Azt ígértük, víziót, jövőképet mutatunk. (Az idei adventi elmélkedéseink kiindulópontjául szolgáló, eredetileg a Viridis blogról származó alapszöveget itt olvashatják.) Milyen legyen társadalmi kapcsolati világunk? Mit tegyünk, vagy épp ne tegyünk, hogy igaz legyen a mondás: olyat tégy másoknak, amit te is el tudnál fogadni? A vízió – fogalma szerint – realisztikus, hihető, vonzó, tükrözi az érintettek céljait, aspirációit, képszerű, szemléletes és érzelmi töltésű. Itt meg is állnék. Nem vonatkoztathatunk el attól, hogy minden vízió érzelmi kötődést is tartalmaz. Lesz, aki nem vágyik egy ilyen létforma után, lesz, aki ma is próbál így élni, s azt remélem, lesz, aki rövid eszmefuttatásaink alapján elgondolkodik azon, hogy vajon ki tudná-e próbálni, meg tudná-e állni akár egy hétig, hogy ne a ma realitásait, hanem a jövő érdekében a múlthoz jobban kötődő realitásokat vegye figyelembe.

Ebben benne van, hogy valamit már elrontottunk, amit meg kellene javítani. Valami, amihez, mint kiindulóponthoz vissza kellene térni, különben egy másik vízió kerül elénk, amit a Kormorán együttes énekelt meg: „Utcákon, tereken, aszfalton, üvegen. A bimbókon nincs napfény, élet nem terem. A függönyön haldoklik egy eltévedt bogár. Mint képernyőn láthatod, a napi halált. Feldíszített fenyőágon csüng a gyilkolás. A gyermek csendben kérdi: Apa! Ez a világ?”

Ferenc pápa enciklikájában úgy fogalmaz: „ha figyelembe vesszük, hogy az emberi lény egyúttal ennek a világnak a teremtménye, akinek joga van ahhoz, hogy éljen és boldog legyen, továbbá egészen különleges méltósággal rendelkezik, nem tehetjük meg, hogy ne foglalkozzunk azokkal a hatásokkal, amelyeket a környezet pusztulása, a jelenlegi fejlődési modell és a selejtezés kultúrája vált ki az emberek életében.” (LS 43) Milyen láttatóan mondja: a selejtezés kultúrája! Ahhoz, hogy a selejtezés az értékek mentén, az értékes megóvásával történhessen, ahhoz vissza kellene mennünk oda, hogy mi a jó és mi a rossz. Az ember a bűnbeesés óta tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. De harcol, hogy megszerezzen dolgokat, s miután megszerezte, már nem is olyan értékes számára. Elengedi, hogy új célokat tűzzön ki maga elé, s újra a dolgok megszerzése a küzdelem célja. Általában a dolgoké, amely személyhez kötődnek, jobb esetben közösséghez. Közösséghez, azaz több emberhez. Ma az emberek elvek mentén laza kapcsolatokat hoznak létre; de ha mélyebben kutatjuk, már az elvek fő vonulataiban is eltérések mutatkoznak. Éppen ez indokolja azt a víziót, hogy az általunk vázolt „jövőben pár száz fős közösségekben élünk (akár városban, akár vidéken)”. Ismered a szomszédodat? Köszöntél már neki? Sok bölcsességről szóló írásban olvashatjuk: nem kerül semmibe és képes megsokszorozni magát a mosoly, amelyet másnak adunk. Mosolygunk a szembejövőre? Fáradt, illúzió nélküli világunkban mindenki a maga dolgával van elfoglalva, s bár egymás mellett élünk, nem szükségszerűen együtt élünk. Pár száz fős közösségben a fizikai valójában is meg kell ismerni egymást, el kell tudni hordozni egymást szeretetben, s mindazokat, amiket a barátainknak tanácsolunk, magunknak is gyakorolni kell, hiszen a diverzitás (sokféleség, vö. „biodiverzitás”!) itt nyilvánul meg testközelben.

A mondat második fele: „s szükséges javainkat lehetőségeink arányában magunk állítjuk elő közel önellátó módon”. Ma „olyan dolgokat veszünk, amikre nincs szükségünk, abból a pénzből, ami nem a miénk, hogy lenyűgözzünk embereket, akiket még csak nem is ismerünk”- mondja Dave Rumsey. Ez a meglátás mindannyiunkat elgondolkodásra indíthat. Kinek a tiszteletére vágyom leginkább? A férjemére, akik szapulok a játszótéren, vagy a gyermekemére, aki „kettétörte a karrieremet”, vagy a hozzátartozóiméra, akiben nem győzök elég hibát találni? Idegenekére, akik csak az álarcomat ismerik, amit nap mint nap felveszek, ha hozzájuk megyek? Smink, kávé, esetleg nyugtató stb. Mit várok tőlük? Lehetőséget a kiteljesedésre. A lehetőség álruhája általában a kemény munka, ezért nem ismeri fel sok ember – Ann Landers szerint. Azt megmutatni, aki valóban én vagyok, a kézügyességemet vagy éppen az ügyefogyottságomat, az ma ciki, ezért ha elromlik egy cipzár, nem kicserélem (esetleg kicseréltetem), hanem veszek egy újat.

