A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító.
Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
A szabadon és tudatosan megélt mértéktartás felszabadító.
Ez nem kevesebb élet, nem gyengébb izzás, épp ellenkezőleg.
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
Az advent első vasárnapi evangéliumban Jézus az idegenbe induló emberről – azaz Istenről -, mond példabeszédet, aki szolgáira bízza mindenét, és mindegyiknek kijelöli a maga feladatát, a kapuőrnek pedig megparancsolja, hogy virrasszon (Mk 13, 33-37). Ott érezzük visszhangozni ebben a példabeszédben a teremtéstörténetet is, amelyben az Úr Isten az embert az Éden kertjébe helyezte, és rábízta, hogy azt művelje és őrizze meg (Ter 2, 15). S valóban, nekünk hatalmunk és lehetőségünk van arra, hogy műveljük, gazdagítsuk a teremtett világot, de feladatunk az is, hogy megőrizzük azt. Mielőtt azonban erről szót ejtenénk, lépjünk vissza egy lépést a történetben.
Képzeljük el Istent, ahogy túláradó örömében teremt (Példabeszédek könyve 8. fejezet), és kreativitásával egy elképesztően gazdag és sokszínű világot hoz létre. (És látta Isten, hogy mindez jó, nagyon jó – Teremtés könyve 1. fejezet) Majd nagylelkű szeretetétől indítva - mert szeret minket, mindenkor szeret -, társául hívja az embert, hogy együtt munkálkodva, örömben és békében tovább gazdagítsuk a teremtett világot. (Mi pedig, amikor helyesen élünk a nekünk adatott hatalommal, ezt meg is tesszük, például nemesített növény- és állatfajtákat hozva létre.)
És most képzeljük el Istent, ahogy nézi az embert, minket, tékozló fiakat és lányokat, amint rongáljuk azt, aminek alkotásában Ő gyönyörűségét lelte, elherdálva örökségünket. Ő bizalommal ránk, „szolgáira” bízta mindenét, kapuőrré tett minket, hogy amint az Éden kapuját őrzi a kerub, úgy őrizzük mi is ezt a gyönyörű világot – mi pedig a lángoló kardunkat, szívünket és szavunkat máris rég eladtuk jó pénzért, semmivé múló örömökért…
Szemléljük, ahogy Isten nézi keze munkájának megromlását, kedves gyermekei tombolását, és sír, mint Jézus Jeruzsálem felett: hányszor akartalak egybegyűjteni benneteket, mint ahogy a tyúk a szárnyai alatt összegyűjti a csibéit, de ti nem akartátok! Pedig, ha így folytatjátok, elhagyatott pusztasággá lesz a házatok! (Mt 23, 37-38)
És Isten még mindig reménykedik. Még mindig bízik bennünk, őrállókban, kapuőreiben, barátaiban, hogy visszatérünk hozzá, művelni és őrizni a földet. Még mindig el tudja képzelni, hogy megtanulunk virrasztani és imádkozni, szólni és cselekedni, ültetni és kapálni, szétválasztani a jót a rossztól, az igazat a hamistól, a műanyagot a papírtól, az ételt attól, ami több, mint az eledel. És képesek leszünk fegyelmezni magunkat, és ki tudjuk mondani, hogy ennyi elég, köszönöm, több nem kell. És szeretni tettetés nélkül, szóval és tettel, embert és állatot, növényt és földet, követ, levegőt, ózont és ózonlyukat, bár ez utóbbit minél kisebb, annál jobban.
És Isten még mindig el tudja képzelni, hogy a haza fényre derül, és ez a haza magába foglalja a hegyet és a völgyet, épületeket, kultúrát, éneket és táncot, és ebben a hazában mi leszünk a fény, Krisztus világosságának hordozói, akik életre kovászolják és gyógyítják ezt a haldokló világot.
És miért is ne lehetne Istennek igaza? Hiszen tudunk mi már mindent. A globális felmelegedést, a végtelen növekedés lehetetlenségét egy véges világban, a mikroműanyagokat a tengerben és a beleinkben, a fogyasztói civilizáció fenntarthatatlanságát, a személyes és strukturális bűnöket, azt is, hogy gondolkozzunk globálisan és cselekedjünk helyben, hogy a földet nem a szüleinktől örököltük, hanem az unokáinktól kaptuk bérbe, és a többi, satöbbi.
Tudjuk azt is, mit kell tennünk a rossz folyamatok megállítására és megfordítására.
Hát akkor?
Kalandra fel! Ahogy azt tizenéves mindenhívőként felírtam a falra: „Csak a lehetetlen dolgokért érdemes küzdeni. Ami nem lehetetlen, az nevetséges…”
Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)