Ül Jób a hamuban és fekélyes testét vakargatja. Elvesztette vagyonát, családját, egészségét. Felesége azt kiáltja neki: „átkozd meg Istent és halj meg” (Jób 2,9)! Jób azonban nem hajlandó sem átkozódni, sem meghalni, depresszióba süllyedni – érteni azonban érteni akarja, mi történik vele!

A mi helyzetünk talán még nem olyan súlyos, mint Jóbé volt, de azt látjuk, hogy lefelé tartunk, látjuk, hogyan erodálódik egész teremtett világunk. Mi is érteni és értetni szeretnénk, mint Jób, a romlás okait és a kimenekülés lehetőségeit.

A hamunak, amivel ma megjelölnek – porból lettünk, porrá leszünk –, arra is emlékeztetnie kell minket, hogy ez annak a Földnek a pora is, ami nélkül nincs élet, amit őriznünk és művelnünk kell, kellene.

„A teremtett világ pedig sóvárogva várja Isten gyermekeinek megjelenését” (Róm 8,19), és ezek a gyermekek mi vagyunk, hogy elvégezzük a megmentés, megőrzés és megújulás munkáját…

Használjuk most fel a nagyböjti időt mi is arra, hogy – miként Jób a hamuban –, töprengjünk, kutassunk, kérdezzünk, imádkozzunk, hogy egyre tisztábban lássuk, kik vagyunk és mit kell tennünk, hogy áldásává lehessünk a Földnek. A következő vasárnapokon az aznapi evangélium egy-egy rövid részletén elmélkedve szeretnénk keresni a válaszokat önmagunk, családunk, közösségünk számára…