Idei adventi cikksorozatunkat a remény témája köré rendeztük. Tettük ezt azért, mert naponta hallva a híreket, például az új melegrekordokról, vagy olvasva a klímaváltozást tagadó döntéshozók előretörését, bárkiben felmerülhet a kérdés: Mit remélhetünk még? Ebben a mondatban nem csak a „mit?” kérdésre adható tudományos válasz érdekes, hanem az is, hogy miért pont a reményben keresünk támaszt?

Ebben az első cikkben a remény értelmezéseiről, funkciójáról és fontosságáról írunk. Egy hét múlva foglalkozni fogunk a remény szerepével a világban, hétköznapjainkban és ünnepeinkben. Majd rá egy hétre a remény jelenlétével a művészetekben. Végül advent végén a remény keresztény meghatározását és hitünkben betöltött funkcióját járjuk körül.

A remény fogalmát az értelmező szótár így írja le: „Bizalom, hit abban, hogy amit óhajtunk, megvalósul.” A hétköznapokban ez olyasmit jelent, hogy szeretnénk, de nem vagyunk, lehetünk biztosak abban, hogy úgy lesz. Érdemes észrevenni viszont, hogy a hittel összefüggésben használva a remény jelentése jelentősen eltér ettől. A hívő reménye bizalommal teli várakozás a megváltás által nekünk ígért örök életre.

Míg a világi értelmezésben érezhető egy feszültség az óhajtott dolog/esemény vonzó vonásai és a bekövetkezés bizonytalansága között, addig a hívő számára az üdvösség lehetősége bizonyosság. A remény fogalma itt inkább a várakozást, a türelmet hangsúlyozza.

A remény jótékonyan hat a reménykedő személy világhoz való viszonyára. Erősíti motivációit, segít célokat kitűzni és azokon dolgozni, azok felé haladni. Emellett a reménnyel teli ember bizakodóbb, nyitottabb az együttműködésre másokkal, könnyebben talál társakat, akikkel egymást támogatva céljai felé haladhat. Ezek a hatások mind növelik a remélt dolog megvalósulásának, a remény beteljesedésének esélyét.

A remény hiánya viszont komoly károkat okoz. Ha valaki már nem bízik abban, hogy elérhető a cél, bekövetkezhet az óhajtott esemény, akkor könnyen szélsőséges érzelmek keríthetik a hatalmukba.

Az egyik véglet a bezárkózás, magába fordulás és apátia. Ez megakadályozza áldozatát abban, hogy dolgozzon a kitűzött cél eléréséért, ezzel esélyt teremtsen a remény beteljesítésére.

A másik véglet a túlzott aktivitás, az agresszió. Aki ebben a szélsőségben van, úgy érzi, hogy egyedül maradt a nehézségekkel, minden határon túl, mindent, de mindent meg kell tennie a cél érdekében függetlenül a többi szemponttól, törvénytől, erkölcstől, bármi mástól. Az ebbe a szélsőségbe esett ember ugyan aktív, de aktivitásának „mellékhatásai” kioltják eredményeit, és végső összesítésben inkább távolodik céljától.

A remény ellentéte nem csak a reményvesztettség, de a vak bizalom is, ami tétlenségre kárhoztathatja azt, aki ebbe a hibába esik.

Ahogy már írtuk, a valódi remény aktivizál, márpedig a tettrekészség elengedhetetlen ahhoz, hogy megoldást találjunk a környezeti válság gondjaira. Nem azonnal, nem az összesre, de ne felejtsük el, hogy nem is egyedül kell szembenézzünk a problémákkal.

Álljon itt az a záró gondolat, amit 2013-as, az erényeket tárgyaló adventi sorozatunk „Akiknek van reményük” című cikkéből idézek, „hasznosítom újra”:

II. János Pál és Batholomeiosz pátriárka a Velencei Nyilatkozatban így buzdítanak: „Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van. Egyetlen nemzedéknyi idő alatt Földünket gyermekeink jövője felé kormányozhatjuk. Isten segítségével és áldásával kezdődjék ez a nemzedék most!”