A Szent Negyvennap során hétről hétre igyekeztünk átelmélkedni, milyen célok vezérelhetnek minket életünk különböző területein, és milyen összefüggésben állhatnak ezek a teremtett világ iránti hívő felelősségünkkel. A készületi időszak végére értünk, virágvasárnappal megkezdődik a Nagyhét. Ez az időszak minden egyházi évben a hitünkre, az életünket tápláló legmélyebb misztériumokra való összpontosítás ideje keresztény életünkben, mondhatnánk úgyis: Krisztus tanítványainak éves nagy lelkigyakorlata, Vele megélt esztendőnk „szíve”. Kézenfekvő tehát a lehetőség, hogy feltegyük a kérdést: vannak-e, lehetnek-e célok a hitünkben?

Könnyen megszülethet bennünk a válasz: hogyne lennének, azaz hogyne lenne cél a hitünkben! Egész pontosan egyetlen ilyen van: az üdvösség elérése. Ez olyan magasztosan hangzik, hogy ki merne neki ellent mondani… Ugyanakkor el kell gondolkodtasson bennünket, hogy ha ez így van, akkor miért nem „diadalmenet” minden keresztény élete, miért nem „egyenes vonalú egyenletes mozgás” Isten felé? – mert hát mindannyian tapasztaljuk, hogy azért nem az... És miért vezérelnek sokszor minket jól kitapinthatóan másfajta célok? És ha vannak ilyenek, akkor ezek mindenképpen elvetendők, Krisztus előtt nem állhatnak meg?

Valójában úgy áll a dolog, hogy a legnagyobb távú célok közvetlenül nem érhetők el emberi erővel: le kell bontani azokat rész-célokká. Céljaink tulajdonképpen személyesen elfogadott, belsővé tett értékek, melyek „irányokat” határoznak meg, és ezzel egyfajta dinamikát, mozgást indítanak el bennünk. Ezekből az irányultságokból fakadnak konkrét, mindennapi döntéseink, és azok jelennek meg cselekedeteinkben. De érték sok van – hála Istennek; ha viszont sokféle érték létezhet, akkor ezek különféle célokat jelölhetnek ki számunkra. Istennel találkozva például az egyik embert megragadhatja a mély béke mint érték, és ennek elérése mint lehetséges cél – és talán ezt keresve dönt a szerzetesi életforma mellett; míg valaki mást ugyancsak Isten ragadja meg, de úgy, mint az Élet színes gazdagsága, ajándéka – és ennek kiteljesedésére a családi életet látja alkalmas keretnek, ez lesz az ő célja… és így tovább.

Ráadásul – és innentől válik különösen bonyolulttá a dolog – nem is biztos, hogy ezek az értékválasztások és célmeghatározások tudatosan történnek bennünk! A fentieknél még hétköznapibb szinten ugyanis gyakran rövid távú, de ettől még állandóan jelen lévő öntudatlan, rejtett célok mozgatnak bennünket. Nem biztos, hogy könnyű felismerni például, ha (esetleg a mindennapok taposómalmától elfáradva) a kényelem és létbiztonság minden áron való elérése válik rejtett célommá… Ebből aztán olyan döntések és cselekedetek születhetnek, amiket sokszor magam sem értek, és amelyek ellent is mondanak deklarált, magasztos céljaimnak. Ilyenkor állhat elő az a helyzet, hogy mondjuk – bár jól tudom és vallom is, hogy a gépkocsihasználat nem is környezetbarát, nem is egészséges –, mégis valahogy mindig az autóm volánja mellett találom magamat ahelyett, hogy a tömegközlekedést választanám vagy gyalogolnék; hogy türelmetlenséget veszek észre magamon másokkal szemben, legyenek azok a környezetemben élők – mondjuk családtagjaim, akikkel az együttélés erőfeszítéseket kíván meg tőlem –, avagy épp más kultúrájú, vallású, ideológiájú embercsoportok, akiknek létét fenyegetésnek érzem a magam biztonságával szemben. Ilyenkor nem könnyű tetten érni magamban, hogy a felszíni jelenségek – türelmetlenség, kirekesztő gondolatok, harag, lustaság – mögött kimondatlan, tudatosan egyáltalán nem szándékolt és fel sem ismert célok húzódnak meg, melyek „szép csöndben” elkezdték meghatározni döntéseimet és tetteimet…

A sok ide kapcsolódó további szempont közül érdemes megemlíteni még legalább kettőt. Az egyik, hogy a belső célok kialakulására külső erők is hatással vannak. Bizonyára sokan tapasztaltunk már például magunkban olyan jelenséget, hogy hirtelen nagyon fontosnak kezdett tűnni egy dolog megszerzése: mintha anélkül nem lehetne teljes az életem. Ilyenkor elkezd mozgatni ez a cél, és még az is előfordulhat, hogy onnantól kezdve tűzön-vízen át irányít belülről, miközben nem kérdezek rá, hogy kell-e, értelmes-e, felelős-e, környezettudatos-e ez a vásárlás – pedig könnyen beláthatnám, sőt akár lelkem mélyén tudom is, hogy nem az –, mert a cél már eldőlt. Ilyenkor könnyen lehet, hogy a reklám hatott rám manipulatív módon, ravasz eszközökkel célt tűzve elém, amit észrevétlenül elfogadtam… Vagy mások példája keltett bennem versengést, irigységet, céllá téve, hogy „nekem is kell az, ami neki megvan”.

