Az emberiség története többek között a Föld erőforrásainak egyre nagyobb arányú és egyre hatékonyabb kihasználásának a története is. Ennek során életünket kényelmesebbé, biztonságosabbá tettük, összehasonlítva bármely más élőlény életkörülményeivel. Ennek azonban - úgy tűnik - nagy ára van. Visszanézve az elmúlt évszázadokra, illetve széttekintve napjainkban a kontinenseken, rádöbbenünk, hogy a környezeti források sikeres kihasználása rengeteg hátrányos következménnyel járt, új keletű veszélyek sokaságának vagyunk már most kitéve, aggódva gondolunk a jelen és a jövő környezeti problémáira, s keressük a kiutat.

A bajok száma igen nagy, tételes felsorolásuk oldalakat venne igénybe. Legyen elég itt most példaként csupán a Római Klub jelentésében¹ foglaltak (ennek 30 év után megjelent az átdolgozott kiadása²), Schumacher könyve³ és a Riói jelentés⁴ riasztó megállapításaira utalni. A megállíthatatlanul növekvő technikai újdonságok világában (például internet,⁵nanotechnológia, új géntechnológia) egyre kevésbé értjük a szakmai érveket, és a mindennapokban egyre elveszettebben kérdezgetjük: kinek van igaza, mekkora a baj? Tényleg környezeti katasztrófa felé rohanunk, vagy sikerül majd megoldanunk ezt a problémát is, ahogy már oly sok másikat történelmünk folyamán.

Mi, keresztény emberek nem lehetünk az ipari, technikai, gazdasági, társadalmi változások kerékkötői, hiszen feladatul kaptuk, hogy aktívan vegyünk részt azokban. Tudatában vagyunk annak, hogy Isten azért helyezte az embert a Földre, hogy művelje és őrizze meg azt (Ter 2,15), tehát aktív résztvevője legyen a bioszféra életének. Ennek értelmében különös felelősség és egyben különös kötelesség hárul ránk a természeti környezettel kapcsolatban. Keresztény ember nem mondhatja azt, hogy őt nem érdeklik a természettel kapcsolatos ökológiai, környezetvédelmi kérdések. Nem csupán azért, mert a bioszféra részei, aktív alakítói, romlásának kárvallottjai és - mint egyre rémültebben tapasztaljuk - tönkretételének okozói, tehát szerves részei vagyunk. Hanem azért sem, mert az isteni parancsot sem téveszthetjük szem elől: műveld és őrizd! Legyél aktív ebben a kérdésben! Úgy tapasztalom, hogy sokakban nem tudatosult: ez a parancs nem vonatkozik minden földi tevékenységünkre! Anélkül, hogy bárkit meg kívánnék botránkoztatni, utalok arra, hogy a modern kor emberének a Biblia nem ad arra vonatkozóan előírást, hogy múzeumba vagy színházba járjon. Nincs előírva, hogy utazzunk, nyelveket tanuljunk. A természettel való harmonikus együttélés, erőforrásainak gondos használata, a környezetvédelem, a bioszféra megóvása azonban - tetszik, nem tetszik, érdekel, nem érdekel - imperatívusz.

Az elmondottakból következik még egy további, a keresztények számára nagyon fontos szempont is. Az utolsó napon el kell számolnunk arról, hogy az isteni parancsokat miként tartottuk meg. Mint láttuk, a bioszféra megőrzése és gondozása ezek közé a parancsok közé tartozik. Környezetvédelem és utolsó ítélet? Igen. Azt hiszem, többek között erről is szó lesz ott és akkor. Az Írás világosan szól hozzánk. Nem az a kérdés tehát számunkra, hogy tenni kell-e vagy sem a környezettel kapcsolatos dolgainkat. A ,,miként, mikor, hogyan,, és a mérték azok, amiket jól kell megállapítanunk. Az értelmes viták erről szólnak, nem másról. Milyen mértékben avatkozhatunk be az ökológiai folyamatokba? Hol a határ? Mint oly sok esetben, itt sem egyszerű a válasz.

Ellentétben a néhány évtizede még virágzó felfogással, ma már nem divat a természet legyőzésének gondolatát hangoztatni hazánkban sem, máshol sem. Ne higgyük azonban, hogy ténylegesen túl vagyunk már ezen a koron, hogy megszűnt ez a látásmód. Sőt. Az elképzelés a gyakorlatban továbbra is él. Nem hangoztatjuk az elvet, mert ma már szalonképtelen, de tesszük a gyakorlatban világszerte. Sokszor talán nem is tudatosan, hanem úgymond gazdasági kényszerek hatására, de a végeredmény szempontjából ez teljesen mindegy. Ennek az eltitkolt, elfelejtett gondolatnak a megvalósulását jelzik a végeláthatatlan felesleges építkezések a gazdag országokban (elég most itt csupán a hazánkban is gombamód szaporodó bevásárlóközpontok baljós képét felidézni, melyek számos értékes élőhelyet tettek már tönkre). Ennek a mentalitásnak a következményei az egyre újabb és újabb személygépkocsik milliói, melyek elsősorban kényelmi szolgáltatásaikban különböznek, de rengeteg természeti erőforrást kell felhasználni előállításukhoz, a hatalmas tömegű áruk szállítása, amit az autósztrádák végeláthatatlan kamionsorai példáznak. De ebbe a sorba illeszkedik a genetikailag módosított növények példája is, amelyek vetésterülete a világon hatalmas dinamikával nő.⁶ Ezeknek a növényeknek az esete azt mutatja, hogy ma egy tulajdonságukat változtatjuk meg, holnap már kettőt, holnapután pedig talán az egész növényt mesterségesen akarjuk majd előállítani. Mi ez, ha nem a természet legyőzésére irányuló törekvés? Mindezek önkényesen kiragadott példák. Világosan mutatják azonban, hogy a természettel továbbra sem akarunk együtt élni, hanem - meglehet nem tudatosan - leigázására törekszünk. Azt szeretnénk, ha a világ egészét kézben tarthatnánk, irányíthatnánk, szabályozhatnánk.

Jól példázza ezt a törekvést az az anekdota, ami - vagy amihez hasonló - akár meg is történhetett. Az űrutazások kezdetén a NASA szakemberei rájöttek, hogy a golyóstoll az űrben nem működik, nem lehet írni vele. A probléma megoldása érdekében nagy erőfeszítéseket tettek. Egy évtized alatt sok milliárd dollárért kifejlesztettek egy olyan golyóstollat, ami légüres térben, továbbá a víz alatt, a legszélsőségesebb hőmérsékleti körülmények között, bármely felületen használható. Miután mindenen túl voltak, a projekt befejezése után, valaki rájött, hogy ceruzával is írhatnának az űrhajósok...

Mi lenne, ha elkezdenénk másképpen gondolkodni? Induljunk ki abból, hogy a bioszféra az emberiség számára rengeteg hasznos, értékes dolgot biztosít, anélkül, hogy akár csak a kisujjunkat is meg kellene mozdítanunk értük. Ezeket szaknyelven az ,,ökoszisztémák szolgáltatásainak,, (ecosystem services), népszerűbben és a közgondolkodásban megrögzült lényegét talán jobban kifejezve a ,,természet adományainak,,⁷ nevezzük, hiszen a szolgáltatásokért fizetni kell, az adományt viszont ellenszolgáltatás nélkül kapjuk. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy gyakran ezekért az adományokért is fizet valaki.) Rendszerint nem is gondolunk rájuk, mert annyira természetesnek vesszük, hogy a rendelkezésünkre állnak. Az ökoszisztémák különböző folyamatai során tisztul a levegő, amit belélegzünk, a víz, amit megiszunk, természetes folyamatok hozzák létre a termőtalajokat, ahol az élelmünket megtermeljük, állatok segítik a lucerna, napraforgó, alma és még sok más termesztett növény beporzását, ragadozók tartják kordában számos kártevő faj létszámát, fajok megjelenése vagy eltűnése jelzi a környezet állapotának jobbra vagy rosszabbra fordulását, és így tovább. Ráadásul ezek az adományok mesterségesen nem állíthatóak elő, vagy csupán nagy nehézségek és költségek árán, esetenként rosszabb minőségben ahhoz képest, mint amit a természettől ingyen kapunk.

Senki sem gondolhatja komolyan, hogy ezeknek az adományoknak nincs materiális, vagy egyéb értéke a számunkra. Van, de annyira természetesnek vesszük a létüket, hogy nem is gondolunk rájuk. Ha pusztán anyagi szempontból közelítjük meg a kérdést, akkor is jelentős, talán pótolhatatlan az a haszon, amit ilyen módon nyerünk. Példaként - a megjelenése óta ugyan szakmai szempontok szerint többször kritizált, a szóban forgó pénzösszegek nagyságrendjét azonban mégis - egy jól szemléltető közlemény⁸ eredményeire hivatkozom. A vizsgálatban 16 különféle ökoszisztémára vonatkozóan, 17 különböző típusú szolgáltatás által létrehozott természeti adomány értékét becsülték meg dollárban kifejezve. Arra az eredményre jutottak, hogy az így előállított javak értéke körülbelül kétszer akkora, mint a Föld összes országa által évente előállított összes nemzeti termék (GDP) összege. Ez hihetetlenül nagy szám, ráadásul minimális becslésnek tekinthető, a valóságos haszon ennél minden bizonnyal jóval nagyobb. Eltekintve a becslés módszertani hibáiból következő bizonytalanságoktól, annyi kétséget kizáróan világosan látszik, hogy óriási értékű természeti, anyagi adományról van szó, amit ingyen kapunk. És akkor még nem beszéltünk a kérdés esztétikai, kulturális és lelki oldaláról. Jelenleg sok tudós véli úgy, hogy az ökoszisztémák egyes szolgáltatásai más módon, mesterségesen nem is állíthatók elő, elsősorban bonyolultságuk miatt. Gondoljunk például a talajokra. Kontinenseket befedő mesterséges talajokat nem lehet előállítani. Éppen ezért hosszú távon csak a ,,sziklára épített,, technikai módszerek tarthatók fenn. Olyanok, amelyek a természet folyamataival összhangban működnek, azok szelíd segítésén alapulnak. Csakis így érhető el, hogy akár több száz év múlva is élhető Földünk legyen.

Az említett új típusú gondolkodásmód szerint, amely azért már többfelé megjelent, helyesebb stratégia az ingyen kapott javak megőrzésére, az ezeket előállító rendszerek megóvására, óvatos irányítgatására koncentrálni, mint ezekbe mindenáron, nagy területeken, erőszakosan beleavatkozni, és megpróbálni átvenni felettük az irányítást. Persze vannak olyan szituációk, amikor nem kárhoztathatjuk a természetet pusztító emberek tevékenységét. A Föld egyes területeinek túlnépesedése, az akut táplálékhiány, az éhhalál réme, a pillanatnyi vegetatív szükségletek kielégítésének sürgető volta sok helyen elkerülhetetlenné teszi, hogy az ott élő emberek károsítsák a környezetüket. Mit mondjunk például azoknak az afrikai falvakban éhező embereknek, akik kivágják a felbecsülhetetlenül értékes őserdő egy darabját, hogy szegényes táplálékukat ott megtermelhessék? E nélkül a lassú éhhalál várna rájuk. A gazdag országokban azonban rendszerint nem erről van szó. Ott a természet károsítása sokszor csak a kényelem fokozásáért történik.

Az emberek egyre nagyobb fizikai biztonságban, és ha ezt már biztosították maguknak, akkor egyre kényelmesebben akarnak élni. Ezt a célt nem tudják másként elérni, csak a természet erőforrásainak mind erőteljesebb kihasználásával. Az egyre hatékonyabb technikai eszközök használata (alternatív energiaforrások stb.) csupán lassítja a folyamatot, de nem állítja le. Jó példa az elmondottakra a magyarországi energiafelhasználás alakulása a rendszerváltozás óta. Az a tény, hogy 2002 nyarán először Magyarországon is meghaladta a lakossági energiafelhasználás a télit, arra utal, hogy a kényelmet szolgáló klímaberendezések használata nálunk is jelentősen elterjedt. Kétségtelenül kellemesebbé teszi az ember életét, ha nyáron nem kell a forróságtól szenvednünk. Jó lenne azonban, hogy amikor valaki megnyomja a klímaberendezésének a kapcsolóját, eszébe jutna az is, hogy mi ennek az ára.

A hihetetlenül gyors technikai fejlődés elkerülhetetlen velejárója a környezetszennyezés. A melléktermékként létrejött problémákat sokak szerint újabb technikai megoldások segítségével maradéktalanul korrigálni lehet. Vannak olyanok, nem is kevesen, akik azt mondják, hogy a hihetetlen mértékű emberi szellemi képességek és a technikai fejlődés további felhasználásával, korszerű technikai megoldások bevezetésével úrrá lehet lenni ezeken a problémákon. Ezt a szemléletet csúfondárosan ,,csővégi,, környezetvédelemnek nevezik. Azt az eljárást tehát, amikor nem a szennyezés keletkezését akadályozzuk meg, hanem a már kialakult szennyezések mértékét próbáljuk csökkenteni. Ezért készítünk víztisztító berendezéseket, füstszűrőket, katalizátorokat és hasonló létesítményeket. Ennek a megoldásnak persze az a következménye, hogy egy újabb iparág, a környezetvédelmi ipar jön létre, amely önmagában is szennyezi/szennyezheti a környezetet. Igazi circulus vitiosusba kerültünk. Ebből kilépni csak másfajta szemléletmód alapján megvalósuló, újfajta cselekvésmóddal lehet.

Tehát arról kellene elgondolkodnunk, hogy miként lehetne a pillanatnyi szükségleteket kielégíteni, de úgy, hogy közben fokozatosan a hosszú távon is fenntartható, a természet erőivel együttműködő módszerekre, eljárásokra helyezünk minél nagyobb hangsúlyt. Jelenleg nem ez a gondolkodásmód uralkodik a világ gazdaságilag erős országaiban. Úgy tűnik, inkább az erőszakos megoldást választjuk. Az látható, hogy két gondolkodásmód harca folyik a világban. Az együttélés helyett a másik legyőzése a cél. Pillanatnyilag úgy tűnik, hogy sok kis Dávid és néhány nagy Góliát harcának vagyunk szemtanúi/résztvevői, és a küzdelem kimenetele bizonytalan. Rövidtávon nem kétséges, hogy a nagy társaságok, konszernek erőfölényben vannak a kisüzemekkel, kistermelőkkel, egyénekkel, civil szerveződésekkel szemben. Hatalmas erőforrásokkal rendelkeznek, amelyekkel megvalósíthatják a maguk akaratát, közjavakat szerezhetnek meg, embereket állíthatnak a szolgálatukba. Továbbá nem felejthetjük el azt sem, hogy az ember gyakran gyenge, sokszor a rosszra hajló természete is kiütközik: kényelemszerető, pénzért sok mindenre képes. Góliát tehát pillanatnyilag nyeregben érezheti magát. Dávid most meghúzódik, legtöbbször csupán védi magát, másra alig van ereje, és erkölcsi érveit hangoztatja, mi mást tehetne? De hosszabb távon valóban eldőlt már a harc?

Az előbbiekben elmondott problémák megoldásának vannak gazdasági, technikai, politikai és személyes oldalai. A következőkben csupán ez utóbbival foglalkozom, vagyis az egyes személyek szerepét, cselekvési lehetőségeit vizsgálom a jelenlegi környezeti problémák megoldásában. Ezen belül is a környezettudatos életmódra való neveléssel foglalkozom, különös tekintettel néhány olyan szempontra, amelyek a keresztény embereknek fontosak lehetnek.

Sokan és sokszor vetették már a keresztények szemére, hogy jelentős mértékben felelősek a környezeti problémák kialakulásáért. A hivatkozási alap legtöbbször a jól ismert bibliai idézet: ,,Szaporodjatok, sokasodjatok, töltsétek be a földet! Hajtsátok az uralmatok alá, és uralkodjatok a tenger halain, az ég madarain, és minden állaton, ami mozog a földön!,, (Ter 1,28). Ameddig a bibliai szövegeket szó szerint értették, a természet erőinek maximális kihasználása erkölcsileg nem jelenthetett kifogásolható cselekedetet. Sőt, az említett részlet még arra is bíztathatott, hogy a természet felett minél határozottabban, despota módjára uralkodjunk. Nem alap nélküli tehát White⁹ híres, négy évtizede megjelent éles kritikája, aki a modern technika megjelenését és az ebből fakadó problémákat a gazdaságilag fejlett, egykor keresztény alapokon működő országokban a bibliai parancsra vezeti vissza. Kifejti továbbá azt is, hogy a technika felett mára már elvesztettük az uralmat, mintegy kiengedtük a szellemet a palackból. A felelősség szerinte ezért a kereszténységet terheli.

Igaza van-e White-nek? Mennyiben követjük ezt a gondolkodásmódot ma, keresztények Magyarországon? Mit tanítunk, taníthatunk ezzel a kérdéssel kapcsolatban gyermekeinknek? Ha valaki a kérdéskörben tájékozódni akar, helyesen teszi, ha a vonatkozó egyházi állásfoglalásokat, véleményeket megismeri. Szerencsére ma a legfontosabbak magyarul is hozzáférhetők egy kitűnően összeállított, széles vallási szövegkört felölelő kötetben.¹⁰ Ezekből a dokumentumokból is világosan kitetszik, hogy ma már az előbbiekben említett leegyszerűsítő, a modern szövegértelmezéseket figyelmen kívül hagyó szemléleten a katolikus egyház messze túllépett. Az ,,uralkodás,, szót megint abban a klasszikus, bibliai értelemben használja, ahogy a bibliai idők emberei érthették. Ahogy akkoriban a pásztor a juhai felett uralkodott, vagy ahogy az emberek uralmuk alatt tartották a tüzet. Nem volt kétséges, hogy elemi érdek az összhang az ember és a juhok, az ember és a tűz között. Milyen pásztor az, aki túl sok juhot fogyaszt, és nem gondozza kellően a nyájat? Fel sem merülhetett ez a gondolat, mert aki nem élt összhangban a nyájával, az előbb-utóbb éhen halt, ha nem gondozta tüzét, megbetegedett. Ezt a felfogást tükrözi az egyház modern szemlélete is, s az ebből következő cselekvésmódot javasolja híveinek.

Csak sajnálhatjuk, hogy mindennapjainkban az egyházon belül még ma is nagyon kevés szó esik természeti környezettel kapcsolatos kérdésekről. Pedig például a Magyar Katolikus Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot! című körlevele már 1996-ban is érintette ezt a területet. Rámutatott a természet- és környezetvédelem fontosságára, s kijelentette, hogy a természet rombolása árán nincs fenntartható fejlődés. Ugyanakkor a környezeti nevelésről, környezetünkért tartozó felelősségünk kialakításáról ebben a dokumentumban még nincs szó. Jelenleg Magyarországnak van stratégiája a környezeti neveléssel kapcsolatban. Kevés ilyen ország van Európában. Ma már a számos szakértő személy és szervezet által kidolgozottNemzeti Környezeti Nevelési Stratégia harmadik kiadását olvashatjuk.¹¹ Ez a mű, melyhez Sólyom László, jelenlegi köztársasági elnökünk írta egykor az előszót, a legszélesebb körben tekinti át a témakört, jó kiindulásként szolgálva a téma iránt érdeklődőknek. Fontos mondanivalója, hogy a környezeti nevelés többé-kevésbé életünk minden szféráját érinti, és senki sem maradhat közömbös ebben a kérdésben. A maga kereteiben tehát arra utal, amit az emberi felelősségről tanulmányom elején írtam (Ter 2,15).

A Stratégiában külön fejezet foglalkozik a vallás és a környezeti nevelés összefüggéseivel. Bemutatja, hogy számos kezdeményezés (konferenciák, előadások, szöveggyűjtemények, tantárgyak stb.) született már az egyházakon belül. Ezek mennyisége, súlya, ismertsége jelenleg még a téma fontosságához mérten csekély. Kevesen foglalkoznak kellő mélységben a kérdéssel. Jól példázza ezt az állítást a szerkesztő felhívása a fejezet végén, amelyben az írásos dokumentumok hiányáról ír, és a témakörben jártas szakértőket hiányolja.

A környezeti nevelés során néhány kérdés különösen élesen és esetenként fájdalmasan vetődik fel az egyének számára. Ilyen a személyes felelősség kérdése. Világosan kell látnunk, hogy ma már az embernek több területen sokkal nagyobb hatása van a bioszférára, mint amit annak regeneráló képessége eltűr. Ennek felismerése az egyének, vagy a felnövekvő fiatalok számára ma már nem probléma, annyit beszélünk róla. Nem mondhatja tehát senki, hogy a problémát nem ismerem, ezért nem foglalkozom vele. Az egyéni felelősségünket a környezeti kérdésekkel kapcsolatban nem háríthatjuk el magunktól, és nem ruházhatjuk át másra sem. Gyakran találkozom azzal a felfogással, amely szerint a globális problémák kiváltói a nagyüzemek, a gyárak, az iparszerű mezőgazdaság, a világcégek és társaik, ezek okozzák a környezetpusztítást. Szeretünk azzal kibújni a felelősség alól, hogy az én hozzájárulásom ezekhez a hatalmas problémákhoz elenyésző, ezért figyelmen kívül hagyható. Egyetlen ember önmagában tényleg elenyésző arányban szennyezi a környezetet. Azonban hat és fél milliárdszor egy kicsi szennyezés már földi méretekben is óriási. Nem hiszünk abban, hogy amennyit mi megtehetünk, bármily csekély is, az számít. Vagy inkább a személyes felelősség elhárításáról van szó?

Nézzünk egy példát az előzőekre. Tudjuk, hogy elsősorban a Föld széndioxid forgalmának zavarai vezettek az utóbbi idők globális légköri változásaihoz. Egy kimutatás szerint az 1990-1998-as évek között a teljes széndioxid-kibocsátáshoz a lakosság (tehát én és mi) ugyanolyan arányban járult hozzá, mint az ipar. A fűtés, főzés, autóhasználat sok-sok, abszolút értékben kicsi széndioxid termelése nagy mennyiséghez vezetett. Mindez az egyén súlyos felelősségét jelenti, ami ebben az esetben kis dolgokban nyilvánul meg. Mennyivel egyszerűbb egyszer-egyszer elmenni parlagfüvet irtani, szemetet szedni az erdőben, netán egy tankhajó katasztrófája után az olajjal szennyezett tengerből madarakat menteni, mint nap mint nap a kicsi, ámde annál alattomosabb szennyezésektől megóvni a bioszférát. Az egyéni, saját felelősséget éppen azért olyan könnyű eltolni magunktól, mert az annyira kicsinek látszik.

Ma hazánkban különösen elterjedt nézet, még a jobb módúak között is, hogy szegények vagyunk, ezért megérdemeljük a jobb, értsd: kényelmesebb életet a sok sanyargás után. Ez teljesen érthető attitűd. Gondoljunk például arra, hogy a második világháború előtt nagyjából azonos volt az életszínvonal Magyarországon és Ausztriában, most pedig szemmel látható a különbség. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy Ausztriában sem elégedettek az emberek az életszínvonalukkal, sőt még a náluk gazdagabb országok lakosai is gyakran panaszkodnak.

A környezeti problémákkal kapcsolatos személyes felelősséget illetően nagyon fontos az önkorlátozás kérdése. Az életszínvonalra vonatkozó, általánosan elterjedt vélekedés szerint mi magyarok szerény körülmények között, hogy ne mondjam, szegényen élünk. Ez a kijelentés országos szinten, átlagos adatokat tekintve biztosan nem állja meg a helyét. Magyarország a 232 országot tartalmazó listán az egy főre jutó összes nemzeti termék (GDP) szerint, 2003-2004-es adatok alapján a 62. helyen állt.¹² Abszolút értékben mintegy negyede volt ez az érték a listavezető Luxemburg hasonló értékének. Ugyanakkor 85 olyan ország volt mögöttünk, amelyeknél a GDP kevesebb volt, mint a mienk egynegyede. Közöttük olyan hatalmas népességű országok találhatók, mint Indonézia, India, vagy Szudán. Ezek az adatok önmagukban is azt jelentik, hogy panaszra gazdasági szempontból sok ország lakóinál lényegesen kevésbé van okunk. Nem beszélve azokról, akik hazánkban az átlagnál jobban, esetleg sokkal jobban élnek, de az átlagos életszínvonal sem lebecsülendő. Persze nem akarok demagóg sem lenni, és igyekszem megérteni a valódi nehézségekkel élő honfitársaim problémáit. Ennek ellenére úgy tűnik, lenne tere némi önkorlátozásnak az anyagi javak területén is.

Véleményem szerint a keresztény ember világosan érti, vagy kellene értenie, hogy az önkorlátozás a természeti javak használatában mit jelent. Érti, hiszen jól ismeri az édenkerti történetet. Az Édenkertét, ahol óriási volt a szabadság, de nem végtelen. Látszólag apró korlátot jelentett, hogy egyetlen fa terméséből nem ehettünk. Mégis ennek a korlátnak a lerombolása lett minden bajunk kútfeje. Világos tehát számunkra, hogy az Isten által állított korlát átlépése romlásba vezet. Senki keresztény számára nem jelenthet problémát, ha azt hallja: Megállj, ne tovább! Ne fogyassz többet! Élj szerényebben! Ne vegyél el többet a természettől! A bökkenő azonban ebben az esetben is a korlát meghatározásában rejlik. Hol van az a fa? Hol az a korlát? Ezt nem mondja meg pontosan senki. Lehet látszólag kis dolog is. Beülhetek-e ma az autómba fontos ügyeimet intézni, vagy menjek vonattal? Igaz, ez utóbbi esetben kevesebb munkát tudok elvégezni. Mindennapos dilemma ez.

Ma már világosan lehet látni, hogy ha az emberiség ,,boldogabbik,,, értsd gazdagabbik 20 százaléka (mint említettem, ide tartozik Magyarország lakóinak nagyobbik része is) nem tud megbarátkozni a lemondás gondolatával, akkor az utunk a ,,big bang,,-tól, az ősrobbanás ,,nagy bumm,,-jától egy újabb ,,nagy bumm,,-ig, a bioszféra összeomlásáig vezet majd. Lehet természetesen azon vitatkozni, hogy mekkora az esélye egy ökológiai, környezeti katasztrófának, de a lehetőségét természettudományos megfontolások alapján és a környezetünkben jelenleg zajló folyamatokat figyelve nem zárhatjuk ki. Ennek ellenére azt gondolom, hogy a következő, környezeti problémákból fakadó ,,nagy bumm,, mégsem fog bekövetkezni. Erre a következtetésre ismét csak a Teremtés könyve szolgáltat alapot: ,,És látta Isten, hogy mindaz, amit alkotott, nagyon jó volt,, (Ter 1,31). Nem egyszerűen jó, hanem nagyon jó. Ha Ő így gondolta, akkor mi sem gondolhatjuk másként. Földünket nem ökológiai katasztrófára teremtette az Úr. Márpedig akkor mindannyiunk kötelessége harmóniában élni a természettel.

Jegyzetek

¹Donella H. Meadows – Dennis L. Meadows – Jørgen Randers – William W. Behrens:  The Limits to Growth. A Report for the Club of Rome’s Project on the Predicament of Mankind.University Books, New York, 1972.

²Donella H. Meadows – Jørgen Randers – Dennis L. Meadows: A növekedés határai. Harminc év múltán.  Kossuth, Budapest, 2005.
³E. F. Schumacher: A kicsi szép. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1991.
⁴Feladatok a 21. századra. Az ENSZ Környezet és Fejlődés Világkonferencia dokumentumai. (Szerk. Bulla Miklós et al.) Föld Napja Alapítvány, Budapest, 1993.
⁵http://www.w3.org/
⁶http://www.isaaa.org/
⁷Gonczlik A.: Az élő természet adományai. Kovász, 2004 tavasz–tél, 15–43.
⁸Costanza R et al.: The value of the world’s ecosystem services and natural capital. Nature 387, 253–260 (15 May 1997).
⁹Lynn White: The Historical Roots of our Ecological Crisis.  Science, 1967. március 10., 1203–1207.
¹⁰Jávor B. (szerk.): Felelősségünk a teremtett világért. Egyházi dokumentumok az ökológiai válságról. Védegylet, Budapest, 2004. (http://www.zpok. hu/vedegylet/doc/ felelossegunk.pdf)
¹¹Vásárhelyi T. – Victor A. (szerk.): Nemzeti Környezeti Nevelési Stratégia – alapvetés. Magyar Környezeti Nevelési Egyesület, Budapest, 2003.
¹²http://www.cia.gov/cia/ publications/factbook/ rankorder/2004rank.html

Módosítva: 2006.03.10. (Megjelenés helye: Vigilia 2006. március)
www.vigilia.hu