A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal színi tanulmányokat folytatunk, egy kicsit másképp...

A sziklagyepek, árokpartok áprilisi virágai szinte mindannyian kékbe, lilába, sárgába öltöznek.

A kökörcsinek, héricsek kezdik el már márciusban ezzel a két színnel csalogatni, táplálni a korán ébredő poszméheket, dongókat, aztán jönnek egymás után az aranyságra pimpók, mézillatú ternyék, nyurga kutyatejek, köztük a sötétkék gyöngyikék, és még a bokrok alatti nyirkosabb, árnyékosabb részekre is jutnak virágok, hiszen az utolsó ibolyák között ilyenkor már feltűnnek a salátaboglárkák ragyogó sárga csillagai is.

Ibolyák és salátboglárkák

A parányi méretű, de hatalmas virágú, „kétszínű” törpeíriszek talán a legszebbek. Nagyon ritka jelenség ez, hogy egyetlen faj egyedei ebben a két különböző színben, és ennyire sokféle árnyalatban nyílnak. Azt is érdekes megfigyelni, hogy a tiszta, erős sötétkékben és aranysárgában virító egyedek vannak a legtöbben, a halványsárga és a fáradt lilába hajló virágú töveknek már kevesebb az utóda, ritkásabban terjednek.

De mitől függ valójában, hogy melyik virágnak lesz a legtöbb utódja? Mivel végső soron a megporzó rovarok színlátása, „ízlése” dönti el, hogy milyen fajok népesítsék be a sziklagyepeket, és az ilyenkor legszorgalmasabban gyűjtögető dongók leginkább a lilát, a sötétkéket és a sárgát kedvelik, így az íriszek is egyfajta szelekciós nyomás alatt állnak. Ezért illeszkednek a többi sziklalakó közé többségükben ilyen harmonikusan. (Hogy az ember miért találja szintén ezeket a színeket így együtt ilyen szépnek, az még titokzatosabb. Mindenesetre Szinyei Merse Pál is sárga virágokkal teli mezőre ültette a Lilaruhás nőt, és még a kalapján is sárga a szalag…)

Íriszek

Az is érdekes kérdés, hogyan optimalizálják a megporzó rovarok a különböző növényfajok arányos elterjedését az általuk látogatott élőhelyeken. Ha a nektárt, virágport kínáló virágokban szegényes egy időszak, az éppen mégis nyíló kevés virágot többen látogatják, így jobban termékenyülnek, több magot hoznak, eredményesebben terjednek a következő években.

A virágok és a megporzó rovarok hosszú együttélésük során folyamatosan változtak, alakultak, kölcsönösen alkalmazkodtak egymáshoz, ez a koevolúció jelensége. Ez a történet nem állt meg, ma is folytatódik, szinte a szemünk láttára, de vajon hogy született meg egykor az ötlet, az idea, ami lehetővé tette, hogy a növények és az állatok országa között meginduljon ez a szeretetteljes párbeszéd? Kell, hogy legyen a természeti világ jelenségei mögött egy Tervező, aki úgy alkotta meg egykor a poszméheket, hogy szárnymozgató izmaik vibrációja pontosan olyan rezgést keltsen a levegőben, amitől felpattannak a virágok pollentokjai, és kihullik számukra a táplálékot jelentő friss virágpor… Igen, ahogy Ady írja: „Az Isten van valamiként: / Minden Gondolatnak alján…”

Ez az évmilliókon át formálódott, kölcsönös előnyöket kínáló együttélés napjainkban azonban egyre több sérülést szenved el az emberi tevékenység következményeként.

Ha egy hatalmas, aranysárgán virágzó repcetábla mellett visz el az utunk, elsőre akár arra is gondolhatunk, hogy micsoda eldorádó lehet ez a környékbeli vadméheknek, dongóknak, hiszen nagy tömegben rengeteg táplálékot találnak itt néhány héten keresztül, kevés fáradsággal jóllakhatnak, erős utódokat nevelhetnek.

De ha ez a virágtenger elvonja őket az éppen akkor nyíló környékbeli vadvirágokról, és elmarad a megporzás, nem tudnak magot érlelni, akkor azok lassan kikopnak természetes élőhelyükről. Ha a repcét a kívánatos vetésforgó miatt a következő években távolabbra vetik, már nem találnak oda az utódok, de ha már a repcével egy időben virágzó vadvirágok is megfogyatkoztak, hiányoznak a kínálatból, véglegesen kibillen az egyensúlyából az évmilliók során kiépült csodálatos rendszer.

Persze ezek a változások szinte észrevétlenül, nem látványosan egyik évről a másikra következnek be. Az iparszerű, nagyüzemi gazdálkodás alig néhány évtizede kezdett Magyarországon általánosan elterjedni, de a traktorok és a vegyszerek „evolúciója” összehasonlíthatatlanul gyorsabb, mint az élővilágé…

A gazdag biodiverzitású keskeny nadrágszíjparcellák, a falvak határában lévő közös legelők, virágos rétek, mezsgyék, árokpartok lassan már csak a néprajzi leírásokból (és a jó száz évvel ezelőtt készült festményekről) ismerősek, a valóságban ma már az egyre nagyobb táblákban, monokultúrában művelt szántóföldek uralják a mezőgazdasági területeket.

A hatékonyság növelése érdekében felhasznált műtrágyák, gyomirtók, növényvédőszerek kemény kihívást jelentenek a gyomnövények, az állati kártevők, gombabetegségek számára, de egymást gyorsan követő nemzedékeik egyre jobban alkalmazkodnak ezekhez a vegyszerekhez.

Újabb, mérgezőbb vegyületek, még nagyobb mennyiségben, egyre gyakrabban kijuttatva is csak ideig-óráig hatékonyak, és úgy tűnik, ez a torz „koevolúció”, ami a vegyészek és a kártevők között zajlik, végül csak veszteseket hagy a porondon.

Nemcsak a méhek, de a vadon élő beporzó rovarok is egyre aggasztóbb mértékben pusztulnak az intenzíven „művelt” mezőgazdasági területek környékén.

Megporzók híján aztán a vadvirágok is megfogyatkoznak, egyre több faj pusztul ki véglegesen, hiszen lassan élőhelyeik is eltűnnek. A törpeíriszekért is nagy kár lenne, de ne felejtsük el, hogy termesztett tápláléknövényeink kétharmada rovarbeporzású. Amíg végzik a dolgukat, szinte észrevétlenül, nem is veszünk tudomást róluk, de ahogy megfogyatkoznak, hirtelen értékessé válnak! Ma már a kereskedelemben itthon is kaphatók teljes poszméhcsaládok, kényelmes házikóval, útravalónak cukoroldattal, csak el kell helyezni őket a virágzó gyümölcsösben, a fóliasátorban. A „háziasított” dongók aztán teszik a dolgukat, elvégzik a megporzást, hozzák a hasznot a gazda számára, szépen megtérül az ára a befektetésnek… Biztos, hogy jó úton jár a konvencionális mezőgazdálkodás?

Úgy tűnik, mintha egyre távolodnánk a teremtésbe beleírt, isteni tervben elrejtett szándékok megvalósításától. Mi az, ami akadályozza látásunkat, hasonlóan, mint az emmauszi tanítványokét, miért vagyunk ennyire késedelmes szívűek? Hol késik a kenyértörés mozdulata, ami megnyitná a szemünket, és felismerhetnénk az ökológiai megtérés sürgető szükségszerűségét?

Kép és szöveg: Lechner Judit