Isten kezdeti parancsának valódi jelentése, melyre a Teremtés könyve jól rámutat,
nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a felelősségre való meghívásban.
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
Isten kezdeti parancsának valódi jelentése, melyre a Teremtés könyve jól rámutat,
nem a hatalom puszta átadásában áll, hanem inkább a felelősségre való meghívásban.
XVI. Benedek pápa üzenetéből a béke világnapja alkalmából, 2010. január 1.
Evangélium: Lk 15,1-3.11-32
„Felkelek, atyámhoz megyek, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.”
Eljött hát az öröm vasárnapja: örülünk, amikor a fiúnak, aki ugyan eltékozolta mindenét, és a lehető legmélyebb nyomorba jutott, bűnei megbánása után mégis új esély adatott. Mi is bizakodhatunk tehát abban, hogy ha változtatunk életünkön, bármily reménytelennek tűnik helyzetünk, Urunk újra kegyelmébe fogad minket. Kétségeink ne legyenek: ha körültekintünk a Földön, egyértelmű, hogy már feléltük örökségünket. Jobban járunk, ha időben megbánjuk bűneinket. Nem tudhatjuk ugyanis sem a napot, sem az órát, amikor mennünk kell, márpedig bűneinket mindhalálig meg nem bánni: vétek a Szentlélek ellen. A megbocsátás pedig bizonyos, viszont nem automatikus. Egyetlen feltétele ugyanis van: a bocsánatkérés, aminek szükséges előzménye bűneink belátása és a bánat. Belátjuk-e, mint a tékozló fiú, hogy így nem mehet tovább, és visszafordulunk-e, elindulunk-e újra a teremtő Atya felé?
„A teológia, a filozófia és a tudomány egyaránt harmonikus világmindenségről beszél, egy olyan kozmoszról, amely integritással és saját, belső, dinamikus egyensúllyal rendelkezik. Ezt a rendet tisztelnünk kell. Az emberi faj arra kapott meghívást, hogy feltárja ezt a rendet, kellő körültekintéssel megvizsgálja és használja, megőrizve annak sértetlenségét.
Másfelől a Föld végső soron közös örökségünk, amelynek gyümölcsei valamennyiünk javát szolgálják. A II. Vatikáni Zsinat megfogalmazásában »Isten a Földet és annak valamennyi részét minden egyes ember és az összes nemzet hasznára szánta« (Gaudium et Spes, 69). Ennek pedig közvetlen következményei vannak a szóban forgó problémára. Egyértelműen igazságtalan, hogy kivételezett kevesek továbbra is halmozzák a fölösleges javakat, pazarolva az erőforrásokat, miközben emberek tömegei nyomorult körülmények között, a létminimum legalsó szintjén élnek. S ma már maga a környezeti gondok egyre drámaibb dimenziója kényszerít minket annak felismerésére, hogy az – az egyéni és kollektív – önzés és kapzsiság mennyire ellentmondanak a teremtés rendjének, melybe pedig a kölcsönös egymásrautaltság mélyen bele van írva.”
(Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetéből)
sze, 2019-03-27 23:44 „Környezet, teremtés, felelősség” címmel a teremtésvédelem időszerű témáiról tartottak a Sapientia-nap programsorozat részeként konferenciát március 23-án a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán.
A Naphimnusz Egyesület, és a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) Caritas in Veritate bizottsága által szervezett konferencián Várnai Jakab OFM, a főiskola rektorának köszöntője után Székely János, az MKPK Caritas in Veritate bizottságának elnöke, szombathelyi megyéspüspök előadásában az Egyház és a környezetvédelem kapcsolatáról beszélt. Mint mondta, a klímaváltozás, a biodiverzitás csökkenése, a talajromlás, vagy a vízkrízis számos szakkérdést vet fel, a problémák megoldása pedig a politikai és a gazdasági élet szereplőinek egyetértésétől függ, s mindez „nincs az Egyház kezében”; mindemellett köztudott, hogy a környezetvédelem a baloldali, zöld pártok témája. Székely János ugyanakkor hangsúlyozta, hogy az Egyház lényegi tudást közvetít az emberiség számára a világról, az univerzumról, s ez nem más, mint a kinyilatkoztatás.
Evangélium: Lk 13,1-9
„Egy embernek fügefa volt a szőlőjében. Kiment, gyümölcsöt keresett rajta, de nem talált. Erre így szólt vincellérjéhez: Idejárok három év óta, hogy gyümölcsöt keressek ezen a fügefán, de nem találok. Vágd ki! Miért foglalja itt a helyet? De az így válaszolt: Uram, hagyd meg még az idén. Körülásom és megtrágyázom, hátha terem majd jövőre? Ha mégsem, akkor kivághatod.”
