Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
Új felfogás és új kultúra szükséges, amely az ember teremtésben elfoglalt központi helyzetén alapul.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Állandó szerzőnk az erdők szerepéről ír a légköri szén-dioxid szintjének szabályozásában, arról is szót ejtve, hogy bolygónk is egyre „lázasabb”.
„Hajnalban nyújtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére szorítja”
(József Attila: Áldalak búval, vigalommal)
A Keeling-görbe a légköri szén-dioxid koncentrációjának szezonális és éves változásait bemutató grafikon, melyet megalkotójáról, Charles David Keelingről neveztek el.
A grafikonon azonban nem csupán egy vonalat látunk, hanem szépen kirajzolódik rajta egy fűrészfog-effektusnak nevezett, évente ismétlődő jelentős ingadozás is, amit az északi félteke lombhullató erdőségeinek életjelenségei okoznak. Miért is az északi félteke hatása mutatkozik? Azért, mert a szárazföldek több mint kétharmada az északi féltekén található, és a lombhullató erdők aránya még ennél is nagyobb. Ezt a hatást a déli félteke erdőségei az ottani nyári félévben nem tudják kiegyensúlyozni, ezért ilyen látványos ez a jelenség a bolygó egészének légkörét tekintve. Ezek az erdők ugyanis a tavaszi kilombosodás megindulásától kezdve, a nyári félévben tetemes mennyiségű szén-dioxidot vonnak ki a légkörből, ami a Keeling-görbén a koncentráció látványos visszaesésében jelenik meg. A hajtásnövekedés idején különösen erőteljes a csökkenés, hiszen a szén-dioxidból nyerik a növények az alapanyagot a szerves anyagok asszimilációjához. Ehhez a jelenséghez májusban, júniusban még a hosszabbodó nappalok hatása is hozzáadódik.
Az ősz beköszöntével, a lombhullás után viszont növekedni kezd a szén-dioxid-koncentráció, ami az asszimiláció megszűnését és a lehullott levéltömeg lebomlási folyamatait jelzi.
De valóban jó szó erre a mintázatra a „fűrészfog-effektus”? Nem inkább egy gyönyörű hullámvonalat kellene benne meglátnunk? A bolygót borító bioszféra életműködésének jelét, az összehúzódás, kitágulás, belégzés, kilégzés, felépítés, lebontás ritmusát? Igen, ezt a jelenséget mutatják meg az 1958 óta gondosan végzett mérések.
A növények azonban nem élik fel az összes szerves anyagot, amit létrehoznak, hiszen az állatok és az ember számára is táplálékot biztosítanak, a légkörből kivont szén egy részét fatestükben raktározzák, és ha elpusztulnak, a lassú lebontás során, amit apró élő szervezetek végeznek folyamatosan az avar takarójának védelme alatt, humusszá bomlanak, a talajt éltetik, gazdagítják.
Az erdőknek tehát a talajképződésben, a csapadékvíz megőrzésében, az erózió megfékezésében, a táj egész vízgazdálkodásában betöltött szerepükön túl az éghajlat stabilizálásában is komoly szerepük van a Keeling-görbe tanúsága szerint.
Az ábra azonban másra is rámutat: minden ősz végén kicsivel több szén-dioxid marad a légkörben, mint amennyi előtte volt. Charles Keeling úgy vélte, hogy ez a folytonos emelkedés egyértelműen a fosszilis tüzelőanyagok elégetésének a következménye, tehát jelentős részben emberi tevékenység idézi elő a légkörbe kerülő üvegházhatású gázok okozta globális felmelegedést. Különös, hogy a fák erre a szén-dioxid-többletre erőteljesebb növekedéssel reagálnak. Talán így próbálkoznak a bioszféra kívánatos egyensúlyának helyreállításával?
Az erdészek megfigyelése szerint azonban ezek a terebélyesebb koronák törékenyebbek, többet ártanak nekik az utóbbi évtizedek egyre gyakoribb viharai is.
A Keeling-görbe tanulmányozása után új szemlélettel tekinthetünk a nálunk is lassan meginduló színes, látványos lombhullásra. Minden egyes levél anyagában szénvegyületek sokasága őrzi azt a szén-dioxidot, amit ezen a nyáron a fák kivontak a légkörből. A levelek lassú lebomlásának folyamatát a fák, bokrok alatt háborítatlanul meghagyott avarban nyüzsgő apró lények végzik el, az útra, a pázsitra hullott leveleket komposztálhatjuk. De talán még fontosabb, hogy a már meglévő fákat, ligeteket, erdőségeket megőrizzük, természetes megújulásukat elősegítsük, termőterületeiket növeljük, és ahol csak lehet, új fák ültetésén gondolkodjunk! Ámulattal járjunk a kopaszodó fák alatt, hiszen olyan lények ők, melyek a teremtésben különleges küldetést kaptak: önmaguk szükségletein túl képesek más élőlények számára táplálékot, életteret, élhető légkört biztosítani…
De nem késtünk el már ezekkel az apró jobbító szándékokkal? Mi lesz ennek a „lázas” növekedésnek a következménye? Az emberi szervezet számára is van olyan mértéke a testhőmérséklet emelkedésének, ahol már visszafordíthatatlanul károsodnak a fehérjék, az élő szervezet építőelemei.
A lázmérő csak 42 fokig van kalibrálva, azon túl már láz sincs… A tudósok a bolygó átlaghőmérsékletének emelkedését tekintve is beszélnek ilyen kritikus határról, ami fölött a földi életet ma ismert formájában végleges pusztulás fenyegeti.
Úgy tűnik, az emberi erőfeszítések, az önmérséklet, a fogyasztáscsökkentés apró lépései már nem elegendők, és a fák gyógyító ereje is kevés a láz csillapítására, hiszen egyre fogyatkoznak a bolygó erdőségei.
De mégis, ha az éghajlatváltozást az emberi tevékenység okozza, akkor a gyógyítására is képesnek kell lennünk! Ferenc pápa is erre biztat: „Isten, aki nagylelkű elköteleződésre hív minket, és arra, hogy mindent neki adjunk, eltölt minket a szükséges erővel és világossággal, hogy előrehaladhassunk. E világ szívében továbbra is jelen van az élet Ura, aki nagyon szeret minket. Ő nem hagy el bennünket, nem hagy magunkra, mert végérvényesen eggyé vált földünkkel, és szeretete mindig segít, hogy új utakat találjunk. Áldott legyen!” (Ferenc pápa: Laudato si’ 245)
Szöveg és fotó: Lechner Judit