A mértékletesség dőreség, vallják sokan. Miért is mondjak le valamiről, amit megengedhetek magamnak, és így bőségben élhetek? De vajon mit is jelent a bőség, és mit jelent az, hogy elegendő? Az elmúlt sok ezer év azt mutatja, hogy

a történelem társadalmai, ideértve az óriás birodalmakat, de akár kisebb közösségeket is (mint például a Húsvét-sziget egykori lakói) a legtöbbször a szűkösség vagy a bőség szélsőséges életvitelét élték.

Nem tudta az ember, és talán most se fogja fel, hogy mi az elég, minél nem kell több, legyen az a hatalmat jelentő fegyver vagy a rendkívüli luxus és pazarlás. A pazarlás során egymásról is megfeledkezünk, csak az „én”, esetleg a „mi” a fontos.

Azt viszont nagyjából tudjuk, hogy évenként hat Magyarországnyi fővel növekszik a világ népessége, és minden valószínűség szerint 2023-ra meghaladjuk a 8 milliárdot, 2030-ra a 8,5 milliárdot. És nemcsak a népesség nő – ezzel még nem is lenne baj, hiszen a demográfusok által előrejelzett népességnövekedés nagy valószínűség szerint majd lassulni fog –, hanem az igények és a pazarlás is növekszik. Évente nagyjából 90 millió új személygépkocsi gurul le a futószalagról, bár ez 2020-ban talán csak a 70 milliót haladja meg valamivel. Naponta legalább félmillió televíziókészüléket és ötmillió mobiltelefont adnak el.

Most már nemcsak a valós, hanem a virtuális világ is kinyílt számunkra tört dimenziójú alakzatokhoz, a fraktálokhoz hasonlítható rendezett rendezetlenséggel, az információs „hubokkal” és a „sötéthálózattal” egyaránt. Naponta nagyjából 5 milliárd ember használja az internetet, és legalább 3-4 milliárd elektronikus levelet küldünk el.

A fizikai és kommunikációs szükségletek kielégítéséből adódó környezeti terhelések „borulási pont” helyzetbe hozták bolygónk ökológiai rendszerét a földön, a vízen és a levegőben.

Erről már sokat írtam a Teremtésvédelmi kalendáriumban is: az erdőségek csökkenése egyre folytatódik, a sivatagosodásra hajlamos területek pedig nőnek; a világ népességének nagyjából negyede szenved a kellő mennyiségű és minőségű víz hiányától, és a World Resource Intézet friss elemzése szerint az évtized közepére az érintettek száma elérheti a 3-3,5 milliárd főt.

Amellett, hogy a természeti erőforrások egyre inkább kimerülőben vannak, rendkívüli az élelmiszer-pazarlás. Az élelmiszer-alapanyagok termesztésénél, betakarításánál is óriási az elhullás, pazarlás, ami inkább az úgynevezett harmadik világ országaiban jellemző. A fejlett országokban pedig az, hogy az élelmiszerek a boltokban maradnak, és óriási a háztartásokban kidobott élelmiszer mennyisége is.

Magyarországon, egy friss NÉBIH-felmérés szerint, hetente fejenként 1,25 kilogramm megmaradt élelmiszert dobunk ki, melyek között vannak készételek, lejárt készítmények, zöldségek, gyümölcsök, pékáru.

Az is megbecsülhető, hogy ha világviszonylatban a felére, harmadára tudnánk csökkenteni az élelmiszer-pazarlást, akkor nemcsak az éhezés, hanem a pazarló  vízhasználat is csökkenne, és nagyjából 9 milliárd embernek lehetne elérhetővé tenni a biztonságosan tiszta vizet.

A bőség akkor jelent valódi bőséget, ha másnak is jut belőle, és akkor lesz elegendő mindenkinek, ha nekünk is a mértékletes fogyasztás lesz az elegendő. A szűkebben élni nem azt jelenti, hogy „szükségben élni”, ugyanakkor ma többen élnek inkább szükségben, mint bőségben. Vegyük észre, hogy a „főirányú” életvitel globalizált világunkban nem ilyen. A Covid-19-pandémia és kezelése sok mindenre taníthatna minket, arra is, hogy miként vállaljunk felelősséget egymás iránt, arra, hogy segítsünk, szeressünk, miként éljük meg a szűkebben élést, vagy legalább a pazarlás megszüntetését.

Ferenc pápa legfrissebb, október elején bemutatott Fratelli tutti (Mindnyájan testvérek) kezdetű enciklikája a második szeretetparancs, a felebaráti, testvéri szeretet megélésének megkerülhetetlenségét tárja elénk. Bemutatja a hazugságok, csábítások, a manipulációk, az eltévedt, félrecsúszott globalizáció világát. Azt írja, hogy „Ez a kultúra egyesíti a világot, de megosztja az embereket és a nemzeteket, mert amint a társadalom egyre globalizálódik, szomszédokká tesz bennünket, de nem tesz testvérekké” (FT 12). Később így ír: „A globalizált társadalom gyakran elegáns módon tereli a tekintetét. A politikailag korrekt vagy ideológiailag divatos leple alatt nézünk azokra, akik szenvednek, de meg nem érintjük őket. Élő adásban látjuk őket, és látszólagos toleranciával, eufemizmussal beszélünk róluk.” (FT 76)

Szeretetben élők, irgalmasok a szűkebb környezetünkben lehetünk a leginkább, ott, ahol élünk. Mindig segíthetünk,

amint a következőket olvashatjuk az enciklikában: „Alulról indulhatunk, esetről esetre cselekedjünk a legkonkrétabban és helyi szinten, majd terjeszkedhetünk országaink és világunk legtávolabbi pontjaira, ugyanolyan gondossággal és aggodalommal, mint amit a szamaritánus mutatott a megsebesült férfi mindegyik sérülése iránt.” (FT 79)

A szűkebben, de adakozóan élni elve ma még mind a makro-, mind az egyéni döntéseinkben az utolsó szempont. A szűkebben élni elve nemcsak a másokkal való bátrabb osztozást jelenti, hanem a pazarlást is megszünteti. Biztos, hogy a fejlett világbéli életünkben sok minden felesleges pazarlás. Lehet, hogy könnyedén lemondhatnánk dolgokról, és lehet, hogy van olyan, amit csak bölcsen elhalasztani és adott időben megélni kell, tudva, hogy mi az elegendő, és azonfelül nem akarni, nem kívánni.

Szöveg: Nemes Csaba

Fotó: Pexels

Magyar Kurír