A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. A magától termő és a kizsigerelt föld különbségéről gondolkoztat el ma irodalmi vénájú állandó szerzőnk, aki reményt ad, hogy még ma is van esély a földi élet megváltoztatására. Csak nem mindegy, hogyan közelítünk a búzamezőkhöz...

„…Amikor a nap vörös szeme végigpislog a búzamezők felett, hol a hajnali szélben lágy hullámzással zizegnek a kalászok, az első kaszás megemeli kalapját.

– Na, Jézus nevében! – és a kasza ősrégi mozdulattal meglendül a levegőben.

Az ispán ezt a kaszavágást soha nem mulasztja el. Tudja jól, hogy utána gyötrelmes, nehéz munka következik, de ez az első vágás olyan, mint a »Veni Sancte«, és az utolsó olyan, mint a „Te Deum«.

És sokszor gondol arra, hogy erre a néma ünnepre miért nem jön ki az uraság? Hát neki csak számok kellenek? Mázsák, vagonok és pengők?

Ha hajnalonként felért a dombtetőre – hol az erdő zöld szegélye lágyan ölelte körül ezt a pusztát –, tele lett a szíve ragyogással, és úgy érezte, a föld szeretete nagyobb a birtoklásánál. Nem a telekkönyvre gondolt, hanem a hullámzó vetésekre, és a munka, a fáradtság, az eredmények mögött a föld meleg lüktetését érezte…”

(Fekete István: Gyeplő nélkül)

Jó száz évvel ezelőtt így kezdődött az aratás Magyarországon… Fekete István önéletrajzi elemekkel átszőtt csodálatos regényéből a korabeli mezőgazdálkodásról is sok mindent megtudhatunk. Milyen közel volt még akkor egymáshoz a termőföld és a vele dolgozó ember! A nagy dunántúli uradalomban az aratás embert próbáló munkáját végző summások, az akkori idők „vendégmunkásai” az egész éves kenyérnekvalót keresték meg ezekben a hetekben. Igaz, a föld, amin dolgoztak, nem volt a tulajdonuk, mégis érezték, hogy megtartja, táplálja őket családostól, ha alázattal és kemény munkával megszolgálnak érte. Igen, valóban áldást jelentett minden esztendőben a kenyérgabona beérése!

De hogyan is jut el a növény a csírázástól a maghozásig? Mi dolga van mindezzel a magvetőnek és az aratónak? Márk evangéliumában ezt olvassuk: „Isten országa olyan, mint az az ember, aki magot vet a földbe. Utána, akár alszik, akár ébren van, éjjel vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökik, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, majd telt szemet a kalászban. Mikor a termés beérik, rögtön fogja a sarlót, mert itt az aratás.” (Mk 4,26)

A föld tehát „magától” terem, a magba beleírt terv alapján történik a növekedés, a kalász képződése, a szemek érése, de az ember szántja meg a földet, veti el a magot, nélküle a nemesített kenyérgabona nem is tudna termést hozni.

Pál apostol mintha tovább gondolná ezt a történetet, amikor az egymással vetélkedő, pártoskodó korintusiaknak így ír az igaz hit palántájának fejlődéséről: „Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta. Ezért nem az számít, aki ültet, sem az, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja. Az ültető meg az öntöző egyforma. El is veszi mindegyik jutalmát fáradságához mérten. Istennek vagyunk ugyanis munkatársai…” (1Kor 3,6–9)

Az idén az ország nagy részén az aszály, a forróság miatt kevés, a szokásosnál gyengébb minőségű gabona termett. A klímaváltozás jelei egyre látványosabban mutatkoznak, nem lehet már úgy és azt termelni, ahogy megszoktuk, megtanultuk. Pedig mennyit munkálkodtunk rajta az utóbbi évszázadban, hogy a kaszálás nehéz munkájától felszabadítsuk az embert! Ma már kombájnok végzik a betakarítást, a hozamok növekedését műtrágyával kényszerítjük ki az új, nagy termőképességű fajtákból, mégis ugyanaz a földterület egyre kevesebb család megélhetését biztosítja…

Az pedig csak mostanában, az energiaválság és a háború árnyékában tudatosult sokakban, hogy a műtrágyagyártáshoz, a föld megműveléséhez szükséges hatalmas gépek működtetéséhez is kőolajra van szükség, aminek az elégetése részben okozója a klímaváltozásnak.

A termőföldek humusztartalma is vészesen fogyatkozik, hiszen túlhasználjuk őket, a regenerálódásra nem hagyunk időt, az egyre nagyobb, nehezebb munkagépek kegyetlenül tömörítik a talajt, így romlik a vízmegtartó képessége, nem tudja átjárni a levegő. Az egyre gyakoribb áradások, villámárvizek, amik a hegyekből a folyókba sodorják sárlavinaként a termőföldet, lassan az óceánok mélyére temetik ezt a pótolhatatlan kincset, minden földi élet alapját. Igen, az ember egyre erőszakosabban meríti ki a földi élővilág évmilliók során képződött tartalékait.

Igaz, ma is Isten adja a növekedést, de aki így ültet, és így öntöz, el is veszi a „jutalmát” fáradságához mérten, az idei esztendő időjárási szélsőségeit figyelve legalábbis erre következtethetünk.

Isten mindig megbocsát, az emberek néha, a természet azonban soha.”

Ferenc pápa többször is emlékeztetett már bennünket ezzel a mondattal arra, hogy a természet ellen elkövetett vétkeink nem maradnak következmények nélkül.

Van még esély a változtatásra, vagy egyszerűbb feladni a reményt, és belenyugodni a földi élet végzetes elszegényedésébe?

Ahogy az egykori aratómunkások, Jézus nevében tervezzünk, végezzünk minden munkát, Isten munkatársának felelősségével. Ha ezzel a lelkülettel keressük a mezőgazdaságban az új megoldásokat, legyen az biogazdálkodás, talajmegújító mezőgazdaság, permakultúrás kertészkedés, folyóinkon a régi fokgazdálkodás megújítása vagy természetkímélő erdőművelés, mindez segítheti a teremtés művének további gazdagítását, a művelés és őrzés kettős feladatának teljesítését.

„Öntsetek reményt azokba, akik nem remélnek! / Úgy cselekedjetek, mintha minden tőletek függne, / annak tudatában, hogy mindent Istenre kell bíznotok!” (Ferenc pápa: A családok misszióba küldése, Családok X. Világtalálkozója, Róma, Szent Péter tér, 2022. június 25.)

Szöveg és fotó: Lechner Judit