A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arra csodálkozhatunk rá, hogyan írta levelekre, falevelekre a Teremtő a szeretet üzenetét.

Az árnyliliomok eredetileg a Távol-Keleten honosak, de már több száz éve kedvelt dísznövények Európában is. Sokszor feltűnnek városi bérházak sötét udvarain, árnyékos kertekben, öreg fák alatt. Tavasszal későn, csak májusban bújnak elő, de ilyenkor az orgonavirágzás, a nefelejcsek, a gyöngyvirágok annyira lekötik a figyelmünket, hogy szinte észrevétlenül bontakoznak ki pompás bokrai.

Hatalmas leveleit a szél sem tudja megtépázni, a rugalmas levélnyéllel elfordul, kitér az útjából, és egészen az őszi fagyokig kitart épségben. A levél anyaga annyira szívós, rugalmas, hogy a Csereháton valamikor ebbe csomagolták a frissen köpült vajat, amikor a piacra vitték. Ezért volt azon a vidéken „vajlapu” a neve, ültették is szívesen a kiskertekben a kerítés árnyékába.

Augusztus végén megjelenő, hófehér, liliomillatú virágait a templomba viszik az oltárt díszíteni. A virág már a varázslatos „két asszony közti” időszakhoz tartozik, ami Nagyboldogasszony ünnepével kezdődik és Kisasszony napjával zárul. Ilyenkor már enyhül a forróság, a hosszabbodó éjszakák után a hajnali harmat újra zöld fűszálakat csalogat elő a sárguló gyepből, és lassan a nyárból az őszbe vált a természeti világ. Talán ezért volt az árnyliliomnak a Dunántúlon „Mária tenyere” a neve?

Árnyliliom mindig is volt a kertünkben, mégis csak tavaly vettem észre a levelek lassú kibomlásának gyönyörű rendjét! Bizony kellett hozzá egy pandémiás esztendő időben bővelkedő szabadsága, hogy nyugodtan szemlélődve valóban rá tudjak csodálkozni erre a gondosan megtervezett történetre.

Az első levél felhasított hengerpalásthoz hasonló nyelének belsejében palacsintává tekerve nyúlik szépen fölfelé a második. Így teljes biztonságban fejlődik, és ugyanakkor belülről szilárdítja, erősíti az őt szorosan ölelő, pár nappal idősebb levél még zsenge nyelét. Amikor túlnövi a védelmet, fönt kíváncsian körbenéz, és ha már elég erősnek érzi magát, szétfeszíti egész hosszában a menedéket, kibontakozik a szűk menedékből, és kifeszíti ő is a levéllemezt. A nyelében pedig már ott nyomul fölfelé a harmadik levél, így jönnek sorban, egymást rejtegetve, védelmezőn a napvilágra segítve.

Na de ki segít a legelső levélnek?

Bizony, ott szerénykedik a bokorban egy „nulladik”, csökevényes kis hüvely, egy üres levélnyél, levéllemez nélkül, ami aztán ott is marad mindvégig a pompásan kifejlett levelek árnyékában! De még ezt a kis hüvelyt is támogatták az áprilisi kihajtás idején apró, már szinte pikkelyszerű takarólevélkék.

Hogy lehet ilyen előrelátóan tervezni? Az első kis pikkelylevelek feladata a lomblevelek kezdeti védelme, méretük, formájuk is pontosan ennek megfelelően készül, önmagukban jelentéktelenek, mégis nincs két egyforma közöttük, és csak a végeredményt, a kifejlett növényt szemlélve érthető a szerepük.

Tavaszra ott van már az egész történet előkészítve, minden levélke apró kezdeménye gondosan összesodorva türelemmel várakozik, hogy az időben mikor érkezik el az ő feladata, amikor végre kitöltheti ragyogó zöld szövetével a térben a számára tervezett formát. De még a teljes bokornak is van egy később kibontakozó rendje, ahogy a több tőről fakadó levelek eligazodnak, hogy mindenkinek elég fény, szabad tér jusson. Ez is sérülések, törések nélkül történik meg, csak szelíden eltolják egymást a lassan kiterülő, egymásnak feszülő levéllemezek. A növények „mozdulatai” legtöbbször egyben növekedést is jelentenek, a fény intenzitásának változására, a másik levél érintésére a válasz a levélnyél megnyúlása vagy tövének lassú elfordulása.

Úgy tűnik, a Tervező először megálmodja a gyönyörű, fényes sötétzöld levelekből évente újra kikerekedő formát, a ragyogó virágzást, és utána dolgozza ki az apró részleteket, hogy miként lehet mindezt biztonsággal felépíteni. Aztán a tervet szépen elrejti valahol a föld alatt telelő gyöktörzs mélyén, és a történet talán már évmilliók óta ismétlődik minden esztendőben, amikor a Föld a Nap körüli pályáján az árnyliliom számára megfelelő helyre érkezik.

Ferenc pápa így ír a teremtésről: „»Az Úr szavára lettek az egek« (Zsolt 33,6) Ez jelzi nekünk, hogy a világ egy elhatározásból, nem pedig a káoszból vagy a véletlenből származik, és ez még magasztosabbá teszi. A teremtő szó egy szabad döntést fejez ki… A teremtés a szeretet rendjébe tartozik. Isten szeretete az alapvető oka minden teremtménynek.” (Laudato si’  77)

A szeretet rendje? Erről tanúskodik körülöttünk öntudatlanul minden teremtmény a maga tökéletes megtervezettségével.

Micsoda mértéktartással osztoznak a napfényen, a vízen az árnyliliomok levelei! Milyen gondossággal, törődéssel segítik egymást az első napokban, amikor kibontakoznak rejtekükből a zsenge levelek.

Tudunk-e így bánni mi, öntudatra ébredt emberek egymással és a gondjainkra bízott, teremtett világgal?

Szöveg és kép: Lechner Judit