2003-ban az OECD a Jelentkező kockázatok a 21. században: cselekvési menetrend, majd 2011-ben a Globális sokkok című jelentésében, 2012-ben pedig az USA Hírszerző Tanácsának jelentésében mutattak rá arra, amit 2015 óta Bill Gates és kutatócsapata is többször jelzett, hogy nagy a veszélye egy olyan járványnak, mint ami most megbénította a világot.

A világ legnagyobb agytrösztjei, kitűnő tudósok, stratégiatervezők, közéleti személyiségek csaknem húsz éve ontják az információkat erről a veszélyről, de úgy tűnik, hogy a világ politikai és pénzügyi döntéshozói nem hallgattak rájuk.

Vajon más globális méretű veszélyek előrejelzésével nem ugyanez a helyzet? 1988-ban alakult meg a Meteorológiai Világszervezet (WMO) és az ENSZ környezetvédelmi intézménye (UNEP) együttműködésében az Éghajlatváltozási Kormányközi Tárgyaló Testület, az IPCC. A testület öt-hat évenként ad ki átfogó, sok ezer tudós munkájára alapozott, majd a kormányok delegáltjai által elfogadott jelentéseket.

Sokan úgy látják, hogy nem marad olyan a világ, mint amilyen a Covid-19-járvány előtt volt. Ennek az ellenkezőjéről is sokan vannak meggyőződve, hiszen hamarosan meglesz a vakcina, és máris nem lesz fontos sem a távolságtartás, sem a – talán néha túlzó – higiénia, újra virágzik majd a világkereskedelem, és ismét nyakló nélkül használjuk a természeti erőforrásokat, hiszen szükség lesz erre a „V” alakú GDP-alakuláshoz. Van olyan vélekedés, hogy a napjainkban még erős fogadkozások – a mértékletesség, az erőforrások védelme, a lokalitás erősítése, a környezet–ember–társadalom hármas régen elveszett harmóniájának helyreállítására való törekvés – már a közeljövőben sem lesznek annyira hangsúlyosak, mint most.

Mit tanult az emberiség a spanyolnáthából? Társadalmi-gazdasági értelemben szinte semmit! Talán csak a higiénia és az elkülönítés járványügyi fontosságát értettük meg. És vajon ma tanulunk-e abból, hogy ami most történik, nemcsak egy félelmetes, különösen a betegeket és öregeket nem kímélő „Taigetosz-járvány”, hanem az eddigi csillogó globális kereskedelmi hálózatok egyik nem várt, életveszélyes mellékterméke?

Már hallom is egy képzeletbeli technokrata őszinte válaszát: „Ez a járvány kétségtelenül váratlan következmény, ezért ezentúl az ilyen típusú mellékhatásokkal számolnunk kell.”

Európa leállt, az USA is lassít, miközben Kína lassan magához tér, sőt most már Kína és más ázsiai országok zárják le határaikat, vezetnek be korlátozásokat, hogy senki se vihesse vissza a fertőzést. A koronavírus áldozatai sokasodnak. Nincs speciális ellenszer, sem vakcina, de már vannak reményteljes kezdeményezések. A fertőzés nehezen kontrollálható, talán csak egyetlen út van: lassítani a megbetegedések jelentkezését, hogy jusson minden rászorulónak időben kezelés. De a kór terjed, és csak remélhetjük, hogy lassabban, mint ahogy a legrosszabb forgatókönyvek előre jelzik. A fejlett világ gazdasága szinte leállt, és ezzel együtt hirtelen csökkentek a káros, környezetet terhelő kibocsátások is. Több környezetvédelemmel foglalkozó szakíró üdvözölte a kibocsátások csökkenését, talán elhamarkodottan. Hiszen előbbi megközelítés nemcsak morálisan visszás, azaz pontosabban tarthatatlan, hanem szakmailag is tévedés. A kibocsátások csökkenése mögött nincs semmiféle esszenciális strukturális változás, nincs terv, sem szakpolitika, csak „vészfékezés”. És ha mindez így marad, akkor, ha a járvány csendesül vagy akár el is múlik, lesznek már szerek a gyógyításhoz, és nem történik nagyobb baj a vészfékezés során, akkor a gazdaságot ért sokk lazul, és majd mindenki az új és gyors növekedésben lesz érdekelt.

Ha nem tanulunk belőle, visszaáll a normalitásnak hitt, felfokozott élet. A globalitás és a hozzá tartozó ún. hosszú ellátási láncok, valamint a globalizmusnak szinte ellentmondó, majdhogynem egyközpontúság további fenntartása a világ gyártási-ellátási láncaiban újabb katasztrófákhoz, nyersanyagválságokhoz vezethetnek járványok nélkül is.

A hosszú ellátási láncok hetek alatt összeomlottak demonstrálva azt is, hogy a globális nemzetköziség szabályrendszere nem a közjó, hanem valami egészen más érdekek szerinti konstrukció.

Már most kellene foglalkozni a jövővel, akkor is, ha most a fő csapási irány a küzdelem az emberéletekért, a kritikus infrastruktúrák, az ország működőképességének fenntartása a vészhelyzetben.

Az elmúlt két hónapban nem múlt el nap, hogy ne olvashattunk volna a hazai és a nemzetközi hírekben a koronavírusról, a járvány kínai és nemzetközi részleteiről, karanténról Kínában, három óceánjárón, sőt már Európában is megannyi helyen. Egyik pillanatról a másikra érthetővé vált, hogy a Föld, a „nagyvilág” olyan, mint egy kis falu, ahol már mindenki tud a kitörő járványról és mindenki fél a következményektől: csak órákba kerül, hogy eljusson a világ egyik pontjáról a másikba, nemcsak egy-egy hír, hanem a veszélyeztetés maga is.

Az első megdöbbenés után már nemcsak az egészségügyi kockázatokról szóltak a hírek, hanem regionális, akár az egész világra kiható gazdasági károkról, előrejelezve a Kínából származó termékek, a különböző technológiákhoz nélkülözhetetlen anyagok és alkatrészek hiányából származó termelés-fennakadásokat, a turisztikai szektor, a high-tech megtorpanását, pénzügyi bizonytalanságokat.

Már két héttel ezelőtt jelentette a Mining.com bányászati hírportál, hogy a kínai szénbányák mindent megtesznek a munkálatok felgyorsítása érdekében, hiszen máris óriási kiesések vannak a szénkitermelésben a tízmilliókat érintő karantén miatt. Egyértelműen megnövekedett Kína szénimportigénye, máris emelkedtek a világpiaci árak. Az elsősorban Indonéziából és Ausztráliából származó kínai import növekedése azonnal óriási logisztikai gondokat okozott a kikötőkben és a tengeri szállításban.