünk rajtuk.

II. János Pál pápa így ír: „A Szentlélek első és legnagyobb ajándéka a bölcsesség, amely a Magasságból kapott fény: különleges részvétel Isten misztikus és fenséges ismeretében. Ebből a magasabb szintű bölcsességből egy újfajta, szeretettel átitatott megismerés fakad, amelynek segítségével a lélek közelebb kerül az isteni dolgokhoz.”

2014. március 5., Hamvazószerda

Tisztelt Olvasóink!

Idén harmadik alkalommal indítunk cikksorozatot a nagyböjti felkészülés és a teremtésvédelem kapcsolatáról. 2012-ben mindennapi tevékenységeink területei mentén gondoltuk végig, mit tehetünk. 2013-ban a sarkalatos erények és az ökológiai gondolat kapcsolatáról elmélkedtünk.

A mostani Szent Negyvennapban arra hívjuk olvasóinkat, hogy velünk együtt gondolják át, hogyan segít minket a Szentlélek hét ajándéka (a tudomány, az értelem, a bölcsesség, a tanács, az erősség, a jámborság és az istenfélelem) a teremtett világ gondozásában és művelésében. Hamvazószerdával kezdve a következőkben mindig vasárnaponként tervezzük megjelentetni a heti gondolatokat, egészen április 13-ig, Virágvasárnapig.

Narancsos pite, sárgadinnyés csemege, ricottás frittata, spagetti tenger gyümölcseivel, karamelizált barack, lime-on sült csirke, japán tofu, gyors paradicsomleves - ezeket a címszavakat találtam az egyik legnépszerűbb konyhai magazin főoldalán – a mai napon, azaz december 10-én.

Hangzatos szép nevek, divatos fogalmak. Más kontinensekről érkező dekoratív gyümölcsök vagy az évszakhoz egyáltalán nem illő hazai alapanyagok. Sehol egy utalás arra, hogy tél van, annak ugyan csak az eleje, de már egészen bizonyosan nem az év azon része, amikor friss gyümölcsöktől roskadoznának a kertek.

Az emberek nagy része nincs tudatában annak, hogy a táplálkozásunkkal mennyire terheljük a környezetet. Egy 2011-ben végzett hazai kutatás szerint az átlag magyar háztartás ökológiai lábnyomának 42%-a az étkezésből ered. (míg közlekedésből és az elhasznált üzemanyagokból csak 14%). Azt is kevesen tudjuk, hogy ez a hatás milyen könnyen csökkenthető! A sok húst fogyasztó étkezési környezetterhelése duplája a vegetáriánusénak, de még az átlagpolgárhoz képest is könnyen lehet 50%-os csökkenést elérni a kiegyensúlyozott táplálkozással, ami ráadásul egészségesebb is. Karácsony közeledtével tehát érdemes az ajándékok mellett az ünnepi asztal környezetkímélőbbé tételére is gondolni! Ha írunk néhány olyan ötletet, amihez már kevés az idő Karácsonyig, akkor ezek jól jöhetnek az újévi megújulás, az esetleges fogadalmak kitalálásához.

Kezdődik az Advent, a készület ideje. Az Advent egyházi valóság, ezért a jelentését is így célszerű magyarázni: ez az időszak felkészülés a Megváltó megtestesülésének ünnepére, hogy megérthessük és átérezhessük: Isten emberré lett. Azért tette ezt, hogy ne csak valami távoli, elvont képzetként vagy pillanatnyi, sokszor félelmetes jelenségként tűnhessen fel az emberek előtt, hanem hogy személyes és érthető, átérezhető példát mutasson az emberi élet hétköznapjaiban és ünnepeiben, és végül magát feláldozva beteljesítse a megváltás isteni művét. Arra vagyunk tehát meghívva ebben az időszakban, hogy ezt a titkot tegyük életünk részévé – nem kis feladat, ami Adventben előttünk áll!

A körülöttünk levő világ másképp tekint az Adventre és a Karácsonyra. A minket vásárlásra ösztönző cégek már Advent kezdetét sem győzik kivárni. November elejétől sokasodnak a kirakatokban és az üzletek előtt a feldíszített fák, felhangzanak a bevásárlóközpontokban a karácsonyi dalok, az adventi turistacsalogató vásárok is két héttel az adventi idő előtt megnyílnak, de a pálmát az a hely vitte el, ahol október közepén kezdték árulni a karácsonyfadíszeket. Azt próbálják meg elérni, hogy mihamarabb felvetődjön bennünk a „Jaj, mit is vegyek X-nek, Y-nak?” dilemmája, és maradjon elég időnk elkölteni még azt a pénzt is, amit meg sem kerestünk.

„Ne szomorkodjatok, mint akiknek nincsen reményük!” (1Tessz 4, 13)

Aki a Teremtőt igazán szereti, a teremtést is szereti. Aki a teremtett világot, s benne az embert szeretettel figyeli, annak – úgy tűnik – bőven van oka bánatra és aggodalomra manapság. Jó oka van arra, hogy féltse szeretteit, keserítheti a vesztükbe rohanók nemtörődömsége, s lesújthatja saját környezetvédő-közösségépítő szavának-munkájának kudarca. De még aki helyben, „kicsiben” sikeres lenne is, méltán elcsüggedhet látva hogy egyéni erőfeszítése mennyire eltörpül a feladathoz, szükséghez képest. Ha valaki ilyen helyzetben, „süllyedő hajón” mégis mosolyogva, kiegyensúlyozottan, bizakodva jár-kel, arról hajlamosak vagyunk azt gondolni hogy vagy nem mondták el neki világosan hogy mi a helyzet, vagy nem elég értelmes ahhoz hogy felfogja a hallottakat.  Pedig lehet, hogy „csak” keresztény…

Nagyböjti cikksorozatunk első részében a mértékletesség erényének témakörét jártuk körbe. Ott került szóba, hogy egy nagyobb embercsoport környezetre gyakorolt hatásának nagyságát a szakirodalom a népesség számának, az egy főre eső átlagos fogyasztásnak és egy ún. technológiai tényezőnek a szorzatával számolja. Ezek közül a tényezők közül most a fogyasztásra irányítjuk figyelmünket, pontosabban arra, hogy a mértékletességet folyamatos állapottá is tudjuk tenni az életünkben.

• miatt az emberek elsősorban fogyasztókként és termelőkként látják magukat; 
• miatt a társadalmi státus az anyagi javak vagy a pénz felhalmozásához kötődik; és 
• meghatározzák a célokat: többet szerezni jobb, mint többet adni, vagy azt mondani, hogy ami van, az elég.”
  
  További információ Lelki erősség tartalommal kapcsolatosan

Egy csoport vagy akár az egész emberiség környezetre gyakorolt hatásának nagyságát egy hármas szorzattal, az úgynevezett I=PAT képlettel közelíti a szakirodalom.  Ebben a képletben a hatás (I), egyenlő népesség számának (P) az egy főre eső átlagos fogyasztásnak (A) és egy T-vel jelölt technológiai tényezőnek szorzatával. (A betűjelek az angol impact = hatás, population = népesség, affluence = bőség és technology = technológia szavak kezdőbetűi.)

Manapság a közgondolkodásban a környezetvédelem, a környezetre gyakorolt hatásunk csökkentése általában csak a T tényezőre korlátozódik. Gondoljunk a legnépszerűbb, szinte jelvényként ábrázolt energiahatékony izzókra, szélkerekekre. Pedig ha belegondolunk a szorzat másik két tényezőjének alakulásába, akkor könnyen belátható, hogy lehetetlen a végeredményt csupán a T tényező változtatásával csökkenteni.

Globális tendenciák

A népesség (P) hatványozottan növekszik. Az utóbbi 50 évben nagyjából megduplázódott bár ez a tendencia a jövőben lassulást mutat. Míg Jézusnak földi életében nagyjából 250 millió kortársa lehetett, ma valamivel több mint 7 milliárdan lakjuk a földet, és még növekszik a népesség.