Mindennapos emberi tapasztalatunk, hogy rosszul döntöttünk, rossz felé indultunk, eltoltunk valamit. Kisebb és nagyobb jelentőségű ügyekben, egyénileg vagy közösségileg, önmagunkra vagy másokra vonatkozóan gyakran elfoghat minket ez az érzés.

Az efféle hozzáállásnak létezik olyan túlzó megnyilvánulása, amit inkább kerülnünk ajánlatos, aminek ellent kell mondanunk. Aki például hajlamos az indokolatlan pesszimizmusra, az önmarcangolásra, annak nem szabad az ilyen irányú gondolatokat kritika nélkül elhinnie önmagáról, hanem helyesebb az őt jól ismerő és szerető embertársai ítéletére támaszkodnia.

Közösségi téren is előfordul hasonló: manapság például a magyar közéletben elterjedt az eltérő gondolkodású, érdekű, pártállású emberek, csoportok teljes elutasítása, amikor semmi esélyt nem adunk nekik, mert már eleve meg vagyunk győződve arról, hogy semmit nem csinálhatnak jól, és egészen biztos, hogy bármit is mondanak, tesznek vagy akár csak gondolnak, amögött feltétlenül csak gonosz szándék vagy „legjobb esetben” tévedés állhat... Ez egy olyan fajta „meggyőződés a rosszról”, aminek ajánlatos lenne ellentmondanunk, már csak azért is, mert az örökösen gyanakvó ember, aki ott is „átlát a szitán”, ahol nincs is szita, első sorban saját magát teszi tönkre ezzel a hozzáállással.

***

Van azonban, amikor helyes annak a felismerése: elrontottunk valamit. Az ilyesmi leggyakrabban önmagunkkal kapcsolatban lehet helytálló. Különösen aggasztó a helyzet, ha arra jövünk rá, hogy hosszú távú életstratégiánk, megszokásaink, életünket meghatározó elveink elhibázottak, melyeken nem könnyű változtatni. Hiszen kialakítottunk általuk egy – gyakran kényelmes – életkeretet, és az egyes elemek egymást feltételezik benne, nem lehet egyet-egyet kiemelni anélkül, hogy a többi is ne változna vele.

A Szentírás bőségesen ismer ilyen eseteket. A próféták, de maga Jézus is nemegyszer szólít fel egyes embereket, csoportokat arra, hogy változtassanak életükön. (A legismertebb és talán legszebb példa erre Jézus példabeszéde a tékozló fiúról: Lk 15, 11-32.) Neve is van ennek a változtatásnak: megtérés. Az ezt jelentő héber szó („súb”) eredetileg azt jelenti: megfordulni és az ellenkező irányba menni az úton, görög megfelelője („metanoia”) pedig azt: megváltoztatni a gondolkodásmódot.

Mindkét kifejezésből látszik, hogy radikális és alapvető változásról van szó. A feladat éppen ezért korántsem egyszerű.

***

A rossz úton elindult ember általában sokáig igyekszik győzködni magát, hogy nincs gond, ura a helyzetnek, bármikor vissza tud fordulni, kézben tartja a folyamatokat, illetve hogy nem jelentős az, amivel eltér a követendőtől, a lényeg nem sérül, és a felmerülő problémákat kezelni tudja. A különféle szenvedélybetegségekből való szabadulás tizenkét lépéses módszerei is számot vetnek ezzel, épp ezért elsődleges fontosságúnak tartják, hogy aki szabadulni szeretne, az ne magyarázza tovább magának, hogy miért nincs baj, hanem mondja ki, hogy baj van…

A környezethez való viszonyunkban hasonlóan viselkedünk. Elég nagy energiákat fektetünk abba, hogy megerősítsük önmagunkat a meggyőződésben: ökológiailag nincs semmi baj, minden a legjobb úton halad; vagy ha vannak is gondok, azok nem alapvetőek. Kézben tarthatóak a folyamatok, és a bajokra tudunk – vagy további kutatások, ötletek által találni fogunk – megoldásokat.

***

Sok ember számára a kényelem, a technikai eszközökkel körülbástyázott életmód, a „minden megoldható” (valójában hamis) életérzése, a mindent elérni, mindenhova eljutni, mindent megízlelni, kipróbálni „modern” lehetőségei olyan értékeknek tűnnek, melyeket mindenáron (valóban minden áron!) meg kell tartani, és ha szükség is van változtatásra, annak csak azt érdemes szolgálnia, hogy ezeket az igényeinket „simábban” és esetleg kisebb környezetterheléssel érjük el.

