A Naphimnusz Teremtésvédelmi Egyesülettel együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk, kéthetente azonos időben. Ezen a héten azon gondolkozhatunk el, hogy jó testvérei vagyunk-e a ránk bízott természetnek.

A Tordák magas Duna-vízállásnál (Szentendrei-sziget), 2014. május 19-én

„Áldjon, én Uram, a mi öcsénk, a Szél,
s az Ég s a Lég s a Hó s a Hő s a derűs és borús Idő,
kik által éltetsz mindent, ami él.

Áldjon én Uram, húgunk, a Víz,
oly hasznos, tiszta, jóleső, alázatos és kedves ő.”
(Szent Ferenc: Naphimnusz, fordította: Dsida Jenő)

Szent Ferenc értékrendjében a Nap, a Hold, a Tűz, a Víz, a Szél és Földanya nénénk nagy családjába tartozik az ember is, és a hatalmas természeti elemek mind a maguk módján, de együtt dicsőítik a Teremtőt. Ebben a csodálatos képben a teremtett világ harmóniában él, ujjongó örömben és testvéri szeretetben. Az idei aszályos március után, a szárító szeleket és a föld mélyére húzódó vizeket szemlélve úgy tűnik, egy egészen más világ vesz már körül bennünket. Mi vezetett az évszázadok óta nagyjából kiszámítható időjárásunk megbomlásához?

A víz értékéről mostanában egyre többet beszélnek a közgazdászok. Kétféle megközelítésben is hallhatunk róla. Egyrészt a földben rejtőző édesvízkészletekkel számolnak, amit a „kincs” fogalmával illetnek, és persze kiaknázást emlegetnek. Valahogy hozzáférünk, aztán eladjuk, amíg csak tart a készlet… A másik, amikor „természeti erőforrás” lesz belőle, és úgy teszünk, mintha a forrás kiapadhatatlan lenne, mert nem járjuk végig gondolatban a víz útját, így nem a teljes körforgást látjuk, hanem annak csak egy rövid szakaszát.

De mi is táplálja valójában a forrásokat, honnan van a Kárpát-medence sokat emlegetett édesvízkincse? Ismerkedjünk meg a Tisza-táj vízgazdálkodásának példájával, Molnár Géza gondolatait követve.

A növényföldrajz tudománya már régen felismerte, hogy egy tájegység természetes növénytakarójának összetétele a csapadék átlagos évi mennyiségétől függ. Az Alföldön ez az érték 4–600 milliméter. Ez a vízmennyiség a sztyeppe, a félsivatag kialakulását teszi lehetővé. Viszont a tájat hosszú évezredeken keresztül, tartósan olyan erdőtársulások borították, amelyek létrejöttéhez, fennmaradásához 800 milliméter éves csapadék szükséges. Honnan származik a vízmennyiség másik fele? A folyók szállították, mint ma is, a Kárpátok koszorújából. De hát se vízlépcső, se „vésztározó” – miért nem lépett ki a déli határokon, csakúgy, mint manapság?

A folyókat gazdagon szegélyező galériaerdők, puhafaligetek rügyfakadása pontosan arra az időre esett tavasszal, amikor a hegyekben az alacsonyabb részeken megindult a hóolvadás. Amíg még ott se vágták ki az erdőket, a szabályozatlan folyó szélesen kanyarogva, lassan elterülve átitatta az egész árteret vízzel, és a fák hatalmas mennyiségben tudták felszívni, törzsükben, lombkoronájukban, az avar vastag szivacsában megtartani. Ahogy a folyótól távolabbi részeket borító keményfaligetek is ébredezni kezdtek, megérkeztek az újabb víztömegek a Kárpátok csúcsairól, és azok az erdők is kilombosodtak, megtartva a második árhullám vizét is. Az égből érkező májusi esőket már a zöld erdő fogadta, lombkoronáján át lassan szivárgott a víz a földre, az avarban, az állandóan borított talajban raktározódott. A fák között, széltől, naptól lombsátorral védve megmaradt a pára, a csapadékvíz.

Nyáron aztán az ártéren elkószált vízerecskék a magasabban fekvő területeken megfordultak, elindultak vissza a folyóba, vitték a kiöntések langyos vizében felnőtt halszaporulat új nemzedékét is. Az erdők a melegben párologtatni kezdtek, a pára felhővé gomolyodott, és – hála az uralkodó széliránynak – elszállt, vissza északra, megöntözve a Tisza forrásvidékét, így zárult a vízkörforgás.

A legjobb víztározó tehát nem egy kibetonozott teknő, hanem maga a növényvilág, a fák teste, az avar, a humusz. És nem szivattyúkkal nyerhető ki belőle a víz, hanem a növényzetben felfelé mozog, az ozmózis csodálatos erejével, a gravitáció ellenében. Amíg az ártéri tájgazdálkodás működött, halban, gyümölcsben, legelőkben, kaszálókban bővelkedett folyóink környéke, és eltartotta, táplálta a faluközösségeket. A víz ajándékként érkezett a hegyekből, és a fokgazdálkodás [ártéri gazdálkodás – a szerk.] csínját-bínját jól ismerő, hozzáértő ember örömmel fogadta, messze kivezette a mederből, segítette szétterülését, majd később visszatérését a mederbe.

A titok tehát ennyi volt, az alföldi őshonos növényzet a vizet csak részben kapta csapadék formájában, a többit az erdők saját „testükön” áramoltatták keresztül. Ez volt benne a csodálatos, hogy a folyóvíz a fákban is örök mozgásban tört felfelé, közben életteret, táplálékot adva az állatvilágnak, a kímélő tájhasználat révén pedig az embernek.

Ennek a harmóniának a megbontásán évszázadok óta fáradozunk. Bizonyára nem csak mi itt, a Kárpát-medencében, hanem szerte a világon ez történik, és úgy tűnik, a természeti rendszerek már nem tudják tovább kiegyensúlyozni az ember erőszakos beavatkozásait. Szent Ferenc csodálatos látomásában az embert testvérré emelte az elemek közé, de mára méltatlanná váltunk erre a kitüntető helyre. A víznek, a szélnek és egyre inkább a Napnak is csak az energiáját követeljük erőszakkal, ajándékait gőgösen visszautasítjuk, és azt is akadályozzuk, hogy a földet, a növényeket, az állatokat táplálhassák az élő világ rendje szerint. Vajon mennyi időnk van még a szemléletváltásra, a valódi ökológiai megtérésre?

Fotó: Wikipédia

Lechner Judit/Magyar Kurír