Aki a Teremtőt igazán szereti, a teremtést is szereti. Aki a teremtett világot, s benne az embert szeretettel figyeli, annak – úgy tűnik – bőven van oka bánatra és aggodalomra manapság. Jó oka van arra, hogy féltse szeretteit, keserítheti a vesztükbe rohanók nemtörődömsége, s lesújthatja saját környezetvédő-közösségépítő szavának-munkájának kudarca. De még aki helyben, „kicsiben” sikeres lenne is, méltán elcsüggedhet látva hogy egyéni erőfeszítése mennyire eltörpül a feladathoz, szükséghez képest. Ha valaki ilyen helyzetben, „süllyedő hajón” mégis mosolyogva, kiegyensúlyozottan, bizakodva jár-kel, arról hajlamosak vagyunk azt gondolni hogy vagy nem mondták el neki világosan hogy mi a helyzet, vagy nem elég értelmes ahhoz hogy felfogja a hallottakat.  Pedig lehet, hogy „csak” keresztény…

 

A keresztény ember nem azért nem retteg, riadozik, szomorkodik mégoly nehéz helyzetben sem mert tudatlan, vagy ostoba, hanem mert van reménye. A keresztény reménynek ugyanis nem mond ellent az igazság: a valósággal való őszinte, okos szembesülés. Lám, Jézus is milyen kíméletlen őszinteséggel beszél az övéinek a rájuk váró szenvedésekről, igazságtalanságokról és megpróbáltatásokról, történelmi és természeti csapásokról! „Azért mondtam ezeket, hogy mikor eljön az óra, eszetekbe jusson, hogy előre megmondtam nektek.” „Azért mondtam ezeket nektek, hogy békességtek legyen bennem.”(Jn 16,4; 16,33)  A keresztény remény lényege végsősoron az, hogy aki „itt e földi létben” nehézségek között is kitart Isten szeretetében, az üdvözül, és hogy Isten megadja ehhez a szükséges erőt és kegyelmet mindazoknak, akik ezt kérik Tőle. 

A reménynek semmi köze cukormázhoz, hurráoptimizmushoz. Ellenkezőleg: nehéz helyzetekben a valósággal való szembesülés a helyes cselekvés alapja -  „növeli, ki elfödi a bajt.” A visszaemlékezésekből tudjuk, hogy amikor a Titanic jéghegynek ütközött, heves belső vita bontakozott ki a hajón a tapasztaltabb tengerésztisztek és a hajóstársaság tulajdonosainak a hajón utazó képviselői közt. A tengerészek az utasok életének és biztonságának védelmében a sürgős vészjelzések, az „SOS” leadása és a mentőcsónakok azonnali leeresztése mellett kardoskodtak.  A cég hírnevén és az előkelő utasok hangulatán aggódó tulajdonosok azonban eleinte csak annyit engedtek jelezni hogy „gépeink leálltak”, ami nem-sürgős segítségkérést jelzett, és elfödte az életveszélyt. Nagy késéssel láttak csak neki az elsüllyedésre való felkészülésnek, s késve hívtak oda másokat segíteni. Ennek az lett a következménye, hogy végül a hajó romló helyzete és az időhiány miatt még az egyébként rendelkezésre álló eszközöket sem tudták mind felhasználni – üres mentőcsónakok maradtak a hajón.  A bajok tetézését, a pánikot és a szükségtelen kárt tehát nem a nehéz helyzet kozmetikázásával, hanem az arra való megfelelő és időbeni felkészüléssel, a felkészültség tudatosításával, s ha itt az idő, célirányos cselekvéssel lehet mérsékelni vagy elkerülni. A cselekvésre buzdító remény csak igazságban gyökerezhet. 

 

Nem törekedni az erényekre vétkes mulasztás. A remény ellen is vétkezhetünk. A remény fontosságát mintegy a fonákjáról mutatja az, hogy a remény elleni bűnök: a kétségbeesés illetve a vakmerő bizakodás – igen nagy bűnök. A kétségbeeső a nehéz, fenyegető, emberileg kilátástalan helyzetben elfordul Istentől: „rajtam/rajtunk már az Isten sem tud (vagy akar) segíteni”.  A vakmerő bizakodó a „ló túlsó oldalán” esik le: istenkísértő, mert nem vesz tudomást a valóságról, hanem Isten gondviselésére hivatkozva bajba juttatja magát és a rábízottakat.

