A remény evilági értelmezésének szerepe, haszna, csapdái és kritikája

„Amíg élek, remélek” (Cicero); „Amíg élet van remény is van” (Stephen Hawking); „Amíg idő van, van még remény is” (Székely János). Ezekkel és sok más hasonló idézettel is bemutathatnánk, hányféleképpen fogalmazzuk meg azt, hogy véges életünk napjaiban vágyunk valamire, remélünk valamit. Az mindegyik idézett megfogalmazásban közös, hogy a remény nem önmagában létezik. A remény időhöz és térhez kötött. A remény a jövő, aminek az eljövetele még előttünk van. Milyennek képzeljük a jövőt? Akinek a mai élete nem felel meg, szebb jövőt szeretne. A fárasztó munkát végzők kevésbé fáradságosra vágynak, a rohanásban lévők lassabb tempóra, a szeretet nélkül élők szeretetre vágynak.

A csapda az, hogy sokszor az ember nem remél, hanem fantáziál. A fantázia fontos, hogy előrevigyen az úton, de a fantázia veszélye, hogy eltereli a figyelmet a valóságról, a realitásról. Egy mondást találtam erről, ami igen elgondolkodtatott. „Néha fantáziál az ember a jövőről, de olyankor eszembe jut az a mese, amiben az asszony tojásokat visz a piacra, és tervezgeti, hogy majd mi mindent fog venni az árából. Aztán végül összetörik az összes tojás.” A fantáziálás rövid ideig tartó, nem a valósághoz köthető állapot – a szó jelentése  a szótár szerint: "képzelődik, álmodozik". A fantáziáláshoz hasonló csapda az illúzió, az illúzió kergetése. Áltatás, ámítás, érzéki csalódás. Mondhatjuk úgy is, hogy az ember a csodákban reménykedik? Csodák vannak. Az illúzió csodája és a mi csodáink között az a különbség, hogy honnan várjuk a csodát? A csodavárásunknak, egyben a reményünknek egy forrása van. Krisztus. Ami fontos számunkra, azt nem helyezzük a valóságon kívül, sőt azért teszünk, dolgozunk. Ébren tartjuk azt az állapotot, amiben reménykedünk. Minden új nappal, időről időre. Senki nem tökéletes, és nem is tudja minden nap azonos intenzitással végezni a munkáját, segíteni a rászorulót, sőt még a szeretetet sem tudjuk mindig ugyanazon a hőfokon tartani, de tudatosan lehet vigyázni rá és tudatosan lehet készülni. Időben. Ez az idő most is van. 

A remény soha nem arra vonatkozik, hogy katasztrófák lesznek, balesetek vagy éppen éghajlatváltozás. De ahogy az előző cikkben írtuk, a vak bizalom tétlenségre kárhoztatja az embert. Látni kell, hogy az ember tevékenysége rombolja, mérgezi, kizsigereli a Földet. Ebben a helyzetben a tétlenség halálos veszedelem és fenyegetettség. Nemcsak a háborúk, a betegségek, de a tétlenség is veszélyes. Igaz, nem lehet minden nap nagy és látványos dolgokat tenni, pl. a klímaváltozás ellenében, de megtehetjük a magunk életében, pl. nem pazaroljuk az ivóvizet, nem használunk mérgeket, nem használunk többet, mint amire szükségünk van. Azt is szabad használni, amit már valaki más nem használ, de még minket kiszolgál. 

Epiktétosz azt mondja: „Bizonyos dolgok hatalmunkban vannak, más dolgok nincsenek. Tőlünk függ a véleményünk, az ösztönös vágyunk, a törekvésünk és ellenszenvünk, egyszóval mindaz, amit egyedül alkotunk meg.”Az ember ösztönös vágya (a szebb jövőre) és tettei hosszú távon ellentmondásban vannak, ha nem tartja szem előtt a közösség érdekeit is. Ezért mindenkinek egyénileg is, de közösségek számára is fontos feladat, hogy az alapvető értékeket - amelyet semmilyen körülmények között nem lehet feladni - meghatározza. Ezek megfogalmazása sokszor még megy is, sokkal nehezebb ennek a következetes megtartása. Megingathatja a pénz, a kényelem, az egészség, vagy akár csak a más közösséghez tartozás, azonosulás is. Felmentjük magunkat azzal, hogy nem tudtunk választani csak a rossz és a rosszabb között. Szerintem van jó választás. Te csak a „hatalmadban lévő viszonyulásodat” határozd meg jól, s a reményünk az, hogy amit tiszta szívvel szeretnénk, az meghallgatásra talál, vagy amit tiszta szívvel teszünk, az a jót szolgálja.

Ebben az összefüggésben felmerül az önkorlátozás igénye. Mindenki a másiktól várja, hogy először ő tegyen lépéseket. Nemcsak az emberek, de a kormányok is így viszonyulnak egymáshoz, ezért olyan nehéz az előrelépés, a megállapodás, a környezet alapértékeinek a meghatározása, előtérbe helyezése. Pedig tudjuk, a határok nem állítják meg a levegő, a víz vagy éppen az erózió okozta károk hatásait. 

Sok ember számára a Karácsony az ajándékozás ünnepe. Megmutatni, hogy van miből. De közben belül a jobbik eset, ha „csak” üresség van, és nem sírnak. Nem kérek vásárolható ajándékot, olyat kérek, ami a tiéd, a szeretetedet, az idődet, a figyelmedet, a közös emlékek újraélését. Azt kérem, hogy közös legyen a reményünk. A jövőre, s arra, hogy újjászülessen, megerősödjön a mi összetartozásunk. A reményem az, hogy a lélek újjászületik bennem. Ez az élet, a megújulás lehetősége a remény a reménytelenben.