Isten kezdeti parancsának valódi jelentése, melyre a Teremtés könyve jól rámutat,
nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a felelősségre való meghívásban.
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
Isten kezdeti parancsának valódi jelentése, melyre a Teremtés könyve jól rámutat,
nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a felelősségre való meghívásban.
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
- Szeretnéd lendületesen kezdeni a nagyböjtöt?
- Érdekel, hogyan lehetnének lemondásaid egyben pozitív cselekedetek is?
- Érzed, hogy kellene tenned valamit a teremtett világért?
- Az aggodalmak helyett, mellett, után érdekelnének a megoldások is?
- Egyetértesz, hogy össze kellene fognia minden jóakaratú embernek?
- Vagy mindezek közül valamelyikkel kapcsolatban kérdéseid vannak?
Gyere, nézzük meg együtt a Naphimnusz Műhely e félévi első alkalmán a
HOLNAP
című filmet, és beszélgessünk róla!
A film olyan emberekről szól a világ minden sarkában, akik tettek valami követésre méltót a környezetükért, és akiket lehet és érdemes is követni. Ahogy a Laudato si' enciklikában Ferenc pápa is kéri...
A filmet bevezeti és utána a beszélgetést vezeti dr. Zlinszky János.
Az alkalmon együttműködő partnereink:
Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesület – a Műhely szakmai és civil kezdeményezője
Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola – a Műhely gazdája már több éve
Védegylet és Átalakuló Közösségek – a HOLNAP című film magyarországi vetítésének szervezői
A HOLNAP című filmet Hamvazószerda este egyszerre 20 magyar helyszínen vetítik le és beszélgetnek róla, a legkülönbözőbb csoportok szervezésében. Ha a Sapientiás vetítés messze van tőled, kereshetsz hozzád közelebb eső helyszínt is, itt:
http://atalakulo.hu/holnap/
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal annak járunk utána, hogy közel hatvan éve Teller Ede miként jósolta meg zseniálisan a klímaváltozás mértékét.
1958-ben kezdték meg a légköri szén-dioxid-koncentráció folyamatos mérését a hawaii Mauna Loa Obszervatóriumban és az Amerikai Egyesült Államok déli-sarki kutatóállomásán. Rá egy évre, 1959-ben az amerikai kőolajipar létrejöttének 100. évfordulója alkalmából rendezett szimpóziumon Teller Ede atomfizikus a globális felmelegedés kockázataira hívta fel a figyelmét a kőolajipar ott lévő vezetőinek. A Stanfordi Egyetem egyik fiatal doktorandusza találta meg kutatásai közben Teller Ede ezen felszólalását, melyről idén januárban több hazai internetes portál is rövid hírt adott a Guardian cikke alapján. A cikkben hozták a magyar tudós elegáns előrejelzését is: „Jelenleg a légköri szén-dioxid az átlagosnál 2 százalékkal nagyobb ütemben nő. 1970-re ez 4 százalék lesz, 1980-ra 8 százalék, 1990-re 16 százalék (Teller számításai szerint 360 ppm), ha csupán a hagyományos üzemanyagokat használjuk a jövőben is...” Teller Ede hozzá tette, hogy ha ez így folytatódik, akkor a felmelegedés következményeként, a sarki jég rohamos olvadása nyomán akár a tengerparti városokat – ideértve New Yorkot is –belátható időn belül eláraszthatja a tenger. Feltételezem, ha tudták volna a szervezők, hogy ilyen témával érkezik Teller Ede, akkor talán meg sem hívták volna.
Teller, mint az igazán kivételes tudósok, tisztában volt a nagy folyamatokkal. Beszélgetve más tudományterületeken tevékenykedő tudós kollégáival, annak alapján, amit tőlük megtudott, számolt és véleményt alkotott, mert már látta a „nagy képet”. Az 1959-es szimpóziumon elhangzott kérdésre adott válasza – miszerint 1990-re feltételezései szerint 360 ppm (milliomod) szén-dioxid-részecske lesz – tökéletes becslés, hiszen, az adatok tanúsága szerint ez a szám 355 ppm volt 1990-ben. Megrendítő, hogy már 1959-ben, viszonylag egyszerű feltételezésekkel élve is, briliáns prognózist lehetett készíteni a légkör üvegházhatására vonatkozóan.
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arról gondolkodunk, hogy tudjuk-e egyszerre művelni és őrizni a ránk bízott földet – a mi esetünkben Magyarországot.
„– Elmegyek, Uram – szól –, akaratod szerint. Útravalómat elszórom majd a földi világban.
– Elolvasztom a jeget, virágba borítom a fákat, dús kalászokat érlelek, és megrázom a lombhullató fákat az őszi határban; aztán meg telet borítok az álmodó ugarra.