Mások viszont már felismerték, hogy az ezeket az értékeket megkérdőjelező, az élet kiteljesedését, a fejlődést másban kereső életfelfogás nem gyengébb, nem értéktelenebb, nem ad kevesebb boldogságot, sőt… Sokfelé, sokan, sok különböző módon – a sejtés szintjén, a tudomány által, az erkölcsi érzékük vagy az evangélium nyomán támadt felismerések következtében – rádöbbentek már a helyzet tarthatatlanságára. Nem kevesen mondják azt, hogy az emberiség jelenlegi életformájával a szakadék felé rohan.

Ennek ellenére – ahogy dr. Nemes Csaba az oldalunkon megjelent „Világkorkép” című írásában részletesen kifejti – a legmegrázóbb vagy éppen tudományosan legmeggyőzőbb figyelmeztetéseknek, modelleknek, illetve azok beigazolódásának mind a mai napig sok vezető ilyen vagy olyan indokból megpróbál nem hinni, a tényeknek ellentmondani, a belőlük fakadó következményekkel és követelményekkel nem foglalkozni. Nyilván azért is, mert úgy érzékelik, hogy még ha ők személy szerint esetleg hajlandók is lennének változtatni, a hatalmuk, pozíciójuk bázisát jelentő emberek nagy tömegei elfordulnának tőlük, ha kimondanák ezeket az igazságokat.

***

Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájában erőteljes érveléssel igyekszik felismertetni „e bolygó minden lakójával”, hogy a halogató magatartást – sokféle ok miatt – nem folytathatjuk tovább, még rövid távon sem. A Szentatya nem csak a teremtett világ állapotának aggasztó jeleit sorolja fel, hanem kiemelt hangsúlyt fektet dokumentumában a szegényekkel szembeni igazságtalanságra is, amelyet az önmagát „fejlettnek” tartó országok Földet kizsákmányoló életmódja okoz. Valóban, az ökológiai rendszerek sérülékenységének felismerése nem csak párhuzamos, de konkrétan össze is függ a társadalmi rendszerek ingatagságával és azokkal a veszélyekkel, melyeknek az emberség hiányai miatt az emberiség ki van téve.

Az enciklikában nem véletlenül emeli központi fogalommá a Pápa az „ökológiai megtérés” kifejezést, amit egyébként már II. János Pál is használt. Ferenc pápa leírásában felfedezhetjük a változást elodázni akaró, halogató magatartás két jellegzetes formáját, amikor azokat hozza példának, „akik – a realizmus és pragmatizmus ürügyén – nemegyszer kinevetik a környezet miatti aggodalmakat. Mások passzívak, nem határozzák el magukat szokásaik megváltoztatására, és így inkoherenssé válnak.” (LS 217.)

***

A hibás életmóddal való szakítás előfeltétele, hogy felismerjük tarthatatlanságát. Van, amikor ezt az ellentmondásos élettől való megcsömörlöttség előzi meg. Mások számára az értelmi belátás, az őszinte és alapos végiggondolás a sikeres odavezető út. Az ökológiai megtérés sürgető igénye azt jelenti: Nem lehet „megspórolni” a rádöbbenést jelenlegi felfogásunk és magatartásunk hibáira, a fenntarthatatlanságra, és a döntést, hogy változtatni akarunk. Számos kemény, sokkoló ökológiai tény van, melyeket a tudomány elénk tár (ezek közül sokat felsorol Nemes Csaba már említett írása).

Ezzel párhuzamosan, sőt ezzel összefüggően számos társadalmi jelenség is aggasztóan alakul, helyi és világszinten egyaránt. Nem ámíthatjuk magunkat: sem azzal, hogy ezek nem lesznek hatással az életünkre, sem pedig azzal, hogy nincs közünk hozzájuk, nem mi okoztuk őket. Nem kerülhetjük ki, hogy szembesüljünk velük, és észrevegyük – az elmúlt évtizedek ilyen irányú kudarcainak tanúsága szerint ez egyre világosabb –, hogy a saját erőnkből, a jelenlegi mentalitásunkkal, illetve ha nem változtatunk alapvető hozzáállásunkon, nem tudjuk elkerülni, kezelni, megoldani a következményeket.

