Nem kell sokat gondolkodni azon, hogyan tegyünk jót és mikor. A válasz egyszerű: lehetőleg mindig. Ilyenkor az adventi időszakban mégis feltesszük magunkban a kérdést: hogy találjuk valami olyan alkalmat, ami nem a megszokott, ami kívül esik a rutinszerű hétköznapokon. Olyat, amelyet máskor talán figyelmetlenségből elmellőzünk. Gondoltam egyet.

Ahol lakom, nem messze tőlünk él egyedül az özvegy Zsófi néni, akivel távolról ismerjük egymást, hiszen köszönő viszonyban állunk. Láttam, hogy járókerettel tud csak sétálni az udvaron, alig van kapcsolata az emberekkel: elhozzák naponta a meleg ebédet az óvodából és a kertjét egy házaspár saját hasznára műveli. Zsófi néni nyáron nagy ritkán kiül a még mindig meglevő kispadra, hogy legalább a forgalmat lássa, télen meg órákig ül a sötét konyhában az ablak előtt, ugyan ezért.

El tudom képzelni, milyen állandóan egyedül lenni, amikor nincs senki, akivel az ember szót válthatna, senki aki időnként megkérdezné: hogy tetszik lenni?  Elhatároztam, bekopogtatok hozzá kifejezetten azzal a céllal, hogy leüljek vele beszélgetni. Semmi másért. Ha beenged. Bizony beengedett, meg se kérdezte mi járatban jöttem, hellyel kínált. Mással nem tudott, kérte is elnézésemet. Azután elkezdtünk beszélgetni, ki-mint van, szokásos panaszok az egészségre (ez más súllyal ugyan, de kölcsönös volt), azután egy fordulattal áttértem a múltra. Mi lett a kiskutyájával, milyen volt, amikor még élt, még korábban dolgozni is járt a férje, a Misi bácsi (kiderült: nagy huncut volt az istenadta), arról is szó esett, mekkora földjük volt annak idején kinn a dombok között. Bizony más világ volt akkor – nem járt erre autó egy se, igaz se rádió, se tv sem volt még akkor… De hát jól megvoltunk, megdolgoztunk érte, nagy hiányt sose szenvedtünk – mondta. Látszott rajta, milyen jól esik felidéznie a múltat és az, hogy valaki kérdezgeti, meghallgatja, egyet gondol vele… 

Jó órát beszélgettünk, amikor lassan mozgolódni kezdtem és hozzáfogtam a búcsúzkodáshoz. Hosszan fogta a kezemet, köszönte a látogatást (ilyen bizony rég nem esett meg vele), ismételgette: jöjjön máskor is, mindig szívesen látom. Annyira felbuzdult, alig akart a járókerethez nyúlni – de azután mégis csak jó volt ránehezednie. Nem engedtem, hogy kikísérjen, hiszen hideg szél fújt, na meg ott az a három lépcső, Isten őrizzen, hogy valami baja essék.

Igyekeztem hazafelé, még mindig látva lelki szemeim előtt Zsófi néni felélénkült tekintetét. Elgondolkodtam. Hogy lehettem olyan mihaszna, hogy semmi apróságot se vittem magammal? Legalább egy tábla csokoládét vagy valami effélét. Azután rájöttem, talán mégis azt vittem, ami a legjobban esett neki: egy kis társaságot, alkalmat arra, hogy felidézhesse fiatalkori emlékeit, alkalmat arra, hogy valaki meghallgassa, kérdezgesse és rábólintson. Látszott rajta, hogy átéli mindazt, amiről mesélt, éreztem, hogy erre a kis időre ismét nem volt egyedül, hogy talán fontosnak érezhette magát.

Utóbb mégse sajnáltam, hogy nem volt nálam csokoládé: mert azt tudtam adni, amiben igazán hiánya volt. Tovább gondoltam. Azt mondják, a szeretet nemcsak „nyakba borulás” vagy annak ismételgetése, hogy „szeretlek”, hanem valóságos cselekvés másokért. Igaz lehet fordítva is, ha jószántunkból másokért cselekszünk. Mindez napjainkban, lévén Advent ideje különös hangsúlyt kap, amikor lelkileg készülünk megünnepelni Jézus születésének napját, aki minden tettével és szavával a szeretetet hirdette. Ám ugyanilyen fontos a cselekvés mások érdekében, akármilyen kis figyelmességből eredő vagy nagyobb fáradtságot igénylő tett advent idején kívül is. Kereszténységünk egyik legszebb vonása a másokért hozott olyan kisebb-nagyobb áldozat, amit pedig nem felszólításra, se nem elvárások alapján, hanem belső meggyőződésből és szívből teszünk. Lehetőleg mindig tegyünk jót…

2013. esztendejének Advent ideje

Kiss Ernő