Advent első vasárnapján, a várakozás és csendes elmélyülés időszakának elején érdemes megvizsgálnunk, hogy mit is jelent számunkra az ember képmási léte. A Teremtés könyvében (Ter 1,26) olvashatjuk, hogy Isten azt a fantasztikus ajándékot adta nekünk, hogy az embert az Ő képmására teremtette. Egyáltalán találkoztunk-e azzal a felelősséggel, amit a képmási lét jelenthet?

Mielőtt megtekintenénk milyen felelősséggel bír a képmási lét, nézzünk körül a „mi közös otthonunkban” (Laudato si'). A közös otthon, ami nemcsak a lakásunkat, családunkat jelenti, hanem tágabb értelemben akár a lakóközösséget, a települést, az országot ahol élünk, a földrészt és még az óceánokat, távoli magas hegyeket, esőerdőket, vagy zord sivatagokat is mindazokkal együtt, akik benne élnek. Ha tüzetesen szemügyre vesszük világunkat, a sok szörnyűség, katasztrófa és baj mellett még mindig felfedezhetjük azt a harmóniát, azt a fantasztikus vitalitást, amit akárcsak egy erdőszéli mező vagy egy kis tó élőhelye mutat nekünk. Nem idegen számunkra ez a hely, hanem otthon érezzük magunkat, és sokszor, ha visszaérkezünk a városba, ott érezzük az idegenséget. Mindaz, amit a természet nyújt nekünk, a föld mélyén lévő kincsektől egészen a friss vízig és kenyeret adó gabonáig, mindennapjaink és a jövő idők szükséges feltétele.

Elmerülhetünk a madarak, lepkék, virágok nyugtató és illatos világában, amely nemcsak szemet gyönyörködtető része a természetnek, hanem része az élővilág körfolyamatainak, amelyek mozgásban tartják, frissítik a Föld bioszférájának védelmi funkcióit, vitális készségeit is. Ez nem valamiféle „széplelkű” megközelítés, hiszen a valóság az, hogy a sokféleség nemcsak gyönyörködtet, hanem az ún. biológiai sokféleség az élővilág, a bioszféra immunrendszere.

Nézzünk aztán jobban körül, nézzünk magunkba és látjuk, hogy minden romlik, foszlik szét körülöttünk, amiatt, ahogyan eddig éltünk és nem úgy, ahogy Isten képmásának kellene élnie. Pedig tudjuk, hogyan és mint kellene élni. Ezerötszáz évvel ezelőtt Nagy Szent Leó pápa karácsonyi beszédében így szólt a hívekhez: „Ember, (...) a föld, a tenger, az égbolt, a levegő, a vizek és folyók rendelkezésedre állnak: csak használd ezt a teremtett világot, de jól! És ami szép és csodálatos bennük, dicsérd, és dicsőítsd érte a Teremtőt.”

És sokáig így is volt. Aztán valamikor, úgy a felvilágosodás idején, amikor robosztusan beindult az iparosodási folyamat, drasztikusan megváltozott az ember szemlélete is. Nem a gépekkel, az egyre hatékonyabb és okosabb technológiákkal volt (van) a baj, hanem azzal, hogy az ember kisvártatva – a technológiai felfedezések izgalmas és lelkes bűvkörében – máris „teremtőnek” hitte magát. Azt gondolta, hogy ami technológiát teremtett, az mindent megold, és felfuvalkodottságában maga akarta Isten szerepét átvenni, és ráadásul közben nem gondolt arra a milliárdnyi életre, aminek megőrzése is az emberre volt bízva, és ami biztosította az ember életének a feltételeit is.

Ez talán ma, a robotika, a szingularitás korának kezdetén még fontosabb jelzés, mint ezidáig. Hiszen ha így folytatjuk, kopár föld, színtelen, élettelen foltok, esetleg precíziós pontossággal ültetett energiafa-ültetvények lesznek az erdők helyén, és íztelen, vegyszerekkel felfújt gyümölcsöket eszik majd az emberiség fennmaradt „kiváltságos” töredéke. A robot, még ha akár gondolkozni is fog, alkotó, feltaláló lesz, és a teremtés akár hasznos része is lehet, de nem Teremtő lesz, ahogy az ember sem az, hiszen eddig inkább a pusztító oldaláról adott bizonyságot.

Imago Dei nem a Teremtő, nem azonosan egyenlő vele, hanem képmás, méghozzá felelős feladattal: az isteni képmás a gondozó képmás („…hogy művelje és őrizze”(Ter 2,15)). Ez az, amiről elfelejtkeztünk, amiért nem értjük, hogy mi a dolgunk itt a Földön, nem látjuk, hogy mit jelent az isteni képmás, mi a valódi feladata. Számomra ez annak a morális válságnak az egyik alapja, amit Szent II. János Pál pápa béke világnapi üzenetében fogalmazott meg 1990-ben: „A probléma gyökeréig kell jutnunk, és szembenézni a mélységes morális válság egészével, melynek a természet pusztítása csak az egyik súlyos jelensége.”

Ne féljünk őrzők, gondozók lenni, higgyünk az isteni kérésnek, és tegyünk azért, hogy megvalósuljon: „Mert ahogy lélek nélkül halott a test, a hit is halott tettek nélkül” (Jak 2,26).

És ne feledjük Jeremiás próféta szavait: „Hiszen tudom, milyen terveket gondoltam el felőletek – mondja az Úr; ezek a tervek a békére vonatkoznak, nem a pusztulásra, mert reménységgel teli jövőt szánok nektek” (Jer 29,11).

Elmélyedésben és reménységben gazdag, csendes várakozást kívánok.

Nemes Csaba