A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület idén is meghív a „teremtéstudatos adventre”. Lelki szempontokkal és gyakorlati javaslatokkal szeretnénk a karácsony előtti felkészülési időszakban annak a tudatosítását is segíteni, hogy mint emberek szeretetből teremtett lények, ugyanakkor pedig a teremtésért felelősek vagyunk.

Az idei elmélkedéseket Ozsváth Judit, a Laudato si' aminátorkurzus egyik végzett résztvevője írta.

A Krisztus utáni tizenkét évszázadban a húsvét volt a legnagyobb keresztény ünnep, a liturgikus hangsúly a szent háromnapon volt, az egyházi tanítás és a képi ábrázolás pedig főként Jézus istenségét akarta bizonyítani. Assisi Szent Ferenc volt talán az első személy, aki hangsúlyosan Jézus emberségére irányította a figyelmet. Ő készítette az első betlehemi jelenetet – számára a megtestesülés talán már eleve a megváltást jelentette. Celanói Tamás, Ferenc első életrajzírója ezekkel a szavakkal írta le a születésünneplés indítékát (öt évvel a greccói betlehem felállítása után): „Karácsony előtt vagy tizenöt nappal magához hívatta János urat, és így szólt hozzá: »Ha azt akarod, hogy a közelgő ünnepet Greccióban üljük meg, úgy siess és szorgalmasan tégy meg mindent, amit mondok neked! Meg akarom ugyanis eleveníteni a betlehemi kisded emlékezetét, és tulajdon testi szemeimmel akarom szemlélni gyermeki korlátoltságának kényelmetlenségeit, látni akarom, hogyan helyeztetett jászolba és hogyan feküdt az ökör és a szamár előtt a szénán.«
A derék és hűséges ember a parancs hallatára gyorsan elsietett, és a kitűzött helyen előkészített mindent, amit a szent kívánt tőle.” Ferenc felismerte, hogy ha Isten emberré lett és szegényen született egy jászolban az állatok között, az azt jelenti, hogy jó dolog emberi lénynek lenni, hogy a test jó és hogy a világ jó – annak egészen egyszerű és alázatos formájában.
Jézusban Isten egy arcot és szívet kapott. Olyasvalakivé vált, akit tudunk szeretni. Az elvont fogalmakkal leírt Istent nem tudjuk szeretni. Isten emberré lett, akit hallani, látni és tapintani lehetett (1Jn 1,1). Szent Ferenc is egészen közel akart lépni ehhez az Ember-Istenhez, a karácsonyi szcénában erre törekedett. Celanói Tamás a második életrajzban ezt így festi meg: „A gyermek Jézus születését minden más ünnepnél örvendezőbb lélekkel ülte meg, azt szokta mondani, hogy ez az ünnepek ünnepe, melyen a kisdeddé lett Isten emberi emlőkön csüggött.
Gondolatban mohó vággyal simogatta végig a maga elé képzelt gyermeki tagokat, és a kisded iránti részvét, mely mélyen beleszántott lelkébe, arra késztette, hogy gyermek módjára édes szavakat gügyögjön. Jézus neve olyan volt szájában, mint a lépesméz... Azt is akarta, hogy e napon a gazdagok vendégeljék meg a szegényeket és éhezőket, s szamaraik és ökreik elé a szokottnál nagyobb porció abrakot és szénát tegyenek.”
Az egyszerű körülmények között született Jézus a szegények iránti még mélyebb együttérzésre indította Ferencet. Jézusban ugyanis Isten egy kiszolgáltatott arcot kapott. Az ezzel az arccal való találkozás (mint általában a kiszolgáltatott „arccal” való találkozás) képes igazi belső átalakuláshoz vezetni az embert. A parancsok és törvények erre nem képesek. Az akaratot talán megcélozzák, de a szívet nem. Emmanuel Lévinas zsidó filozófus ki is hangsúlyozza, hogy az egyetlen dolog, ami valóban megtérít embereket, az „a másik arca.” A Krisztus arcával való átformáló találkozásról több misztikus is említést tesz.
Olivier Clément ortodox teológus szerint a megtestesülés célja az, hogy egy teljes kommuniót hozzon létre Isten és az emberiség között – Krisztus az ember „átistenüléséhez” vezet el, hiszen emberi természetünk csak az isteni életben teljesedik be, mivel az emberi természet csak Istenben igazán önmaga.
A Jézusban való megtestesülés viszont azt is mondja nekünk, hogy nincs abszolút különbség az anyag és a szellem, a szent és a profán, az élet és a halál között. Minden összetartozik és együtt fedi fel Isten képét. A nagy jezsuita paleontológus, Pierre Teilhard de Chardin egész munkássága során hangsúlyozta, hogy Krisztus a legkisebb atom legbelsejébe is bele van gyökerezve.
Krisztus az élő ikonja minden valóságnak és kiengesztelődésnek. Míg a ferences filozófus Duns Scotus Krisztust a történelem Alfa pontjaként (Isten első gondolataként) látta, Teilhard az isteni ikonra a kozmikus történelem Omega-pontjaként tekintett: a történelem ugyanabból az isteni szereteterőből sugárzik kifelé, amelyik visszavonzza. Igen, minden töredezettsége ellenére az univerzum az újraegyesülés felé vonzódik. Az „Omega-pont” vonz bennünket is, közösségben
haladhatunk felé, de félelmeinkkel, gyűlölködéseinkkel, haragunkkal, ítélkezéseinkkel,
támadásainkkal, egymás legyőzésére törekvésünkkel, egymástól való eltávolodásainkkal elválásainkkal ellenállunk a szeretet teljes áramlásának.
Fontos lenne megértenünk, hogy az isteni megtestesülés bizonyos értelemben a mi életünkben is folytatódik. A szeretet feltétel nélküli gyakorlása által, az isteni szeretetáramlásnak utat nyitva az Egyetemes Krisztus folyamatosan születik emberi lelkünkben. Érdemes megszívlelnünk a középkori misztikus, Eckhart Mester közel nyolcszáz évvel ezelőtt írt gondolatait: „Mi a jó nekem abban, hogy Mária életet adott Isten Fiának 1400 évvel ezelőtt, és én nem adok életet Isten Fiának a saját személyemben és időmben és kultúrámban? (...) Mindannyian arra vagyunk
szánva, hogy Isten anyja legyünk.” Eckhart Mester ezzel „kozmikus felelősségünkre” is rámutat: az isteni megtestesülés univerzális misztériuma folytatódása ugyanis rajtunk is múlik. Munkánkban, egész létünkben és személyiségünkben folyamatosan „szülni” Krisztust kiváltság is egyben – a szentháromságos Isten belső életébe jutunk így. Ennek reménye erős fénnyel ragyogjon fel bennünk és segítsen a karácsony misztériumának folyamatos megélésében és ünneplésében!