A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezúttal azon gondolkodhatunk el, hogy tudunk-e az élőlényekre is társteremtményekként tekinteni, szeretettel és felelősséggel bánni velük.

Vadkörte rózsabokorban

Két hete a szukcesszióról, a növénytársulások határozott irányú átalakulásáról olvashattunk a Teremtésvédelmi kalendáriumban. De hová tart ez a folyamatos, lassú változás, vajon van egy végső egyensúlyi állapot, amelynek elérése az egész történet célja? Magyarország legtöbb vidékén az erdő újjászületésének vágyát érezzük minden növény- és állatfaj megjelenésében, minden életközösség létrejöttében, és abban, ahogy a fajok, társulások egymásra épülnek.

„Ahogyan minden élő szervezet jó és csodálatra méltó, mivel Isten teremtménye, ugyanez érvényes arra, amikor élő szervezetek egy meghatározott térben, rendszerként harmonikusan együttműködnek.” (Laudato si’  140.)

A növények, állatok soha nem önmagukban élnek, és közösségeik annyira jellegzetesek, hogy saját nevet is kaphatnak, egy árvalányhajas dolomitsziklagyep vagy egy cserszömörcés karsztbokorerdő nagyjából ugyanazokból a fajokból áll össze szerte az országban. Elsősorban a hasonló környezeti igények szerint társulnak a növények, de fontos a táplálkozási hálózatok kialakulása, a megporzó, a terjesztést végző állatok megjelenése is. Ezeknek az ökoszisztémáknak a harmonikus működése jelenti földi létünk alapját. De tudunk-e rájuk is társteremtményekként tekinteni, szeretettel és felelősséggel bánni velük?

Budaörsön a Törökugrató-hegyen is nagyon szépen megfigyelhető, ahogy a felhagyott kőbánya, a kipusztult őszibarackosok helyén évtizedek alatt lassan begyógyulnak a táj sebei, a csupasz sziklákat újra elfoglalja a növényzet, először a kövirózsák, kakukkfüvek, varjúhájak, aztán zárul a virágos sziklagyep, és megjelennek a cserjék, a tüskés, tövises bozót.

A két kép tíz év különbséggel készült. Először a csipkebokor védelmében egy vadkörte magonca bújt elő, lassan föléje magasodott, de éveken át megfértek békességben, sehogy nem igazolták az „erősebb kiszorítja a gyengébbet” elvét, a létért folyó kegyetlen harcnak sincs nyoma. Mára már egy parányi erdővé terebélyesedett az a hely, ahol valamikor a vadrózsa megkapaszkodott. Juharfa magját hozta a szél, gyorsan tör a magasba, a varjútövis, a fagyal bogyóját a madarak pottyantották ide, és ha belenézünk a sűrűbe, látszanak az elszáradt, zuzmóval borított öreg rózsaágak maradványai is. Az egyed, az öreg rózsatő is elél még hosszú évekig, rengeteg magonca már a környéken ágyaz meg az újabb fás jövevényeknek, de a faj, a vadrózsa nem hal ki, ott él a gyep és az erdő határán, ringatja a madárfészkeket, hívogatja a méheket, és nem öncélú a léte. Feladata van a közösségben, az erdő újjászületését segíti.

Tíz évvel később

De hová tart ez az átalakulás, a szukcesszió folyamata? Ha majd egyszer visszatérnek a domborzati viszonyoknak, a meszes, sziklás altalajnak megfelelő molyhos tölgyek, csertölgyek, virágos kőrisek is, a szukcesszió elérte a célját, létrejön a klímax (klímamaximum), a zárótársulás, ami már egy csodálatos egyensúlyi állapot. Az erdő az a társulási forma itt a Kárpát-medencében, ami a termőtalajt, a vizet, a párát, a levegő oxigéntartalmát, egész élhető természeti környezetünket megőrzi és folyamatosan megújítja, élteti. Ez a közösség már évszázadokon át szinte változatlanul fennmaradhat, képes regenerálódni viharok, szárazság, nagy hidegek kártételei után is, és ha egy-egy kiöregedett fa kidől, a tisztáson azonnal újraindul a szukcesszió, a millió rejtőzködő magból kikelnek a tüskebozót magoncai, jönnek a széllel könnyen terjedő pionír fafajok, és persze ott vannak készenlétben az erdőalkotó fajok apró csemetéi is, melyek évek óta várakoznak az éltető napfényre. Az erdő szélét, a belevágott utakat pedig mindig beszegik a cserjék, így lesz újra kerek az erdő, akár a mesében…

Hátradőlhetünk-e hát, ha felismertük, megértettük ezt a csodálatos öngyógyító folyamatot? Az ember kártételeit a természet majd helyrehozza, gondolhatjuk, de a félelmetes aránytalanság a pusztítás ereje, hatékonysága, és a regeneráció lassúsága között feszül. Vagy nem is lassú ez a folyamat, hanem ez az élő lények természetéből következik? Az év körforgása, a csírázás, növekedés, termőre fordulás ritmusa adott, a tölgyfaerdő nem nőhet ki az árvalányhajas sziklagyepből, kihagyhatatlanok és önmagukban is értékesek a cserjésedés, a ligetes, laza pionír társulások egymást követő lépcsői.

A fás legelők, a kaszálók, a vizes élőhelyek gazdag életközösségei fenntartható művelési módokat jelentettek évszázadokon át, de ezek mára erősen megfogyatkoztak. A szántóföldek viszont ökológiai, klímavédelmi szempontból nem sokkal érnek többet, mint a művelésből kivont, lebetonozott utak, épületek. Élő környezetünk csak akkor képes csodálatos öngyógyító erejét megmutatni, ha a romboló folyamatok, a fenntarthatatlan földhasználat mértéke nem lép át egy kritikus határt.

A szukcesszió folyamata tehát megáll, amint eléri a célját, a zárótársulás megjelenését egy életközösség. Vajon a kényszeres gazdasági növekedésnek is van valahol egy határa, lehetséges még itt a földön egy fenntartható, élhető társadalmi berendezkedés? Ferenc pápával együtt állhatatosan kérjük az útmutatást a Szegények Istenétől, hogy megtalálhassuk megmaradásunk lehetőségét:

„…Taníts meg, hogy felfedezzük minden dolog értékét,
hogy ámulattal tekintsünk rájuk,
hogy felismerjük: szoros egységben vagyunk minden teremtménnyel
végtelen világosságod felé vezető utunkon!” 
(Ima földünkért)

Szöveg és fotó: Lechner Judit