Az ám, a fák. Hajlamosak vagyunk természetesnek venni, hogy vannak, és azt csinálunk velük, amit akarunk. Mindazok, akik a fákat védik, csak az emberi haladás útjában állnak, sőt, nem átallják „a fákat fontosabbnak tartani az embereknél”. De mire tanít az evangélium? Attól még, hogy pillanatnyilag nem látszik a közvetlen hasznuk, hagyjuk meg csak a fákat. Tán egy év múlva gyümölcsöt hoznak. Vagy tán egy év múlva derül ki, milyen egyéb hasznot hoztak eddig is, amiről nem tudtunk. Isten csodálatos bölcsessége nyilvánul meg abban, hogy még az emberi fogyasztásra alkalmatlan növények is sorra mentik az életünket. Nélkülük mostanra már lakhatatlan lenne a bolygó. Nem új tudományos eredmények ezek: valójában már rég kiderült, amit hosszú évek után is olyan nehezen akarunk elismerni. Ne tusakodjunk hát a megismert igazság ellen, hiszen ezzel is a Szentlélek ellen vétünk.
„Napjaink ökológiai válságának bizonyos elemei rávilágítanak a krízis morális jellegére. A legfontosabb ezek közül a tudomány és technika eredményeinek válogatás nélküli alkalmazása. Számos felfedezés tagadhatatlan jótéteményt jelentett az emberiség számára. Ez megmutatja az ember meghívásának nagyszerűségét a teremtésben való felelős részvételre. Sajnálatos módon manapság világossá vált, hogy ezen felfedezések alkalmazása az ipar és a mezőgazdaság területén káros és hosszú távú hatásokat váltott ki. Ez pedig ahhoz a fájdalmas felismeréshez vezetett, hogy nem avatkozhatunk be az ökoszisztéma egyetlen területén sem anélkül, hogy figyelmet fordítanánk mind a beavatkozás más területeken megnyilvánuló következményeire, mind pedig az eljövendő generációk jólétére.”
„A legmélyebb és legkomolyabb jele a morális elem alapvető jelenlétének az ökológiai válságban az élet tiszteletének hiánya, ami a környezetszennyezés számos esetében megnyilvánul. A termelés érdekei gyakran elnyomják a dolgozók méltóságukból fakadó érdekeit, miközben a gazdasági célok elsőbbséget élveznek az egyének, sőt teljes nemzetek javával szemben. Ezekben az esetekben a szennyezés és környezetpusztítás annak a természetellenes és egyszerűsítő látásmódnak az eredménye, amely idővel az emberiség mély megvetését vívja ki.
Másrészről a kényes ökológiai egyensúlyt felborította az állati és növényi élet kontrollálatlan pusztítása, valamint a természeti erőforrások meggondolatlan kitermelése. Fel kell ismernünk, hogy mindez, még ha a fejlődés és a jólét nevében történt is, végső soron az emberiség kárára válik.”
(Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetéből)
A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal arra hívjuk az olvasókat, hogy legyünk hálásak a Jóistennek a minket körülvevő világért.
Jövő szerdán kezdődik a nagyböjt. Sokan, sokféleképpen készülnek a keresztény világ legnagyobb ünnepére, a húsvétra. Földünk északi féltekéjén ilyenkor ébredezik a természet is: napról napra jönnek elő az első tavaszi virágok, és szinte egyik napról másikra kizöldül minden. Az ilyenkor szokásos böjti szelek sem bántóan hidegek, hiszen egyre erősebbek már a nap sugarai. Ez az időszak több imával és elmélkedéssel telik, mint az év többi szakasza. Talán többet és jobban figyelünk arra, hogy mit tehetünk életünk, közösségeink életének jobbításán, és arra, hogy minél közelebb lehessünk az „új emberi” mivoltunkhoz. Vajon mit jelent megváltott emberként gondolkozni, lenni, tenni, kicsiny, nem hibátlan és nem bűntelen életünk ellenére azzal a tudattal élni, hogy így is szeret minket a Jóisten?
Ez az az időszak, amikor könnyebben eszmélünk rá arra, hogy ajándék az élet, hogy megajándékozottak vagyunk. Az élet ébredő csodája körülöttünk és a spirituális eszmélet emelkedése bennünk hálával fordít minket Isten felé. Ilyenkor talán jobban ismerjük fel azt is, hogy teendőnk van, egyre súlyosabb és sürgetőbb. Amikor egyre melengetőbb, üdébb napok jönnek, talán könnyebben meghalljuk a Szentlélek hívását és elfogadjuk, hogy társai lehetünk Istennek a világ azon kis apró pontján, amit számunkra teremtett, ahol élünk, és tisztábban megértjük az evangéliumi élet boldogságát és szabadságát. A szabad akarat, amit kaptunk, egyben felelősség is: rajtunk múlik, hogy hogyan tartunk lelkünkben és életünk során magunk körül szelíd rendet és teljesítjük ki benne a harmóniát.
