A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal egy „haszontalan” koranyári virágtengerből merítünk újfajta gondolatokat.

A Veszprém megyei Hajmáskér környékén néhol csak pár centiméter vastag a termőréteg a dolomit alapkőzeten. Erdő, sovány legelő, katonai gyakorlótér számára alkalmas csupán a terület, de esős években júniusban csodálatos virágtenger borítja be pár hétre a környéket. Hogy tud ennyi növényfaj ilyen békességben társulást alkotni, szaporodni, táplálékot nyújtani rovaroknak, madaraknak és szívósan munkálkodni a termőtalaj megőrzésén?

A hatalmas ökörfarkkórók még az elsuhanó autó ablakából is feltűnnek, a ligeti zsálya, az apróbojtorján, a tejoltó galaj, a pipacs viszont szinte elveszik az Orlay-turbolya tengerében. A hófehér szirmú vadvirág nem mérgező, nem gyógynövény, nem védett, tulajdonképpen „haszontalan”, egyszerűen csak szép… – de ha közelről szemléljük a virágát, mennyi gondosságról, ötletességről tanúskodik! Az összetett ernyőbe rendeződött virágok a megporzók csalogatásában sokkal hatékonyabbak, mintha magányosan állnának, kényelmesen sétálhatnak rajtuk a megporzó rovarok, a legszélső virágok külső szirmai pedig hatalmasra nőnek, így optikailag megnövelik a virágzat látványát. A virág a rovarokkal lép párbeszédbe, aztán majd a termés horgas tüskéivel madarak tollába, kisebb állatok bundájába kapaszkodva terjed tovább. A növény soha nem áll egyedül a természetben, csodálatosan gazdag kapcsolati hálóban él.

Minden esztendő más időjárást hoz, de a sziklagyep élő közösségéből mindig vannak olyanok, amelyeknek kedvez az év járása, ezek felszaporodnak, bőséges magtermést hoznak, táplálva, megtartva az itt élő állatvilágot is. A megtartó biztonságot a biodiverzitás, az életgazdagság jelenti a közösség minden tagjának. Ez a teremtett világ rendje. A környéken útépítések folynak, dolomitbányák működnek, ahol felszakad a termőföld vékony takarója, évszázadok során képződött humuszt szárít ki, visz el a szél órák alatt, de azonnal megkezdődik a táj gyógyulása is, amíg vannak a környéken természetes gyepek, erdőfoltok, ahonnan a növények visszatérhetnek.

De mi közünk van egy ilyen haszontalan virágtengerhez? Ferenc pápa írja: „…testi mivoltunk által Isten oly szorosan összekötött bennünket a környezetünkkel, hogy a talaj elsivatagosodása olyan, mintha mindannyian megbetegednénk; egy faj kipusztulását úgy sirathatjuk, mintha megcsonkítottak volna bennünket.” (Laudato si’ 89)

Mekkora felelősséget hordozunk személyesen élő környezetünk sivatagosodásáért? Mennyi dolomitot bányásznak ki azért, hogy még szélesebb utakon, még gyorsabban tudjunk haladni az autóinkkal? Mennyi szántóföldön termelnek ma Magyarországon olyan repcét, napraforgót, amiből már nem élelmiszer, állati takarmány, hanem „biodízel” készül? A monokultúrában, vegyszeres gyomirtással, nagyüzemi módszerekkel művelt földeket biodiverzitás, életgazdagság szempontjából sivatagnak tekinthetjük egy virágos rét életközösségéhez képest. Különös mellékhatása a repceföldeknek, hogy a nagy tömegben nyíló sárga virágok elcsalogatják a megporzókat a környékbeli rétekről, a vadvirágok így kevesebb magot tudnak érlelni, szegényedik fajokban az életközösségük. A repce rokonságába tartozó káposztafélék termesztése viszont azért egyre nehezebb, mert közös kártevőik nagyon felszaporodnak a hatalmas repcetáblák környékén.

A trópusi esőerdők irtásán távolból könnyű háborogni, de minden autóval megtett kilométer itthon is természetes élőhelyeket terhel a közvetlen légszennyezés és a felhasznált „bio”-üzemanyag termőföldhasználata, környezetterhelése miatt. Amikor lakóhelyet, munkahelyet, iskolát választunk, a mindennapos közlekedés mértékéről is döntést hozunk. Vajon méltányos részt igénylünk közös javainkból? Talán ha megállunk egyszer egy ilyen virágos rét mellett, és eltöltünk a szemlélésével egy kis időt, új válaszok születnek bennünk ezekre a kérdésekre.

Fotó: Lechner Judit

Lechner Judit/Magyar Kurír