A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal a teremtés összehangoltságára mutat rá egy különleges dísznapraforgó...

Tavaly nyáron különös dísznapraforgó nyílt a kertünkben. Évek óta kelnek ki szerteszét az elszóródott magokból a sötétpiros, bronzvörös, sárga százféle árnyalatában, ahogy a szerencse hozza, mindegyik másként gyönyörű, de ez a virág a tányérja körül nagyobbrészt vörös, a kisebb körívben sárga szirmokkal ékeskedett.

Persze itt nem „valódi” virágszirmokról van szó, hiszen a napraforgó a fészkes virágzatúak családjába tartozik, ahol semmi nem az, mint aminek elsőre látszik... Nem véletlenül kapta Linnétől eredetileg a Compositae nevet ez a különleges társaság. Ha a vadrózsa egyszerűségében is tökéletes szépségű ötszirmú virága egy pentaton dallam, akkor a napraforgó már egy nagyzenekarra íródott, többszólamú kompozíció.

Valóban olyanok ezek a csodálatos növények, mintha a kétszikűek törzsfejlődésének megkoronázásaként jelentek volna meg a törzsfejlődés során, jó harmincmillió évvel ezelőtt. Az addig felbukkant rengeteg ötlet, leleményes megoldás, amit a növények a megporzók csalogatására, az idegen virágpor megszerzésére kifejlesztettek, jórészt beépül egy napraforgótányérba…

Talán a közeli rokon harangvirágoktól lesték el az öt szirom kis kelyhekké forrasztásának ötletét és a csoportos virágzatba rendeződést. Ezeknek az apró, szirmaik méretében csökevényes kis csöves virágoknak a sokasága tölti ki a tányér belsejét, csodálatos spirálisba rendeződve, aminek mintázata univerzális a növényvilágban, hiszen ezt a mintát látjuk a fenyőtobozokon, a kövirózsán, de még a káposztán is. A nyílás kívülről befelé halad, mindennap csak a spirál egy szakaszának virágai nyílnak ki, így nagy eséllyel jutnak hozzá máshonnan érkező virágporhoz, ami a kívánatos idegentermékenyülés (az utód létrehozásában a faj egy másik egyede is részt vesz – a szerk.) biztosítéka.

Amíg a virágzás tart, addig a tányért koszorúzó, teljesen más felépítésű nyelves virágok sem hervadnak el. Ezek a virágok meddők, a porzók, a termők elcsökevényesedtek, az öt szirom pedig összeforrva, sugárirányban kifelé terülve optikailag megnöveli a virágtányér felületét, meghívást jelentve a megporzóknak. De sokszor látjuk, hogy a megporzók leszállópályának is használják, meg is támaszkodnak rajtuk néhány lábukkal, miközben a csöves virágokkal bíbelődnek. Ez már az összetettségnek, tervezettségnek olyan foka, amit csupán az evolúció vak próbálkozásaként nagyon nehéz értelmezni. Egyetlen meddő, nyelves virág önmagában teljesen értelmetlen, formátlan, terméketlen, csak a teljes „kompozíció” részeként nyer értelmet a létezése. A virág csillagszerű alapformája, lelkünkbe íródott képe tehát egy magasabb szinten ölt testet a napraforgóban, a margarétában, a kamillában.

A nyelves virágok szinte szabályos körnek tűnnek, de eredetük szerint a virágspirál első szakaszát alkotják. Erről a „szirmok” száma is árulkodik, ami legtöbbször 13, 21, 34 vagy 55, a Fibonacci-számsor aranymetszésrendjének megfelelően. A kétszínű virág erről is meggyőzően tanúskodik, hiszen tizenhárom sárga és huszonegy vörös virágot bontott, némi bizonytalankodással a két átmeneti ponton…

A csöves virágokat háziméhek, vadméhek, dongók látogatják, nektárt, virágport gyűjtenek róluk, és a megporzást is megbízhatóan elvégzik, hiszen szépen egymásnak vannak teremtve, testalkatuk, ízlésük, szokásaik tökéletesen illeszkednek a napraforgók virágzásához. Ha a megporzás mégsem sikerül, nem érkezik meg időben az idegen virágpor, a bibe addig kunkorodik, helyezkedik, amíg végül a saját virágának gyűrűvé forrt porzójáról jut pollenhez. Így a megtermékenyülés mindenképpen biztosított, a virág elsőbbséget ad az idegen pollennek, de jobb híján elfogadja a saját virágport is.