Nem kell sokféle szabályt betartani, elég, ha csak egyszerű, de jól megalapozott rend szerint próbálunk Isten jóakaratú partnereként cselekedni. Nagyon ráférne a világra, hogy legyünk mértékletesek, életünket egymásra javára, a közjó hasznára éljük. Éljünk úgy okosan, hogy mindig a jóra való megoldásokat találjuk meg: a bölcs döntések mindig jóra vezetnek. Éljünk igazságosan, úgy cselekedjünk másokkal, mint amit mi is elvárunk, hogy velünk tegyenek. Legyünk bátrak, nézzünk szembe a nehézségekkel, és az előbbi erényekkel felvértezve keressük a jó utat!
Evangélium: Lk 9,28b-36
„Abban az időben Jézus kiválasztotta Pétert, Jánost és Jakabot, és fölment velük a hegyre imádkozni. Míg imádkozott, arca teljesen átváltozott, ruhája pedig hófehéren ragyogott.”
A hegy a Szentírásban mindig az Istennel való találkozás helye. Hiszen magasan van, gyakran felhők is borítják, mi emberek pedig Istent ösztönösen „fent” keressük, és a felhő az isteni valóság rejtettségét, misztériumát idézi fel. Ezek a jelképek sűrűsödnek Jézus színeváltozásának jelenetében is. Ugyanakkor a mai ember számára a hegy sokszor a természet még megmaradt érintetlenségének a szimbóluma is. Ha módunk van elmenni „a hegyekbe”, attól azt reméljük, hogy ki tudunk szakadni a mindennapok zakatoló, egészségtelen taposómalmából, és testünk-lelkünk felszabadul, fellélegzik. De nem mindegy, hogyan tesszük ezt: csak a magunk javát, örömét, egészségét keressük ott is, és közben – talán nem is tudva – romboljuk a természetet? (Péter ötletét sem hagyja jóvá Jézus, hogy „építkezni” kezdjenek, berendezkedjenek a színeváltozás helyszínén – ennek értelme sem volna.) Vagy pedig inkább alázattal járunk „a hegyen”? Ez utóbbi magatartás Istennel kapcsolatban is sokkal többre taníthat bennünket. A három apostol nem irigykedett Jézus istenkapcsolatára – ez a Szentlélek elleni bűn volna –, de nem is maradtak hideg kívülállók, hanem beléptek abba a misztikus légkörbe, amelybe meghívást kaptak. Keressük a természetben az igazi találkozást Istennel, éljük át teremtményi voltunkat és a testvériséget a többi teremtményekkel, hallgassunk el a Teremtő alkotásának szépsége és bölcsessége előtt, és nyíljunk meg az Ő számára!
„A Teremtés könyvében, ahol Isten első, emberiségre vonatkozó kinyilatkoztatását találjuk (Ter 1-3), van egy visszatérő mondat: »És látta Isten, hogy jó«. Miután megteremtette az eget, a tengert, a földet és összes részeiket, Isten megteremtette a férfit és a nőt. Ezen a ponton azonban a visszatérő mondat jelentősen megváltozik: »És látta Isten, hogy mindaz amit alkotott, nagyon jó volt« (Ter 1,31). Isten a teremtés egészét a férfire és a nőre bízta, és csak ekkor – ahogy olvashatjuk – nyugodhatott el »minden munkájától« (Ter 2,3)
Ádám és Éva meghívása, hogy osztozzanak a teremtés isteni tervének kibontakoztatásában, azon képességeket és adományokat mutatja meg, amelyek megkülönböztetik az embert minden más teremtménytől. Ugyanakkor ez a meghívás szoros kapcsolatot teremtett az ember és a többi teremtmény között. Ádámot és Évát az Úr saját képére és hasonlatosságára teremtette, hogy bölcsen és szeretettel uralkodjanak a Föld felett (Ter 1,28).”
(Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetéből)
Evangélium: Lk 4,1-13
„Jézust a pusztában »megszólította a sátán: »Ha Isten Fia vagy, mondd ennek a kőnek, hogy váljék kenyérré.« De Jézus ezt felelte: »Írva van, nemcsak kenyérrel él az ember.«”
Nem csak kenyérrel él az ember: gyakran elfelejtjük azt, hogy nem kell, és nem is lehet mindent fogyaszthatóvá tennünk, felhasználnunk, ami ott van előttünk. A világ nem csupán az embert szolgáló erő- és nyersanyagforrás. A sátán azzal is megkísértette Jézust, hogy fittyet hányva a természet törvényeire, vesse alá magát a templom párkányáról. Mintha az Istenben való bizalom és hit azt jelentené, hogy nem kell törődnünk semmivel és senkivel, az Úr úgyis megvéd minket. Nem kell foglalkoznunk a teremtett világ törvényszerűségeivel sem, mert Isten ennek fölébe emelt minket. Valójában ez inkább vakmerőség, melyet a Szentlélek elleni bűnök között tartunk számon. Aki viszont komolyan veszi a böjtöt, és időt szán az elmélyülésre, az óhatatlanul mélyebb kapcsolatba kerül a teremtett világgal, és sokat tesz védelméért is.
„Napjainkban mindannyiunk számára egyre világosabbá válik, hogy a világ békéjét nemcsak a fegyverkezési verseny, a helyi konfliktusok és a népek és emberek közötti igazságtalanságok fenyegetik, hanem a természetet megillető kellő tisztelet hiányából fakadóan a természeti erőforrások kifosztása és az élet minőségének fokozódó hanyatlása is. A bizonytalanság érzése, amely ebből a helyzetből fakad, melegágya a kollektív önzésnek, mások semmibevételének és a becstelenségnek.
Szembesülve a természet széleskörű pusztulásával, az emberek a világ minden táján kezdik megérteni, hogy a Föld javainak használata nem folytatható úgy, ahogyan azt a múltban tettük. A nagy nyilvánosság éppúgy érintett a kérdéskörben, mint a politikai vezetők, és számos tudományág szakemberei vizsgálják annak okait. Ezenfelül egy új ökológiai tudatosság kezd kialakulni, amelyet ahelyett, hogy lenéznénk, inkább bátorítanunk kéne, hogy dolgozzon ki konkrét programokat és kezdeményezéseket.”
(Szent II. János Pál pápa 1990-es béke világnapi üzenetéből)
Olvasmány: Joel 2,12-18
„Térjetek meg! Teljes szívetekből hozzám térjetek! Böjtöljetek, hangos szóval sirassátok bűneiteket!”
Az emberiség, azaz mi magunk igyekszünk elviselhetőnek és fenntarthatónak látni a helyzetünket, miközben számos jel, köztük az ökológiai problémák sokasodása is egyre elkerülhetetlenebbé teszi a nyílt beismerést: ez nem így van. Ki kell mondanunk: nincsenek rendben a dolgok, mégpedig nem csupán esetileg, hanem „rendszerszinten” sem.
A Szentírás nem takargatja előlünk a bűn súlyosságát, hanem erős, prófétai szavakkal igyekszik figyelmeztetni bennünket. Nem biztat arra, hogy eltagadjuk a valóságot. Hiszen „nincs olyan titok, ami ki ne tudódnék”! Éppenséggel arra szeretne rávenni bennünket, hogy szembesüljünk állapotunkkal őszintén, Krisztus szerető, de átható tekintete előtt.
Nyugodtan kimondhatjuk: életmódunk és tipikus döntéseink azt bizonyítják, hogy „rászoktunk” a környezetpusztításra, „függőségbe” kerültünk, „addiktológiai” eset vagyunk, amikor a teremtett világhoz való viszonyunkat vizsgáljuk. Olyan helyzetben vagyunk, mint amikor nem azt kell megvallania valakinek, hogy berúgott, hanem hogy alkoholista lett.
Első lépésként azt tehetjük, hogy felvállaljuk ezt a bélyeget. Bűnünk lényege, természete a rabság, Istentől kapott nagy ajándékunk: szabadságunk feladása. Hasonló az alkohol, a kábítószer, a játékfüggőség, a hatalmi mámor okozta rabsághoz.
Az ökológiai böjt során nem egyszerűen lemondunk dolgokról, amik önmagukban jók vagy semlegesek. Az ökológiai böjt az ökológiai megtérés eredménye: lehullik a hályog a szemünkről, úgy látjuk magunkat, eddigi viselkedésünket amint van. Ezzel nyílik meg annak a lehetősége, hogy megbánjuk és elforduljunk tőle. S ebből fakadnak azután az új cselekvések, amelyek részben jó tettek, részben önmegtagadások – legalábbis múltunk, eddigi szokásaink fényében biztos annak tűnnek.
Címkék: 