– Csak egyet kérek tőled, Uram – ha megengeded. Add, hogy hosszú legyen a virágos tavasz, bőkezű a búzaérlelő nyár, vidám a szüretes ősz, és nyugodt, telekamrás a tél, amiket ím, tarisznyámba adtál. Én leszek az Idő egy évig, Uram, a Te világodban. Engedd meg nekem, hogy lassú legyek, ha örömre válnak a percek, és gyorsan múló, amikor a bánatot mérem, s a hűvös enyészetet takarom a Te teremtményeidre.
Az Úr int: felragyog a felhőn túli világ. A vándor elindul a csillagerdők úttalan útjain a Földre.”
(Fekete István: Szilveszter éjjel)
Elkezdődött az új esztendő, és a vándor, a 2018-as év itt jár már közöttünk. Most még tél van, nem bontogatja látványosan a tarisznyáját, de az ember már előlegezett bizalommal várakozik ajándékaira. De mit talál az új esztendő vándora itt és most, a mai Magyarországon? Hogyan gazdálkodtunk az előző esztendők hozományával? Megőriztük természeti kincseinket, gyarapítottuk vagy eltékozoltuk az égi adományokat?
A Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács immár második előrehaladási jelentését tette közzé az elmúlt év decemberében. Elgondolkodtató adatokkal szembesülünk, ha beleolvasunk a talajok állapotáról, a biodiverzitásról, a fenntartható földhasználatról szóló fejezetekbe. Lássuk a jelentés néhány megállapítását:
„Magyarország területe kétharmadának nincs vagy jelentéktelen az ökológiai értéke (burkolt felület vagy szántóterület), s különösen dinamikusan bővül az infrastruktúra által elfoglalt területek nagysága.”
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal előretekintünk, hogy miként tudunk határt szabni a világ kétségtelenül velünk lévő pusztulásának.
A biológiai sokféleség, a víz, a talaj megőrzése, de legalább rendkívüli gyorsaságú degradációjának lassítása, a károk mérséklése és a továbbiak elkerülése a legsürgetőbb, szükséges feltétele annak, hogy megőrizzük világunkat olyannak, mint amilyennek megismertük.
A biológiai sokféleség, a víz, a talaj, és ezzel együtt a természetes körforgás rendjének megőrzését két alapvető technológiai megoldáscsomag hatásosan és gyorsan támogathatná: 1) a energiatárolás hosszú távú megoldása; 2) az intenzív mezőgazdaság és az ipar vegyszerhasználatának drasztikus csökkentése.
Ha az emberiség megtalálná azokat a nagy teljesítményű energiatároló technológiákat, amelyek segítségével a nap, a szél és a víz mint tiszta és valóban megújuló energia sokrétűen, éjjel és nappal felhasználható lenne, valamint életünk intenzív vegyszermentesítése megvalósulna, akkor szinte egy csapásra megoldódna a környezeti terhelések nagy része.
Szkülla és Kharübdisz között hajózunk. Ez egy ősi, eposzi mélységű élmény, ami időről időre hatalmába kerít minket. Valóban, a sok, kézzel fogható fenyegetettség, betegség, erőszak, katasztrófa, a mindennapok félelmei sokszor túlságosan is beárnyékolják jelenünket. Nemcsak a közeli életszituációnk jelei ezek, hanem a média is ezt harsogja éjjel-nappal, nem csoda hát, ha ezek a terhek elegek ahhoz, ne is kívánjunk látni a pusztulást.
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon tűnődünk, hogy megmarad-e növényeink sokfélesége vagy majd csak múzeumban láthatunk egy-egy példányt.
„Lássuk tehát az ősnövényzetet.
Ím itt van az utolsó rózsa, mely
Nyílt a világon. Hasztalan virág,
Más százezer testvérrel foglalá el
A legbujább tért a lengő kalásztól;
Nagy gyermekek kedves játékszere.
Sajátságos jelenség az valóban,
Mint kaptak egykor ily játékokon;
Virágot terme még a szellem is:
A költészet s hit ábrándképeit…”
(Madách: Az ember tragédiája)
A Tragédia falanszterszínében megdöbbentő jelenet, amikor az utolsó rózsa már csak a múzeumban látható, letűnt, idejét múlt korok tanújaként. Valóban, milyen jogon foglal el helyet a haszontalan szépség, a virág a szántóföldektől, utaktól, gyáraktól? És kell-e egyáltalán aggodalmaskodnunk azon, hogy egyre több növény, állatfaj tűnik el véglegesen a Földről?
Nem ésszerű-e, ha a még érintetlen őserdőket felégetjük, a mocsarakat lecsapoljuk, hogy intenzív mezőgazdasági művelésbe vonjunk lehetőleg minden arra alkalmas földdarabot? A legfőbb indoka a természeti erőforrások nem fenntartható mértékű használatának, hogy az emberiség létszáma növekszik, egyre több élelmiszerre van szükség. Magyarországon viszont az utóbbi 25 évben a beépített, így művelésből kivont területek nagysága közel egy harmadával nőtt, mindez a népesség számottevő csökkenése mellett…
szo, 2018-01-27 09:51 | 
Címkék: 