Ismeretes, hogy hányféle furfanggal törekednek a virágok az önmegtermékenyítés elkerülésére. A kankalin a porzókat, termőket különböző magasságra nyújtja, a tökfélék más-más virágba helyezik el az ivarszerveket, a muskotályzsálya a porzók egy részét feláldozva billenőszerkezetet készít a hatékonyság növelésére, de itt minden egyes virágban elő van készítve a pótmegoldás lehetősége, hogy ne menjen kárba a szirmok, az ivarszervek „legyártása”.

A kétszínű virág egyszeri tréfája volt a természetnek, utódaiból mindenféle szín és forma született, hiszen egy biokertben a sokféle megporzó rovar nagy szabadságban dúskálhat a virágtenger változatos táplálékán, így alaposan megkeverhették újra a génkészletet, de mindnek illendően hasonló szirmokból készült már a koszorúja.

Eddig a történet csak ámulatra késztet, ahogy a teremtés összehangolt, sokszereplős, átgondolt működését szemlélhetjük. De a napraforgó nem csak a nyári kertek dísze, fontos ipari növénnyé vált, amelynek már hozamot kell „felmutatnia”. A legutóbbi évekig a méhészek számára is jelentős bevételt hozott a napraforgóméz, a termés is több lett, olajtartalma kedvezőbb, hasonlóan kölcsönös előnyökkel járt tehát a gazdák és a méhészek együttműködése, mint ahogy a virágok és a méhek között láttuk. A növekvő hozamoknak azonban ára van, egyre erősebb vegyszerekkel kell a sokasodó kártevők ellen küzdeni, ami már a méhek egészségét is veszélyezteti. Mivel a napraforgó hajlamos az öntermékenyülésre, a nemesítők részéről logikus törekvésnek tűnt, hogy olyan fajtákat állítsanak elő, amelyek nektárt már nem termelnek, méhek nélkül, saját virágporukkal megtermékenyülnek, így „fel lehet mondani” ezt az együttműködést, hiszen nem kell tekintettel lenni a méhekre a „növényvédelem” során felhasznált szerek kiválasztásakor. Az arra tévedő éhen maradó dongóknak, vadméheknek meg végképp nincs szószólójuk. Magyarországon a napraforgótáblák nagy részén ma már ilyen fajtákat vetnek. Jogilag nyilván rendben van ez így, mégis maradhat bennünk valami kétely, hogy ez az eljárás vajon Isten tetszése szerint való-e. A gazda felelőssége csak a tábla széléig, egyetlen esztendő gazdasági hasznára terjed ki? Nyugodt lelkiismerettel végzi majd a betakarítást?

Illyés Gyula: Napraforgók

Nap hasonmásai, Nap fiai,
nagy aranypillás napraforgók,
vége bókolni, körbe hajlani!
Lenyakazódtok.

Lenyakazódtatok. Még jár a nap.
Fejeteket az őszi fénybe
most rakják száradni: a nagy
Atya elébe.

Nincs több hajlongás, forgás, bókolás.
Mindegyőtök egy nagy meredt szem.
Nézhettek föl már. Nincs vigasztalás.
Nincs felelet sem.

Ferenc pápa a következőképpen fogalmaz a biológiai kutatásokkal és az eredmények felelős alkalmazásával kapcsolatban: „Nem lehet feltartóztatni az emberi kreativitást. Ha nem tilthatjuk meg egy művésznek, hogy kibontakoztassa teremtőkészségét, azokat sem állíthatjuk le, akiknek különleges adottságaik vannak a tudományos, technológiai fejlesztésekhez, és akik Istentől kapták képességeiket mások szolgálatára. Ugyanakkor nem mondhatunk le arról sem, hogy újragondoljuk a céljait, hatásait, összefüggéseit és etikai határait ennek az emberi tevékenységnek, amely a hatalom magas kockázattal járó formája.” (Laudato si’, 131.)

Szöveg és kép: Lechner Judit

Magyar Kurír