A másik szempont, hogy nem csak az egyénnek, hanem – kicsit más értelemben, de – embercsoportoknak, közösségeknek is lehetnek, vannak céljai, és ezek is csak részben tudatosak, részben viszont gyakran szintén kimondatlanok – de ez utóbbiak is ugyanúgy meghatározzák egy közösség tagjainak döntéseit, cselekvésmódját. Igaz ez a hívő közösségre is, és itt is érvényes, hogy bár kimondott céljaink lehetnek nagyon nemesek (mondjuk „segíteni egymást az üdvösség elérésében”), a mindennapi célok egész másfelé is mozgathatnak. Ráadásul itt belép egy újabb nehezítő tényező: ha világosak is a kimondott célok (például „együtt törekedni az életszentségre”), nagyon könnyen előfordulhat, hogy a közösségben többen többféleképpen, akár szögesen ellenkező módon értik, értelmezik azokat. (Például nem mindegy, hogy ezt az utóbbi, közösen kitűzött törekvést az egyének „magányos” szentségének elősegítéseként, vagy egy valódi egységben elérendő célként, mintegy a „közösség szentségeként” értjük-e.) Ilyen eltérés lehet az is, ha közös célként tűzzük ki Jézus üzenetének, az ember(iség) kérdéseire adott evangéliumi válaszoknak képviseletét az emberek felé – csak éppen vannak, akik „válaszolni”, mások meg „válasszá válni” módjára gondolják ezt megvalósítani. Márpedig ez nem mindegy: akár nagyon eltérő prioritások és cselekvésmódok következhetnek az egyikből és a másikból… A „válaszolni” ugyanis könnyen kimerülhet abban, hogy újra meg újra egyszerűen elmondjuk, mintegy felülről, kívülről ismételgetjük mások számára az általunk igaznak felismert üzenetet, elvárva, hogy akik hallják azt tőlünk, engedelmeskedjenek neki (noha ők talán még el sem jutottak addig, hogy tudatosan feltegyék azt a kérdést, amire ez a válasz). „Válasszá válni” viszont azt jelenti, hogy először a magunk életében tesszük céllá és „fordítjuk le cselekedetekké” azt, amit jézusi válasznak értettünk meg a bennünk is élő nagy kérdésekre (például a teremtett világ iránti isteni szeretet következményeit), s ekkor az üzenet átadása elsősorban magatartásunk, tanúságtevő életünk által történik, sokkal kevesebb szóval, „szöveggel”, csak akkor beszélve, amikor már tetteink alapján ránk kérdeznek (és mégis valószínűleg hatékonyabban).

Ezekből a példákból már látjuk azt is, hogy az ilyen hétköznapi célok szoros összefüggésben lehetnek a természeti és emberi környezet harmóniája iránti elkötelezettségünkkel. Szeretnénk felelősen cselekedni a teremtett világért, mert felismertük ennek evangéliumi követelményét – és mégsem megy. Vajon miért? A válasz lehet, hogy nem tudatosított, de annál hatékonyabban működő egyéni és közösségi célrendszerünkben rejlik.

Ezeket a rejtett, csöndben kialakuló és sok mindenre ható célokat a keresztény ember számára leginkább a hit pillantása, az Isten szemével való önmagunkra tekintés képes felfedni. Így kerül közvetlen kapcsolatba a Nagyhét elmélyült, egyetemes lelki „programja” a hétköznapi élettel és a teremtésvédelemmel. Induljunk tehát ezen a Nagyhéten Krisztus nyomába a kereszt és a feltámadás felé vezető úton azzal az eltökélt szándékkal, hogy megengedjük neki, hogy átható pillantásával belénk lásson, és ha akarja, meg is mutassa nekünk, amit bennünk lát. Akkor megtisztulhatnak céljaink, segíthetnek valóban nagyobb egységbe kerülnünk Istennel és eközben az ő teremtett világával: környezetünkkel és embertársainkkal is. S ha így lesz, akkor ezáltal – egyenként és közösen – az Ő igazi, időszerű válaszává válhatunk a kor nagy kérdéseire az emberiségben, az emberiségnek.