***

Azok, akik már eljutottak a felismerésnek ebbe a fázisába, segíthetik azokat, akik még nem. Ennek a segítésnek azonban vannak jó és kevésbé alkalmas módszerei. Bár egyesekre jótékonyan hathat – mint a spirituális értelemben vett megtérés esetén az elkárhozás lehetőségének ijesztő felismerése – a megrettenés, ám a helyes hozzáállás többnyire mégsem a „sokkterápia”. Annak ugyanis gyakran inkább negatív a hatása: aki megijed, az először gyakran próbál elszaladni az ijesztő jelenség elől, vagy passzívvá, bénulttá válik, de nem az őszinte szembesülésre törekszik.

A megtérés szükségességéről vallott meggyőződés helyes továbbadási módja a tanúságtétel az általunk belátott igazságok életalakító erejéről, és a már felismert teendők állhatatos, kitartó megvalósítása, mely a másik elé is tükröt tart, az alternatíva erejével elgondolkodtathatja őt.

A lelkiismeret-furdalás nagyjából kikerülhetetlen megelőző lépése a megtérés vágyának, mégsem arra kell törekednünk, hogy másokban lelkifurdalást keltsünk, hanem sokkal inkább arra, hogy egy vonzó távlatot mutassunk, mely értékesebb, mint azok a dolgok, melyeket pillanatnyilag valaki kincsnek vél.

***

A lefelé csúszás a lejtőn negatív dolog, az erre való rádöbbenés pedig kellemetlen. A bűnt sem tartjuk pozitív valóságnak, ám annak felismerése – a bűnbánat által – mégis Istennel megélt kapcsolatunk fejlődésére vezethet. Így az ökológiai helyzet tarthatatlanságára való rádöbbenésről is azt mondhatjuk: fájdalmas volta ellenére mégis kegyelem, mert ebből születhet egy szilárd alapokon álló, személyesen is akart megújulás és egy mélyebb egység Istennel, a Teremtővel.

***

Javasolt kérdések:

– Én hol tartok az életkörülményeimmel való teremtéstudatos szembenézés, az „ökológiai megtérés” terén?

– Van-e olyan érvelés, amivel még próbálom elodázni magam számára a felismerést, illetve valamely belőle levont szükséges következtetést?

– Ha már felismertem a helyzet tarthatatlanságát, hogyan próbálom továbbadni ezt, másokat is segíteni erre?

***

József Attila: Kirakják a fát

A pályaudvar hídja még remeg,
de már a kényes őszi szél dorombol
és kiszáradt hasábfák döngenek,
amint dobálják őket a vagonból.

Ha fordul is egy, a lehullt halom
néma... Mi bánt? Ugy érzem, mintha félnék,
menekülnék, hasáb a vállamon.
A kisgyerek, ki voltam, mégis él még.

A kis kölyök, ki voltam, ma is él
s a felnőttet a bánat fojtogatja;
de nem könnyezik, egy dalt zöngicsél
s ügyel, hogy el ne szálljon a kalapja.

Tőletek féltem, kemény emberek,
ti fadobálók, akiket csodáltam?
Most mint lopott fát, viszlek titeket
ez otthontalan, csupa-csősz világban.

***

Bereményi Géza – Cseh Tamás: Valóság nagybátyám

Elutazott tőlünk családunk egyik tagja,
akit oly hőn szerettünk,
egy Valóság nevű nagybátyám.
       Sajnos már nincsen velünk,
       levelet ír csak nekünk,
       Sajnos már nincsen velünk,
       levelet ír csak nekünk.

Ha levél jön tőle, csak úgy kapkodjuk ki egymás kezéből,
sírva és nevetve olvassuk jellegzetes keze írását.
       Ezer csókkal is felér
       Egy-egy gyöngybetűs levél.
       Ezer csókkal is felér
       Egy-egy gyöngybetűs levél.

„Habár távol élek, remélem, megvagytok
és szorgalmasan ápolgatjátok még az emlékem,
       és hosszú esték során
       gondoltok néha reám.
       És hosszú esték során
       gondoltok néha reám.

S felhasználva az alkalmat, felhívom a család tagjainak
becses figyelmét a szükséges óvatosságra,
       mert adódhatnak bajok,
       most, hogy én távol vagyok.
       Mert adódhatnak bajok,
       most, hogy én távol vagyok.

És ezzel zárom is soraim, ölelek, csókolok
mindenkit és maradok tisztelettel, Valóság.”
       S családunk sír meg nevet
       olvasván ezt a nevet.
       S családunk sír meg nevet
       olvasván ezt a nevet.