A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület idén is meghív a „teremtéstudatos adventre”. Lelki szempontokkal és gyakorlati javaslatokkal szeretnénk a karácsony előtti felkészülési időszakban annak a tudatosítását is segíteni, hogy mint emberek szeretetből teremtett lények, ugyanakkor pedig a teremtésért felelősek vagyunk.

Az idei elmélkedéseket Ozsváth Judit, a Laudato si' animátorkurzus egyik végzett résztvevője írta.

Adventi elmélkedéseink kiemelt célja belső látásunk erősítése, egész lényünk istentapasztalat felé lendítése, hogy ezekből szeretetteljes és mélyen együttérző cselekedetek forrásozzanak. A hetente közzétett egységek ezért nem függetlenek egymástól, hanem egymásra épülnek és egymásba kapcsolódnak. A spirálszerű kibontásban nem ritkák az ismétlések, hogy az alapvető dolgok mantraszerűen visszhangozzanak bennünk, így segítve belső és külső elmozdulásainkat. 

Az előző egységben a jó Isten jelenlétébe való helyezkedést és a szemlélődést szorgalmaztuk. Ide térünk vissza most is, a mélyítés szándékával. Fontos tudatosítanunk, hogy a jó Isten mindig jelen van, Őt nem kell különösebben „keresnünk”, csupán el kell távolítanunk magunkban azt, ami akadályozhatja a vele való tudatos összekapcsolódást. Ha megértjük és akarjuk ezt, azaz nyitottá válunk erre a kapcsolatra, a bennünk és köztünk élő Szentlélek lesz segítségünkre. Dualista szemléletünk lassan átalakul, a valóságot egy-ben látóvá válunk. Alapvetően fontos ez, hiszen önző énünket éppen ez a megosztott tudatosság élteti, növeli. Ahol pedig nagy az ego, ott „kicsi” a jó Isten…
A nem-kettős gondolkodás azt jelenti, hogy befogadjuk és elfogadjuk a pillanatot úgy, ahogyan van, ítélkezés, elemzés, kritika nélkül, anélkül, hogy az egónk eldöntené, hogy kedveli vagy nem kedveli azt. Ha nem osztjuk fel a pillanat „mezejét”, hanem egyben tartjuk, kizárunk mindent, ami az egónkat fenyegeti. „Isten akkor születik meg bennünk, ha lelkünk összes erői, amelyeket korábban megkötöztek és fogságban tartottak a gondolatok, képek vagy bármi más, emezektől mentessé és szabaddá válnak, és minden szándék elhallgat bennünk” – vallotta a több mint hétszáz évvel ezelőtt élt misztikus, Eckhart mester. 
Mindez nem azt jelenti, hogy mindent jónak tartunk. A jó és a rossz, a helyes és a helytelen között különbséget kell tennünk, nem lehetünk naivak a gonoszsággal szemben. Ám ha erre a dualitásra összpontosítunk, akkor szeretetlen, ítélkező, elutasító emberek leszünk. A szemlélődés ennél tágabb mezőt nyit számunkra. Thomas Merton szerint a szemlélődés segít minden dolog „árnyékán és álcáján” túllátni és a valóságot annak mélységeiben érzékelni. A szemlélődő ember a jó Istenben való örök lényegünket látja – az imago Dei minden teremtményen való átragyogását. A Teilhard de Chardin, Richard Rohr és mások által említett „egyetemes Krisztus” is találóan kifejezi az anyagi valóság átlelkesített karakterét. Vagy ahogyan Szent Pál fogalmazott, azt, hogy „Ő minden mindenben” (Kol 3,11). 

Ennek az egységnek a megértése a nem-kettős tudatosság, mely erős alapot ad nekünk ahhoz, hogy minden teremtményben felismerjük a szakrálist és szerető módon legyünk jelen annak számára. Ebben a csendes szemlélődésben rájövünk arra, hogy Istent nem igazán lehet megismerni, csak viszonyban lehet lenni vele. Azaz azáltal ismerjük Őt, hogy a bennünk élő szeretettel fordulunk felé és minden teremtménye felé. Ahogyan Martin Buber mondja, a jó Istennel való kapcsolat mindig egy Én-Te és soha nem egy birtokló Én-Az kapcsolat. Ő megengedi nekünk, hogy azáltal ismerjük meg, hogy szeretjük Őt. Jézus ennek az abszolút szeretetnek a tanításáért és elénk éléséért jött. Az ellenségszeretetre is felszólított, azaz adott esetben saját tökéletlen és bűnös önmagunk és tökéletlen és bűnös testvéreink szeretetére. Ez vezet a teljes tudatosságra és teljes szabadságra. És hatalmas reményt ad mindannyiunknak arra nézve, hogy ha Jézus az ilyenfajta ellenségszeretetet parancsolta nekünk, akkor Isten is hasonlóképpen cselekszik velünk. Ez veszi el hibáink beismerésének félelmét és ez teszi lehetővé a feltétel nélküli megbocsátást másoknak és saját magunknak is. Így állnak helyre kapcsolataink, így leszünk újra egységben magunkkal és Istennel. Fontos tudatosítanunk, hogy csak a kölcsönös bocsánatkérés/megbocsátás és gyógyítás biztosítja a fenntartható jövőt az emberiség számára. Éppen ezért szól Jézus tanításának csaknem kétharmada a megbocsátásról.
 
Ferenc pápa egyik, reményről szóló katekézisében így fogalmazott: „A remény ellen vétkezünk, amikor elkeseredünk a bűneink miatt, elfeledve, hogy Isten irgalmas és nagyobb a szívünknél, mert Isten mindig megbocsát. Vétkezünk a remény ellen továbbá, amikor a remény eltörli bennünk a tavaszt, amikor Isten szeretete többé már nem örök tűz.” A 2025-ös jubileumi évet éppen azért hirdette meg a remény éveként, mert jól tudja, hogy a világnak nagy szüksége van erre a keresztény erényre.

Az advent második vasárnapján felolvasandó evangéliumi részletben Keresztelő János határozott hangon kiáltja bele a történelembe: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit. A völgyeket töltsétek fel, a hegyeket, halmokat hordjátok el. Ami görbe, legyen egyenessé, a göröngyös változzék sima úttá, és minden ember meglátja az Isten üdvösségét!” – János csak spirituális értelemben gondolhatta mindezt. Nem moralizált és nem igazságokat tanított és kért számon, hanem az Úr útjában álló akadályok eltávolítására szólított. Mert azokban a lelkekben, amelyekben nincsenek jelen a dualista szemléletet erősítő, az önző ént tápláló akadályok, fényesen felragyog az Isten. És ők segítenek felragyogtatni Istent másokban is. 

Javaslatok:
– Folytassuk a minden gondolattól mentes szemlélődést!
– Törekedjünk a szemlélődés nyomán felbukkanó, minden ítélettől mentes, tiszta szeretettel teli, mindent egyben látó állapot megőrzésére!
– Feltétel nélküli szeretettel fogadjuk el magunkat és mindenki mást, és haladék nélkül válasszuk a kiengesztelődést minden irányba! 
 

#advent2024