A kétségbeesés és a vakmerő bizakodás sokszor ugyanahhoz a hibás magatartáshoz vezet: a tétlenséghez. Az „úgyis kimentenek”, illetve az „úgyis itt pusztulok” hozzáállás egyaránt azt sugallja, hogy a kutyaszorítóban nem érdemes próbálkozni semmi erőfeszítéssel. Az apostolok szerint azonban  „Isten nem a csüggedés, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk.”(2Tim1,7) „Vajon ki árthat nektek, ha buzgók vagytok a jóban? Ne rettegjetek és ne riadozzatok! Mindig álljatok készen arra, hogy megfeleljetek mindenkinek, aki reménységetekről kérdez titeket.” (1Pét 3, 13-15)

 

Mindenkor remélnünk kell tehát. Reményünk lényege az, hogy bízunk Isten szeretetében, jóságában, irgalmában, mindenhatóságában, és ígéreteiben. Ígéretei elsősorban a mennyek országára, Isten országára vonatkoznak, arra hogy részünk lesz benne ha szeretjük őt. Arany János gyönyörű soraival „gyermekszívvel, öntudatlan nyugszom meg e gondolatban: hogy övéit el nem hagyja, ki mindnyájunk Édesatyja.”

 

 „…szükségünk van a kisebb vagy nagyobb reményekre, amelyek napról napra megtartanak az úton” írja  XVI. Benedek pápa (Spe salvi enciklika), és így folytatja: „de ezek nem elegendőek a nélkül a nagy remény nélkül, amelynek felül kell múlnia az összes többit. Ez a nagy remény csakis Isten lehet, aki átöleli az univerzumot, s adni és ajándékozni tudja nekünk azt amire önmagunkban nem vagyunk képesek. Egyedül az ő szeretete adja nekünk a lehetőséget, hogy teljes józansággal napról napra kitartsunk e lényege szerint tökéletlen világban, anélkül, hogy elveszítenénk a remény lendületét. A remény keresztény értelemben mindig…tevékeny remény, melyben azért küzdünk, hogy a dolgoknak ne «visszájára forditott» vége legyen. De a saját életünk továbbviteléért és a nagy egész jövőjéért tett mindennapos erőfeszitéseink kifárasztanak vagy fanatizmusba csapnak át, ha nem világít meg annak a nagy reménynek a fénye, amelyet nem olthatnak ki sem a kis sikertelenségek sem történelem kudarcai.

Cselekedeteink nem közömbösek Isten előtt, ezért nem közömbösek a történelem folyása szempontjából sem.  Meg tudjuk szabadítani az életet és a világot azoktól a mérgektől és szennyeződésektől amelyek tönkretehetik a jelent és a jövőt. Szabaddá tudjuk tenni és tisztán tudjuk tartani a teremtés forrásait, s ezáltal a létünket megelőző és ajándékba kapott teremtéssel belső igényeinek és rendeltetésének megfelelően helyesen tudunk bánni. Ennek akkor is megmarad az értelme, ha kívülről nézve sikertelenek maradunk vagy tehetetlennek látszunk az ellenséges hatalmak túlerejével szemben.„

 

Valóban, Mennyei Atyánk, Teremtőnk művének, a természetnek szeretete és cselekvő védelme istenszeretetünk része kell hogy legyen. A sóvárgással eltelt, „sóhajtozó, vajúdó” természet  – az apostol szavaival – „Isten fiainak megnyilvánulását várja”. A természet mintegy „remél” bennünk, az emberben, ebben a Teremtőt szerető nemzedékben.  „Hiszen a természet is hiábavalóságnak van alávetve…de megmarad az a reménye hogy a mulandóság szolgai állapotából fölszabadul.” (Róm 8, 19-21, 24-25)

 

Ahhoz hogy az erényeket gyakorolhassuk, be is kell gyakorolnunk őket: tudatosan törekednünk kell a reménykedő lelkület kialakítására is. A remény „iskolái” – a Spe salvi szerint – a cselekvés mellett az imádság, a szenvedés, és a bizalom Isten igazságos ítéletében.  Az imádság, ami Szt. Ágoston szép szavával „a vágyakozás gyakorlása”; a szenvedés, amit kinccsé változtat, ha felvállaljuk és felajánljuk; és a bizalom az emberek között lakozó Istenben, az új égben és új földben, abban az ítéletben amely letöröl a szemekről minden könnyet. (Jel.21,3-5)

 

Ez az a remény, amely nem egyszerűen „informatív” (okot ad a bizakodásra), hanem „performativ”, életet átalakító, ösztönző, változtató erő. (Spe salvi)  Ez az erő, az istenes erény ereje árad II. János Pál és Batholomeiosz pátriárka szavaiból, amikor a Velencei Nyilatkozatban így buzdítanak: „Nincs túl késő. Isten világának hihetetlen gyógyító ereje van. Egyetlen nemzedéknyi idő alatt Földünket gyermekeink jövője felé kormányozhatjuk.  Isten segítségével és áldásával kezdődjék ez a nemzedék most!”

 

Higyjük, hogy így lehet, reméljük hogy így lesz, és – cselekedjünk, ki-ki a maga helyén!

 

Zlinszky János