A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület idén is meghív a „teremtéstudatos adventre”. Lelki szempontokkal és gyakorlati javaslatokkal szeretnénk a karácsony előtti felkészülési időszakban annak a tudatosítását is segíteni, hogy mint emberek szeretetből teremtett lények, ugyanakkor pedig a teremtésért felelősek vagyunk.

Az idei elmélkedéseket Ozsváth Judit, a Laudato si' animátorkurzus egyik végzett résztvevője írta.

Gyakran emlegetjük az adventi időben, hogy az Úr eljövetelére várakozunk. Ez a kép a jó Istent „hozza mozgásba”, az embert pedig szinte passzívként festi meg. Az ember vár, az Úr pedig indul, mozog, érkezik… 
Előző elmélkedéseinkben a szemlélődve, kettős gondolkodástól mentesen, a pillanatot ítélkezésmentesen el- és befogadni képes „várakozó” embert igyekeztünk megrajzolni, hangsúlyozva azt is, hogy – amint azt az advent harmadik vasárnapjának evangéliumában Keresztelő János hirdeti – ehhez mindenek előtt a bűntől megtisztult, tiszta lélekre van szükség. A bűneiktől elforduló embereknek hirdette meg Jézus az Isten országa-programját. Ha országot vártak, akkor hát országnak nevezte a szentháromságos Isten életében részesülő ember lelkének állapotát, ezzel egyértelműen jelezve azt is, hogy ez az ember(lélek) igazi otthona. Valójában erre vágyakozik és várakozik az adventi (és a mindenkori) lélek, akinek a tisztuláson túl egyetlen „mozdulatlan mozdulatra” van szüksége: a gondolkodása/szemlélete megváltoztatására. A Szentírásban többször említett „metanoia” kifejezés éppen ezt jelenti. Az Istentől, embertől, teremtményektől való elválasztottság tudatában élő, a világ dolgait dualista módon szemlélő és megítélő emberből a minden összetartozását látóvá, minden és mindenki felé szeretettel és részvéttel fordulóvá kell válni. 
Az egy-ben látó ember szemlélődő ember, aki felfedte, hogy a benne élő Szentlélekkel a jó Isten a lehető legközelebb jött hozzá. Szent Ágostonnal vallja, hogy Isten közelebb van hozzá, mint ő saját magához; létének, miként minden teremtmény létezésének, Ő a valódi, tényleges alapja. És innen kezdve képes leépíteni az önző (egyes misztikusok által hamisnak nevezett) énjét, hogy felragyoghasson benne a fogantatása pillanatától ajándékba kapott Igaz Énje. Meg kell ugrani tehát azt a paradoxont, mely szerint az Igaz Én halhatatlan és elpusztíthatatlan, és mégis fel kell ébreszteni és választani kell. 

Mostani elmélkedésünkben az „érkező”, mozgásban lévő Isten felé is fordulunk. Vasárnapi evangéliumunkban Keresztelő János mintegy „ajtót nyit” a Szentháromságra: „Én csak vízzel keresztellek titeket. De eljön majd, aki hatalmasabb, akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani. Ő majd Szentlélekkel és tűzzel fog titeket megkeresztelni.” (Lk 3,16) Keresztelő János ilyenformán már a szentháromságos isteni élet dinamikájára is rámutat: az Érkező „hozza” a Szentlelket. Nem egyedül jön, mert – már tudjuk – Ő nem tud egyedül jönni, hiszen létformája a Küldővel (az Atyával) és az Ajándékkal (a Szentlélekkel) való tökéletes szeretetközösség. Ebbe a közösségbe szeretne visszavezetni minden embert. És itt valóban fontos kiemelni a „mozgást”, hiszen a Szentháromság személyei a végtelen kiáradás és végtelen befogadás szeretetközösségeként léteznek. (Így Isten valóságához sokkal inkább egy igével, mint egy főnévvel jutunk közelebb.) Egyes keresztény misztikusok azt tanították, hogy az egész teremtés visszavezethető a szeretetnek ebbe az áramlásába, szinte úgy, mintha mindenki a „negyedik személye” lenne a Szentháromságnak. Jézus szavaival: „ahol én vagyok, ott legyenek ők is” (Jn 14, 3).
 
A szemlélődő ember valójában léte legbensőbb alapjánál, az igazi remény kútfőjénél időzik, itt jut el az isteni jelenlét megtapasztalásához: érzi, hogy egy szeretetáramlás részeként valami nagyon mély biztonságba érkezett meg, ahol végtelenül szeretve van. És azt is érzi, hogy ezt a szeretetet minden irányba tovább kell sugároznia. Nem is tud másként tenni, mert az isteni erőtérben nem lehet másként tenni… Ahogyan János evangélista írja: „aki a szeretetben marad, Istenben marad és Isten őbenne.” (1Jn 4,16). 
Ugyanaz a Lélek szeret bennünk és általunk, aki az Atya és a Fiú között áramlik. Ennek a szeretetnek a tárgya Isten és minden teremtmény, akikben felismerjük az istenképiséget, azt, hogy bennük is ugyanaz a Szentlélek lakozik. Ennek a szeretetnek a „szemével” képesek vagyunk meglátni Krisztust minden emberben, még az ellenségeinkben is. És már nem tudunk nem Isten jelenlétében lenni… 

A szentháromságos Istennel való egység felismeréséből és megtapasztalásából mély belső öröm születik. Erre az örömre irányítja figyelmünket egyházunk a harmadik adventi vasárnapon. Erről az örömről szól az a könyv is, amelyik két Nobel-békedíjas vezető, Desmond Tutu anglikán érsek és az éppen akkor (2018-ban) 80 éves Dalai Láma párbeszédére épül. Egyhetes együttlétük végén Tutu érsek ezekkel a szavakkal áldotta meg a Dalai Lámát: „Isten kedves gyermeke, te olyan szeretettel vagy szeretve, amelyet semmi sem inogtathat meg, olyan szeretettel, amely jóval azelőtt szeretett téged, hogy meg lettél volna teremtve, olyan szeretettel, amely jóval azután is létezni fog, hogy minden eltűnt. (…) És Isten azt akarja, hogy olyan legyél, mint Ő, eltelve élettel, jósággal, nevetéssel és belső örömmel.”

Igen, Isten azért lett emberré, hogy az ember megistenülhessen. És azóta is szentháromságos szeretetáramlásával – adventben és minden időben – folyamatosan „érkezik” hozzánk. Tisztára mosott, szemlélődő lelkünk minden pillanatban be tudja fogadni Őt – és így a legteljesebb örömöt éli át.

Javaslatok:  
– A természetben vagy más meghitt helyen végzett csendes szemlélődésben minél többször adjuk át magunkat a jó Isten szeretetének! (Ne tegyünk semmit sem, csak hagyjuk, hogy szeressen az Isten…)
– Hagyjuk, hogy egészen járjon át bennünket az Ő szeretetének megtapasztalásából forrásozó öröm!
– Napi tevékenységeink közben is maradjunk a jó Isten jelenlétében! Megtapasztalt szeretetét továbbítsuk a környezetünkben minden létező felé!