Az, hogy a szükséges javainkat lehetőség szerint magunk állítjuk elő, nem feltétlenül a “száz évet visszalépünk” gondolkodásmódja, hanem mindennapi szükséglet is lehet. Sok-sok éve, amikor a gyermekeim kicsik voltak, épp egy karácsonyi bevásárlás előtt a Lehel téri piacon vásároltam. Egy akkor 90 év felett lévő néni sírva kérte a tejboltost, szerezzen neki egy fél kiló kenyeret, mert a négy napos ünnep alatt éhen fog halni. Kicsit magamba néztem, s én, aki még láttam édesanyámat kenyeret sütni (a néni idősebb volt anyukámnál), tudtam, hogy van olyan tudás, amely életfontosságú. Ilyen a kenyér készítése is. Attól a naptól, amíg együtt volt a család, lehetőség szerint magam sütöttem a kézzel dagasztott kenyeret családom és saját magam (annyi dicséretet ritkán szerez az ember) örömére.

„Nem zárkózunk be: a közösségek között élénk a kapcsolat. Ritkán utazunk messzire, mégis gyakran teszünk látogatásokat másoknál.” Jó lenne azt látni, hogy nem az elutasítás, az eszközök használatának a tiltása jutott eszünkbe, hiszen például most mi is a legmodernebb eszközt vettük igénybe, hogy gondolatainkat megosszuk. A közösségek közötti élénk kapcsolat egyik eszköze a munkamegosztás, de másik eszköze a közös program, azaz a szabadidőmegosztás. A „nem zárkózunk be”, a mai létformánkkal teljesen ellentétes. Ma bezárkózunk. Ma ha bezárjuk a lakás ajtaját, senki nem érdeklődik irántunk, mi sem érdeklődünk más iránt, nem vágyunk szellemi magasságokba, nem olvasunk filozófusokat, csüngünk a felnőtt elektromos nerse, a televízió bűvöletében. A közösség – és ezt láthatjuk az internet helyes használatával – sokszor tud segítségünkre lenni. Akár ima, akár támogatás, segítség, de sokszor még állás vagy dolgok megteremtése érdekében is. A közösség nem én vagyok, hanem az a közös szellem, amit mindannyian alkotunk, s amihez meg kell tanulnom alkalmazkodni. Legtöbb probléma a gyermekek esetében is abból származik, hogy mint „egyke” nem tanulta meg a megosztás, az alkalmazkodás és a közösségi életvitel szabályait. Aki több gyermekes családban nőtt fel, az tudja, hogy gyermekként milyen jól esik egy-egy finomságot közösen elfogyasztani. Csak később, társadalmi mintára alakulnak át ezek a képességeink, aminek nem feltétlenül kell bekövetkeznie. A közösség lehet az a hívószó, amely ismét lehetővé teszi a finomságok (és ezt most nemcsak a sütire értem) megosztását úgy, hogy mindannyian okuljunk belőle, hogy ritkán utazva is gyakran látogassuk és ismerjük meg egymást. Ez persze automatikusan feltételezi, hogy „saját ügyeinkben maguk döntünk, aktívan részt veszünk közösségünk közéletében”. Vannak országok, ahol ez nem vízió, hanem a mindennapok gyakorlata. Istentisztelet után szavazni mennek. Kis dolgokban is. Az elmúlt évben egy felmérés kapcsán idős embereknek feltettem azt a kérdést, hogy önkormányzati ügyekben szeretnék-e, ha a szomszédjuk véleményét kérdeznék meg. A bizalmatlanság magas fokát mutathattuk ki: nem bíznák a szomszédra a döntést. Éppen ezért milyen jó, hogy nem a másik kritikáját kell megfogalmazni, csupán aktívan részt kell venni a közösség életében.

