Izajás próféciája azt ígérte, hogy egykor „örülni fog a puszta és a szomjú föld, vigad a pusztaság, és kivirágzik, akár egy liliom” (Iz 35,1). Több keresztény felekezet e prófécia beteljesedésének tekintette, amikor kétezer év után Izrael fiai visszatérhettek atyáik földjére és megművelték az addig parlagon heverő földeket. A kivirágzó, termékennyé váló pusztaságról készült fotókat, mint a végső idők jeleit tették közzé. Mi most tágítsuk ezt a képet, és vegyük hozzá azt a másik izajási próféciát, aminek beteljesüléséről olvasunk most vasárnap: „a pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit” (Mk 3,1).

Isten kiált a pusztában, az Ő szavát közvetíti Keresztelő János, számunkra pedig az a kérdés, hogy mit tekintünk most pusztaságnak, és hogyan tudjuk az Úr útját készíteni és ösvényeit egyenessé tenni?

Az evangélium fényében magától értetődőnek tűnhet, hogy elsősorban a lelkünk pusztaságáról van szó, ahol alig van jelen Isten valósága. Azért hív a próféta bűnbánatra és megtérésre, mert ez tudja előkészíteni szívünket Isten megtestesült Szavának befogadására. (Kezdetben volt az Ige – szó szerinti fordításban a Szó –, és az Ige testé lett és miköztünk lakozék… lásd Jn 1. fejezet.) Ha azonban elgondolkodunk Keresztelő János nyilvános működésén, akkor azt látjuk, hogy ő ennél sokkal tágabban értelmezte a saját feladatát. Az embereknek adott tanácsai erős szociális töltéssel rendelkeznek. A tömeget arra biztatja, hogy akinek többje van (két ruhája), az ossza meg azzal, akinek kevesebb van (nincs ruhája). A vámosoknak azt mondja, hogy csak annyit hajtsanak be, amennyi szabva van (nincs kamat, nincs extra profit, stb.), a katonáknak azt tanácsolja, hogy elégedjenek meg a zsoldjukkal, ne vádoljanak senkit hamisan, és ne félemlítsenek meg senkit (hatalommal való visszaélés). Ma erre olyan új szavaink vannak, mint közteherviselés, demokrácia, jogbiztonság, átláthatóság…

Most térjünk vissza egy pillanatra az új Izraelben kivirágzó pusztaságra. Ennek a munkának jó részét kibucokban végezték el. (A kibuc jelentése: gyülekezés, csoportosulás – egy olyan kollektív közösségforma Izraelben, amely hagyományosan a mezőgazdaságra épült. Az első közösségek még a XX. század elején létesültek.) Bár kibucok többféle formát öltöttek, néhány vonásukat utópikusnak is tarthatjuk, az ideológiai, lelki-szellemi hátterük is széles skálán mozgott, de azt elmondhatjuk, hogy általában a vagyon egy jelentős része közös volt, és alapelv volt a munkához és a javakhoz való hozzáférés egyenlősége. Vajon túlságosan merész kijelentés lenne, hogy a kibucok sikere annak is köszönhető, hogy lelkületükben a jánosi prófétai mintát követték és valósították meg a gyakorlatban?

Természetesen Izajás, vagy Jézus Krisztus idejében még nem volt a mai értelemben vett „ökofilozófia és -teológia”. Szűkebb volt a látóhatár, lassabbak voltak a pusztító folyamatok is, hiszen ehhez is kevesebb eszköz állt rendelkezésre. (Ámbár fűrésszel és baltával is sokat lehet elérni, mutatják ezt a Földközi-tenger térségének kopasz hegyei, ahonnan az erdőket már az ókorban kivágták a hajózáshoz…) Még a két nagy világégés után sem látták át a nemzetek, hogy a kiépülő technikai civilizáció hová vezethet, az a hit pedig, hogy a tudomány segítségével minden problémára megoldást tudunk találni, jó ideig elnyomta a felmerülő kételyeket. Ma azonban már világos, hogy életmódunk és civilizációnk az eddigi legnagyobb válságba sodorta világunkat.

De vajon észrevesszük-e, hogy pusztaságban élünk? Hiszen ebben az egyszerre valós és virtuális térben körülöttünk minden olyan színes, hangos, élénk, vibráló! Látjuk-e, hogy ebben az izgató turbóvilágban milyen kevés az élet, és milyen sok a hamis, élettelen, hazug műélet?

Betonsivatagunk műanyagpusztaságában újra fel kell, hogy hangozzék a kiáltás: készítsétek az Úr útját, tegyétek egyenessé ösvényeit! Térjetek vissza a fegyelmezettebb élethez, osztozzatok a javaitokban, elégedjetek meg a kevesebbel, ne akarjátok lenyelni a világot!

Bizony, aki ma komolyan veszi világunk válságos helyzetét, Keresztelő Jánossá kell válnia. (Nyilván nem a szőrcsuha, a sáska és a vadméz a fontos, hanem az elkötelezettség és bátorság.) Jánosnak egykor tanítványai lettek, és nagy meggyőző erővel tudott beszélni. Bár Heródes börtönbe vetette, mégis lejárt hozzá, mert „tudta róla, hogy igaz és szent férfiú, ezért védelmébe vette, őt hallgatva sokszor kétkedés fogta el, és szívesen hallgatta.” (Mk 6,20) Nekünk is beszélnünk kell, szavainkkal és tetteinkkel, abban a reményben, hogy üzenetünket megértik, elfogadják és követik majd. A remény hangjait kell szólnunk arról, hogy lehetséges megállítani a katasztrófát, lehetséges, hogy a pusztaság kivirágozzon, lehetséges, hogy életünk legyen és bőségben legyen (Jn 10,10), azaz mi és az egész világ elteljen élettel, megújuló élettel, valódi élettel, nagybetűs Élettel.

Sípos (S) Gyula (szeretetfoldje.hu)