Mit jelent ez a feladat számunkra? Pál apostolnak a korintusiakhoz írott első levelében olvashatjuk: „Az Úré a föld és minden gazdagsága.” (1Kor 10,26) Ez egy határozott viszonyítási pont, az embernek itt a földön dolga van, nem birtokosként, hanem szolgálóként, az Úr szolgálatában. Ugyanitt olvashatjuk, hogy „….ha bármit is tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” (1Kor 10,31)

A teremtésvédelem számomra az erényetikai megközelítésű, keresztény lelkületű fenntarthatóságot jelenti. Már több mint negyven éve használjuk a fenntartható fejlődés fogalmát, amit nemzetközi szinten is kodifikált formában az ENSZ rendkívüli közgyűlésén, Rio de Janeiro-ban, 1992-ben fogalmaztak meg az ún. Riói Alapelvekben. A huszonhét alapelv közül az első azt mondja ki, hogy „fenntartható fejlődés érdekeinek középpontjában az ember áll”. Ez az alapelv meglepő módon, az ENSZ általában világnézet-semleges megközelítései ellenére is, majdnem keresztényi hozzáállást közvetít, hiszen megkülönbözteti az embert a teremtett világ többi élőlényétől, ami nemcsak egyfajta jogot, hanem súlyos kötelezettséget is jelent számunkra.

Az ENSZ Közgyűlése 2015-ben fogadta el az ún. Fenntartható Fejlesztési Célokat (Sustainable Development Goals), amire sokszor csak az angol nyelvű rövidítést, azaz az SDG-t használva szoktunk utalni. Az „SDG” betűszó érdekes módon, de talán nem véletlenül egyezik protestáns testvéreink jelmondatának rövidítésével: „Csak Istené a dicsőség” – Soli Deo Gloria (SDG). Tegyünk mindent Isten dicsőségére! A tizenhét cél 169, sokszor konkrétan számszerűsített al-célból áll. Nagy lépés, hiszen addig csak alapelvek, definíciók és különféle ún. horizontális utalások tartalmazták a fenntarthatóság sokak számára nem kellően közérthető szempontjait. Fontos előrelépés, hiszen akár projektszinten is értelmezhetővé vált a fenntarthatóság, de mindennek ellenére nem szabad megfeledkeznünk a holisztikus értelmezésről sem. Számomra ez a holisztikus, ugyanakkor kézzelfogható megközelítés a „közös otthonunk gondozása” (a Laudato si' enciklika alcíme). Hogy mi is történik a mi közös otthonunkkal, azaz a Földdel, azt Ferenc pápa – elődei megközelítéseinek összegzésével – kortárs szakemberek és püspöktársai segítségével a 2015-ben megjelent enciklikájában adta közre. Az enciklika olyan, a maga rendkívül szeretetre méltó módján, mint valamiféle „utolsó figyelmeztetés”. Nemcsak a gondokat sorolja, hanem világos és járható utat ad ahhoz, hogy az ember valódi feladatát, a teremtés földi, „gondozói képmási létében” az őrző szerepét lássa el.