Nem igaz talán, hogy a kozmikus értelemben vett természetnek az eredeténél ott rejlik egy igazságot hordozó szeretet-terv?
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
Nem igaz talán, hogy a kozmikus értelemben vett természetnek az eredeténél ott rejlik egy igazságot hordozó szeretet-terv?
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
Evangélium: Lk 15,1-3.11-32
„Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.”
Eljött hát az öröm vasárnapja: örülünk, amikor a fiúnak, aki ugyan eltékozolta mindenét, és a lehető legmélyebb nyomorba jutott, bűnei megbánása után mégis új esély adatott. Mi is bizakodhatunk tehát abban, hogy ha változtatunk életünkön, bármily reménytelennek tűnik helyzetünk, Urunk újra kegyelmébe fogad minket. Kétségeink ne legyenek: ha körültekintünk a Földön, egyértelmű, hogy már feléltük örökségünket. Jobban járunk, ha időben megbánjuk bűneinket. Nem tudhatjuk ugyanis sem a napot, sem az órát, amikor mennünk kell, márpedig bűneinket mindhalálig meg nem bánni: vétek a Szentlélek ellen. A megbocsátás pedig bizonyos, viszont nem automatikus. Egyetlen feltétele ugyanis van: a bocsánatkérés, aminek szükséges előzménye bűneink belátása és a bánat. Belátjuk-e, mint a tékozló fiú, hogy így nem mehet tovább, és visszafordulunk-e, elindulunk-e újra a teremtő Atya felé?
„A teológia, a filozófia és a tudomány egyaránt harmonikus világmindenségről beszél, egy olyan kozmoszról, amely integritással és saját, belső, dinamikus egyensúllyal rendelkezik. Ezt a rendet tisztelnünk kell. Az emberi faj arra kapott meghívást, hogy feltárja ezt a rendet, kellő körültekintéssel megvizsgálja és használja, megőrizve annak sértetlenségét.
Másfelől a Föld végső soron közös örökségünk, amelynek gyümölcsei valamennyiünk javát szolgálják. A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazásában »Isten a Földet és annak valamennyi részét minden egyes ember és az összes nemzet hasznára szánta« (Gaudium et Spes, 69). Ennek pedig közvetlen következményei vannak a szóban forgó problémára. Egyértelműen igazságtalan, hogy kivételezett kevesek továbbra is halmozzák a fölösleges javakat, pazarolva az erőforrásokat, miközben emberek tömegei nyomorult körülmények között, a létminimum legalsó szintjén élnek. S ma már maga a környezeti gondok egyre drámaibb dimenziója kényszerít minket annak felismerésére, hogy az – az egyéni és kollektív – önzés és kapzsiság mennyire ellentmondanak a teremtés rendjének, melybe pedig a kölcsönös egymásrautaltság mélyen bele van írva.”
(Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetéből)