2009. szeptember 28 – október 4.

Az alábbi prédikáció-vázlatok a teremtés hetének szentmise-olvasmányaihoz készültek. A napi olvasmány, a szentlecke vagy az evangélium azon szövegrészei, melyhez a gondolatmenet fűződik, az egyes gondolatok előtt dőlt betűvel kiemelve találhatók. A szentírási helyeket teljes egészében nem közölljük, és az idézett egyedi versek helyét sem tüntetjük fel, csupán a napi perikópák lelőhelyét segítségül (emelyek egyébként az interneten is több helyen megtalálhatók, például itt .)

Szeptember 28. hétfő (Szent Vencel emléknapja, Ruiz Szent Lőrinc emléknapja)

(Zak 8,1–8; Lk 9,46–50)

„Így szól a Seregek Ura: ülnek még öreg emberek és öreg asszonyok Jeruzsálem utcáin, és kinek-kinek bot lesz a kezében napjainak nagy száma miatt. A város terei tele lesznek fiúkkal és leányokkal, akik játszadoznak majd terein. Így szól a Seregek Ura: Ha ez ezekben a napokban nehéznek is látszik a megmaradt nép szemében, vajon az én szememben nehéz lesz ezt megvalósítanom?”
Van, hogy azért nem hiszünk Isten szavának, azért nem alakítjuk életünket az evangéliumhoz, mert nem hisszük, hogy hatékony, nem hisszük, hogy képes valósággá válni. Pedig Isten maga kérdezi: „Vajon nekem nehéz ezt megvalósítanom?” Az ószövetségi nép számára a történelem egy adott pillanatában úgy tűnt, hogy Jeruzsálem örökre elpusztult, nincs már mód a dolgok visszafordítására – Isten azonban azt mondja nekik: én tudok még új életet plántálni szent városomba! Hasonlóképpen, ennek konkretizálásaként a mai korban: van, hogy azért nem tesszük meg a szükséges lépéseket a teremtés védelmében, azért nem alakítjuk életünket igazságosabbá – nem csökkentjük a fogyasztásunkat, nem gondolkodunk és cselekszünk nagyobb tisztelettel a természet iránt, nem bánunk sokkal visszafogottabban az erőforrásokkal –, mert azt mondjuk: „Úgyis mindegy már, visszafordíthatatlan a világ pusztulása!” Pedig Isten szavai nekünk is szólnak. Azt mondja nekünk „én szeretem a teremtést, jónak alkottam, és be is teljesítem tervemet – vajon nehéz nekem ezt megvalósítanom?” Ne féljünk, ne legyünk kicsinyhitűek megtenni a magunk kis lépését Isten kedves művének, a teremtett világnak védelmében!

„Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb."
Van olyan kicsiség, ami érték – Jézus szavai egyértelműen utalnak erre. Ennek a jézusi kicsiségnek a része, hiteles megnyilvánulása az is, ha ökológiai értelemben „merünk kicsik lenni”, csökkenteni az „ökológiai lábnyomunkat”, igazságosan élni, önmagunkat korlátozni… A világ egyre érzékenyebb ez iránt, és hamarosan eljöhet az idő, amikor az ilyen cselekvés, az ilyen „kicsiség” a világ szemében is a legnagyobb tett lehet. De ha a világ körülöttünk most még nem is igazolja vissza az ilyen döntést, azért nekünk van okunk rá, hogy megtegyük, hogy akár az elsők legyünk környezetünkben, akik így kezdenek élni. S hogy mi ez az ok? Jézus Krisztus szava: „Mert aki a legkisebb mindnyájatok között, az a legnagyobb.”

Szeptember 29. kedd (Szent Mihály, Gábor és Rafael főangyalok ünnepe)

(Jel 12,7–12a; Jn 1,47–51)

„Eljött Istenünk üdvössége, ereje és országa”
A szent angyalok Isten üdvösségét, erejét és országát szolgálják, sőt már létükkel is ezt jelenítik meg. Isten teremtést megelőző szent rendje, akarata, terve nyilvánul meg bennük és általuk. A teológia – régebben különösen – szívesen foglalkozott az angyalhierarchiákkal. Ma ezt a kérdést kevésbé tartjuk központinak keresztény életünk szempontjából, de azért nagyon is érdemes megállnunk mellette egy ünnep erejéig. S ha már megálltunk ünnepelni, azt is meg kell gondolnunk, hogy számunkra mi következik e felismerésből? A válasz kézenfekvő: ha felismertük a teremtésben Isten tervét, a tőle eredő szent rendezettséget, akkor szolgálnunk is kell azt, ki kell bontakoztatnunk, tovább kell építenünk. Vizsgáljuk meg életünket: cselekedeteinkben, döntéseinkben, vagy akár mindennapi életkörülményeinkben mi az, ami összhangban van Isten teremtett világának eredendő rendjével, és mi „lóg ki a sorból”? Isten tervének való ellentmondás a bűn, de az a környezet iránti felelőtlenség is: az energiát pazarló életforma, a kényelem érdekében „túlhasznált” világ… S ha találtunk ilyet a magunk életében: hogyan tudunk javítani rajta?

Szeptember 30. szerda (Szent Jeromos emléknapja)

(Neh 2,1–8; Lk 9,57–62)

Szent Jeromos lefordította kora nyelvére a Szentírást, hogy mindenki megértse Isten szavát. Ma a legtöbb nyelvre itt körülöttünk már le van fordítva a Biblia; de mintha mégsem hallott volna róla nagyon sok ember. Még mi, keresztények is néha úgy viselkedünk, mintha nem ismernénk az evangéliumot…
Valójában minden korban újra és újra le kell fordítani a Szentírást az adott kor érthető nyelvezetére. Úgy kell elmondani, megmutatni tanítását, hogy – semmit el nem véve, meg nem változtatva benne – a kor embere meg tudja érteni, felismerje, hogy ez örömhír, amely neki szól, és meg tudja élni… Korunk közérthető nyelvezete többek között és egyre inkább a környezet iránti felelősség gondolkodásmódja. A fiatalabb nemzedékek egyre érzékenyebbek lesznek erre a „nyelvre”. Márpedig ez a nyelv igencsak alkalmas Jézus üzenetének elmondására. A mi feladatunk: mai keresztényeké, világiaké, szerzeteseké és papoké egyaránt, hogy erre a nyelvre „lefordítsuk” az evangéliumot!

 „A rókáknak odújuk van, az ég madarainak pedig fészkük, az Emberfiának azonban nincs hová lehajtania a fejét.”
Jézus földi életében nem kereste a kényelmet, nem igényelte a méltó ellátást, nem követelte a neki járó részt a világból. Megelégedett kevesebbel is, mint amennyi egy korabeli átlagembernek „járt” volna.
És mi? Vajon mi mennyit használunk a világ javaiból, erőforrásaiból? Annyit, amennyi jut nekünk? Minden dologra valóban szükségünk van, amit jogosnak ítélünk, megszerzünk, birtoklunk és használunk? Mindig igazunk van, amikor esetleges hiányosságok esetén méltatlankodunk? Gondolunk-e mondjuk arra, hogy ahhoz, hogy déligyümölcs legyen a boltban, mennyi emberi munkára és mennyi energia felhasználására van szükség, míg az a trópusi termelőtől kontinensközi szállítással hozzánk eljut? Vajon tényleg igazságos, szükséges, a teremtés iránt felelős és jogos igény, hogy mindig jusson nekünk belőle, amikor csak megkívánjuk? És ez csak egyetlen példa a sok közül. Valójában rengeteg dolog nem SZÜKSÉGES az életünkhöz, csupán a kényelmünket szolgálja. Vajon Jézus használná ezeket? És nekünk mit válaszolna? Jóváhagyná, hogy más emberek és a jövő nemzedékek kontójára, a Teremtés kizsákmányolásával teremtjük meg a magunk jólétét?

Október 1. csütörtök (A Gyermek Jézusról nevezett Lisieux-i Szent Teréz szűz és egyháztanító

(Neh 8,1–4a 5–6. 7b–12; Lk 10,1–12)

„Szakaszonként felolvastak az Isten törvényének könyvéből, megmagyarázva az értelmét, úgy hogy meg is értették, amit felolvastak."
„Erre az egész nép eltávozott, hogy egyék és igyék, s az ételből juttasson a szegényeknek, és nagy örömünnepet üljön, mert megértették a szavakat, amelyekre oktatták őket."
Az „Isten törvényének könyve” ebben a korban a Tóra, azaz Mózes öt könyve volt – elsőként is a Teremtés könyve. A krónikás szerint tehát Isten fogságból visszatérő népe az ország újraalapítását azzal kezdi meg, hogy Isten teremtő (és újjáteremtő) szeretetéről elmélkedik. A beszámoló szerint a nép fiai hatalmas erejű ünnepként élték meg, hogy hallhatják és megérthetik Isten törvényét, közte a teremtésről szóló híradást: zokogtak meghatottságukban, úgyhogy a papoknak és levitáknak kellett figyelmeztetniük őket, hogy nem a sírás ideje van, hiszen örömünnep ez. A teremtés hitigazságának ismerete, valóságának látása vajon belőlünk is kiváltja-e Isten dicsőítését, szeretetét, a meghatottságot és az emelkedettséget? Tudunk-e ünnepelni, hálát adni a teremtésért, megállni annak szépségét és jóságát szemlélve Isten színe előtt? Fontos még az ünnep és a megértés kapcsolata, amiről Nehemiás könyve így ír: „Nagy örömünnepet ültek, mert megértették a szavakat, amelyre oktatták őket.” Ránk, Isten értelmes és szeretni képes teremtményeire vár a feladat, hogy ne csak átéljük a létezés, a teremtettség örömét, hanem fel is fogjuk annak nagyszerűségét (vö. Róm 8,19), és az egész mindenség nevében hálát adjunk érte. Erre is alkalom a Teremtés hete, a teremtés ünnepe.

„Úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé. Ne vigyetek magatokkal se erszényt, se tarisznyát, se sarut."
Aki elhatározza, hogy környezettudatosan, „teremtéstudatosan” él, az lehet, hogy alulmarad a világot hajszoló hatalmas fejlődési versenyben. Legalábbis félhetünk ettől – egyéni és nemzeti szinten egyaránt –, és talán nem is alaptalan a félelmünk. Civilizációnk bizony sok tekintetben az erősebb jogára, a szerzésre és birtoklásra épül, és sok könyörtelenség, igazságtalanság, kapzsiság épült bele szerkezetébe.
Valójában Jézus korában sem volt ez másként. Ő is látja ezt, és mégis: tudatosan küldi tanítványait egy ilyen helyzetbe: eszköztelenségbe, a tudatosan vállalt önkorlátozásba, kiszolgáltatott helyzetbe – viszont megígéri, hogy velük lesz, hogy a halálon és a feltámadáson keresztül a szeretet győzelmére vezeti őket.  Ígérete nekünk is szól, ránk is érvényes. Tőlünk is kéri, hogy merjük vállalni korunk kihívásai közepette az eleve esélytelennek tűnő életformát, a „bárányok” döntéseit a „farkasokkal” szemben, a világ szemében „nem menő” önkorlátozást, a szeretet Szent Teréz-i „kis útját”– viszont cserébe ezekért nekünk is az Ő saját győzelmét ígéri.

Október 2. péntek (Szent Őrzőangyalok)

(Kiv 23,20–23a; Mt 18,1–5. 10)

„Aki pedig befogad egy ilyen gyermeket az én nevemben, az engem fogad be."
Egy gyermeket befogadni – akár szülőként saját gyermeket vállalni, akár árva vagy nehézsorsú idegen gyermeket sajátunkként szeretni és gondozni – mindig nagylelkű tett, amire mindenki meghívást kapott. De nemcsak egyéni, házastársi, családi döntéssel lehet megélni ezt a nagylelkűséget. A globalizáció előrehaladtával a fejlett világ lakóiban egyre inkább tudatosodik ennek a mentalitásnak közösségi vonatkozása is. Nem csak egy-egy gyermeket kell „befogadni”, hanem globálisan is gondolni kell az utánunk jövő generációkra.
Az ökológusok számításai szerint a nyolcvanas évek óta az emberiség többet él fel a természet adta erőforrásokból, mint amennyi megújulni képes, amennyi rendelkezésére állna. A többletet a jövendő nemzedékek elől éljük fel… Minden évben meg lehet határozni azt a napot, amikor a „rendelkezésre álló éves keret” elfogy; onnantól „hitelbe” fogyasztunk. Ez a nap mostanában kora őszre, nagyjából épp a teremtés hetének időszakára esik (de évről-évre hátrább csúszik az időben, vagyis egyre nő az adósságunk – gyermekeink, unokáink felé). A jövő nemzedékek életlehetőségeinek védelme is teremtésvédelem – és, mint ilyen, evangéliumi kötelesség.

Október 3. szombat

(Bár 4,5–12. 27–29; Lk 10,17–24)

„Gyermekeim bűnei miatt lettem ugyanis elhagyatott, mert ők hagyták el az Úr parancsait."
„Aki rátok hozta a csapásokat, megszabadulásotokkal örökre megörvendeztet benneteket."
A klímaváltozás az ember tevékenységének következménye. Érthetjük tehát úgy, hogy magunk hoztuk a saját fejünkre a bajt, és most már nincs mit tenni, mi emberek isszuk meg a levét. Érthetjük úgy is, hogy Isten büntet meg minket amiatt, hogy teremtett világát nem úgy használtuk, ahogy ő rendelte. Isten azonban ezek helyett mást mond: Ő arról beszél, hogy minden az Ő kezében van. A csapás is, de a megújulás is. Ahhoz, hogy elkerüljük vagy túléljük a katasztrófát, azt kell tennünk, amit ő mond, amire ő hív bennünket. A szeretetet kell minden következményével együtt komolyan vennünk. Vissza kell térnünk Isten parancsaihoz, törvényéhez. S mint tudjuk, az Ószövetségben Isten népe az egész Szentírást Törvényként fogta fel – benne a teremtéstörténettel is. Úgy kell tehát olvasnunk a teremtésről szóló kinyilatkoztatást, mint az Úr meghívását a Hozzá való visszatérésre, a megtérésre.

„Hatalmat adtam nektek, hogy kígyókon és skorpiókon járjatok, hogy minden ellenséges erőn úrrá legyetek: Semmi sem fog ártani nektek. Mindazonáltal ne annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek. Inkább annak örüljetek, hogy nevetek föl van írva a mennyben."
Hatalmunk a világ erői fölött Istentől van. Ez a hatalom megnyilvánul abban, ahogyan az ember képes a természetet alakítani, a maga hasznára és a benne rejlő lehetőségek kibontakoztatására. Megnyilvánulhat a „világ erői”, a gonosz lelkek fölötti hatalomban is, abban, amiről itt Jézus beszél. De a hatalom önmagában mégsem öröm. Ha a hatalmat önmagáért gyakoroljuk, az sohasem vezet előre – ennek egyértelmű bizonyítéka a Földet látszólag uraló mai ember kétségbeesése, amikor rájön, hogy felelőtlen hatalomgyakorlásával milyen veszélybe sodorta önmagát.. Jézus még a tisztátalan lelkek fölötti hatalom örömében sem akarja hagyni megállapodni a tanítványokat, mert tudja, hogy ez csak félrevezetné őket. Az igazi öröm a mennyei rend, az Isten akarata megvalósulása itt a földön. A természet végső értelme a természetfölötti.

Október 4. vasárnap [Assisi Szent Ferenc]

(Ter 2,18–24; Zsid 2,9–11; Mk 10,2–16)

Így szólt az Úristen: "Nem jó az embernek egyedül lennie. Alkotok neki segítőtársat, aki hozzá illő." Az Úristen megteremtette még a földből a mező minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette őket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.
Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott.

A teremtés középpontjában a Biblia az embert látja, aki bele is simul, ugyanakkor el is különül a természettől. Kapcsolatba lép Isten teremtményeivel, nevet ad nekik: azok az ember hatalma alá kerülnek. A maga kibontakozását mégsem találja meg ezek által a teremtmények által. Azt csak az önátadáson keresztül, a másik emberel megélt egységben érheti el – ennek hatalmas szimbóluma és konkrét megvalósulása a házasság.

A keresztény felfogás a környezettel, a világgal, teremtéssel kapcsolatban erre a harmonikus kettősségre épül. Egyrészt valljuk, hogy az embernek kiemelt szerepe van a teremtésben, minden mintegy „érte” teremtetett. Ennek a bizonysága a Második Isteni Személy megtestesülése, aki nem kizárólag a bűn miatt, „kényszerből” lesz emberré Jézusban, hanem Isten örök szeretetének logikus lépéseként. Jézussal kapcsolatban mondja a Szentírás, hogy „minden általa és érte teremtetett”. Krisztus megtestesülése tehát megpecsételi az ember kitüntetett szerepét Isten teremtő szeretet-tervében. Ugyanakkor azt is valljuk, hogy az ember – bár központi szerepéből fakadóan hatalmat kap a teremtés tovább-alakítására – nem tehet meg vele korlátlanul mindent. Nem használhatja kizárólag önmaga javára a természet erőforrásait. Felelős azért is, hogy az EGÉSZ teremtés részesüljön valamiként az üdvösség gyümölcseiben, hogy a megváltás az egész teremtésre kiáradjon. Az uralkodás nem zsarnokoskodást, nem korlátok nélküli hatalmat jelent!

Assisi Szent Ferenc nagyon mélyen megértette a kicsinység, a szegénység igazi jelentését az evangéliumban. Megragadta őt Jézus egészen másféle világszemlélete és Isten Atya-volta. S a fentiek alapján már azt is értjük, hogy miből fakadt az ő természet iránti tisztelete. Az nem valamiféle panteizmus volt, és nem is ábrándos ellágyulás. Ő, mivel ki tudott szakadni a hatalom, a gazdagság, a nagyság kábulatából, teljességgel megértette a teremtéstörténet és az evangélium egybehangzó üzenetét: az ember kitüntetett helyét a teremtő által oly nagy szeretettel alkotott világban, és egyben parányi voltát Isten színe előtt.

Amikor mi, 21. századi keresztények a Teremtést Szent Ferenc emlékezetéhez kapcsolva ünnepeljük, akkor mi is erről a meggyőződésünkről akarunk tanúságot tenni: hogy hiszünk az ember Istentől adott méltóságában (nem dőlünk be az embert értéktelennek beállító, újpogány panteista szellemi irányzatoknak), de tudatában vagyunk felelősségünknek is, és nem akarunk (tovább) részt venni az Isten tervét semmibe vevő, a természetet kizsaroló magatartásformák fenntartásában. Adjunk hálát a teremtésért, szemléljük Isten keze nyomát minden teremtményben, és vegyük észre, hogy a teremtő Szeretet milyen konkrét lépésre hív minket embertársaink és a teremtett világ felé!