Ez a mi felelősségünk, azonban van ennek egy másik oldala is, a fogadókészségé. A másik ember aktivitásunkat nem veszi rossz néven, nem ellenségnek tart, hanem olyan barátnak, akinek a véleménye érte és nem ellene fontos. Nem lehet lesöpörni, nem lehet semmibe venni és nem lehet büntetni. Sajátos magyar viszonyaink közepette ez volt számomra az egyik legnehezebben megfogalmazható vízió, különösen ha figyelembe vesszük, hogy „az állam csak sokakat érintő kérdésekben dönt – a sokak megkérdezésével, és nem azok feje fölött”. Anélkül, hogy az államot értelmeznénk… A köz, a közügyek, a közszolgálat stb. nevével is mutatja: nem lehet öncél, sőt egy szűk csoport célja sem. Segítség, segítő közreműködés kell hogy legyen annak érdekében, hogy aki erre kiválasztódott, az más emberek érdekeit is magáévá tudja tenni. Egy-egy közigazgatási ág nem véletlenül lett úgy kialakítva, hogy ne mindent a fiskális érdekek határozzanak meg, hanem a kiválasztott közszolgának sok esetben az a feladata, hogy a fiskális szemlélettel szemben az emberi érdekeket tartsa szem előtt. Persze ehhez optimálisan működő közigazgatásra van szükség. Mindezekből következik, hogy „a közösségek között sokkal inkább az együttműködés mintsem a versengés szelleme uralkodik. Az emberek nem hajtják igába minden idejüket az anyagi gyarapodás érdekében: az elégségesség, nyugodt megelégedés kultúrája virágzik a külsőségekben. Ezzel szemben az emberek és kapcsolataik belső gazdagodása az, ami a ráfordított idő és az erőfeszítések nem szűnő célja”.

Mindezekkel élni kell és nem visszaélni. A jó és a rossz közötti különbséget bár értjük, a mindennapokban nehéz megvalósítani, különösen egy olyan világban, ahol pl. az adócsalás társadalmi összjátékká vált. Egyik napról a másikra nem lehet megváltoztatni, mint ahogy az elöregedést sem. Egy gyermek nem nő fel, csak 20 év alatt, s amit 20 évvel ezelőtt elutasítottak, vagy bármilyen elv érvényesülése kapcsán nem vállaltak, az ma fájdalmas valóság, s arra biztat bennünket, hogy ezzel nézzünk szembe. Sok településen az idősek aránya jóval magasabb, mint a fiataloké, van olyan település, amelynek lakossága összesen 8 nyugdíjas. De mi ennek a magyarázata? A kényelem (munkahely és gyermeknevelés összeegyeztetése, nehézségei), a szegénység elkerülése (az egyik legnagyobb szegénységi kockázat mai napig a gyermekek száma), a fejlődés igénye (vigye többre a gyermekem mint én)? Visszamenőleg sok felelőst lehetne találni, ugyanúgy mint a devizaalapú kölcsönök felvétele kapcsán. Éppen ezért nem is teljesen csak vízió az, hogy a „szolidaritás alapelv: akár egyén, akár közösség jut nehéz helyzetbe, számíthat rá, hogy a többiek méltányos feltételekkel a segítségére sietnek”. De nem számíthat a közösség méltányos eljárására az, aki a közösséget megtéveszti, jövedelmét eltitkolja vagy egyéb módon árt a közösségnek (rabol, gyilkol vagy éppen csak pusztít). A szolidaritás pozitív üzenet mindazoknak, akik önhibájukon kívül kerülnek nehéz helyzetbe, s naponta megélhetjük egy egy gyógyuláshoz, tanuláshoz vagy csak éppen a neveléshez való hozzájárulás örömeit.

Végül Advent lévén ne feledkezzünk meg arról, hogy az ünnepeknek meg kell adni a módját, s a „vasárnapot” meg kell szentelni. „A külsőségeikben szerény hétköznapok közén fénylőek az ünnepek: ilyenkor (de kimondottan ilyenkor) még távoli vidékek luxuscikkei is helyet kaphatnak az asztalon (mint pl. nálunk a kávé, déligyümölcs, csokoládé).” A fogyasztás mértékletessé tétele a legfontosabb, hogy megőrizzük a környezetünket. Mert mint az Enciklika 144. pontja is kifejti „Az ember fogyasztói szemlélete, melyet a mai globalizált gazdaság kerekei hajtanak, gyakran homogenizálja a kultúrákat és elszegényíti azt a hatalmas kulturális sokszínűséget, amely az emberiség kincse.” Észre sem vettük a 70-es években, s mi magunk, akik utáltunk egyenruhát hordani – először közülünk azok, akik drága pénzen vagy ajándékba külföldről kaptak farmert – megteremtették azt a divatot, amely szinte egyenruhává nőtte ki magát. Vessük le az egyenruhákat, hogy a sokszínűség érvényesülhessen, s ezáltal „folyton gazdagodó kultúrát teremtünk mindennapi életünk révén. Virágzik a művészet.”