A Magyar Kurir internetes hirportárral együttműködésben „Teremtésvédelmi kalendáriummal” jelentkezünk kéthetente azonos időben. Ma a tavaszi újjászületésben gyönyörködünk, tudományos megalapozottsággal.

Márciusban hosszú hónapokig tartó rejtőzködés után tömegesen merészkednek napvilágra a kora tavaszi hagymás, gumós, tarackos lágyszárú növények.

Különösen látványosak a lombhullató erdők kopasz fái alatt elterülő dús virágszőnyegek. Ilyenkor igyekszik kihasználni sok faj a fák kilombosodása előtt a bőséges napsütést. Igaz, mindez csupán pár hétig tart, de ezeknek a különleges életformájú, geofiton növényeknek mégis elegendő ennyi fény kora tavasszal, amikor a föld fölött megmutatkoznak, később már beérik az egyre mélyülő árnyékkal, a lombokon átszűrődő kevés napsütéssel. Nyáron aztán, amikor visszahúzódnak különleges föld alatti raktározó szerveikbe, még inkább igénylik, élvezik a fák hűvös árnyékát.

Minden jellegzetes erdőtársulásnak sajátos, más-más fajokból álló kikeleti virágszőnyege van,

a szárazabb dombvidéki erdőkben sokfelé a hóvirágok nyílnak tömegesen, a bükkösökben, gyertyános tölgyesekben a keltikék, meleg dunántúli erdőkben a téltemetők, a folyók mentén, a nyirkosabb, gyakran vízjárta helyeken, tölgyek, kőrisek, szilfák védelmében pedig a különleges szépségű tavaszi tőzikék borítják az erdők alját kora tavasszal. Ilyen ritka látványosságot csodálhatunk meg a dunántúli Horvátnádalja határában is.

A falu szélén a Dobogó-erdő a Rába és a Pinka ölelésében, az ártéren fekszik. Elragadó látvány a hófehér, finoman illatozó tőzikék millióinak sokasága. Néhol ugyan keverednek közéjük csillagvirágok, szellőrózsák, tüdőfüvek is, de mivel ez az élőhely leginkább a tőzikének kedvez, ezért ez jelenik meg tömegesen. Ha ámulva végigtekintünk a virágok tengerén, mindenképpen adódik a felismerés: ha egy évelő, az év nagy részében apró hagymájába a föld alá húzódó növényfaj ilyen régóta megtelepedett itt, akkor ez az élőhely, a talaj minősége, az időszakos vízborítás, a fák nyáron föléjük boruló lombsátra, a nyirkos avartakaró háborítatlan békessége, lassú korhadásának melege együtt egy olyan környezeti kihívás, amire a legtökéletesebb válasz éppen a tőzike képességeiben rejtőzik… Vajon ez egy diadal a darwini, létért folyó versengésben, vagy inkább annak bizonyítéka, hogy minden növényfajnak megvan a maga sajátos szerepe az élet gazdagságának, sokszínűségének gyönyörű rendjében?

Hány száz esztendő háborítatlan békessége, az éghajlat viszonylagos stabilitása, a folyók többé-kevésbé kiegyenlített vízhozama teremtette meg ezeket a környezeti feltételeket, amelyek a tőzikének itt és most éppen megfelelnek?!

A tömeges virágzás idején a környékbeli rovarvilágot táplálja, és ilyenkor még az avartakaró fölé emelkedő leveleivel árnyékolja is a talajt, segít megőrizni a fák számára is a kincset érő esővizet. Aztán ahogy elvirágzik a növényke, a kocsány továbbra is nyúlik felfelé, a termést emeli egyre magasabbra, úgy érleli meg a magokat. Ezt a jelenséget nagyon sok hagymafélénél látjuk, a cél pedig az, hogy amikor a magvak beérnek, felnyílnak a termések, és a szár már erejét vesztve eldől, így az anyanövénytől a lehető legtávolabb szóródjanak el a magvak. Következő tavasszal aztán egész kis telepeket alkotnak a csíranövénykék, a tőzike újabb területet tud belakni, sűrűsödik az állománya, nő a kínálat a megporzó rovaroknak, hiszen két virág között nem kell nagy utat megtenniük.

Megint csak nem a versengést látjuk, hanem az egymást segítő, támogató erőket, az együttélés előnyeit élvező, viruló közösségben élő létformákat szemlélhetünk.

A korhadó levelek látványa sem szomorú, hiszen szemünk láttára bomlik újra tápláló, erdőillatú humusszá az avartakaró, a kidőlt törzseket pedig a gombák, rovarok és egyéb apró fabontó lények hada veszi munkába, hogy lassan minden újra megtalálja a helyét az örök körforgásban.

De miféle értéke van egy ilyen alig háborgatott kis erdőfoltnak? A tőzike végső soron csak egy „haszontalan” vadvirág, ráadásul mérgező is, de van egy különleges adottsága, a szépsége… Ezzel az üzenettel ragadja meg a figyelmünket, és ha alaposabban tanulmányozzuk életmódját, rácsodálkozhatunk a teremtett világ gazdagságára, az egymást tápláló, segítő lények csodálatosan szervezett életközösségére is. Ferenc pápa így bíztat ezeknek a felismeréseknek az értékére:

„Ha e nélkül az ámulatra és csodálkozásra való nyitottság nélkül közelítünk a természethez és a környezethez,

ha a világgal való kapcsolatunkban többé nem beszélünk a testvériség és a szépség nyelvén, akkor az erőforrások uraként, fogyasztójaként vagy puszta kizsákmányolójaként fogunk viselkedni, és képtelenek leszünk határt szabni közvetlen érdekeinknek.

Ha ellenben átérezzük, hogy szoros egységben vagyunk mindennel, ami létezik, a mértéktartás és a törődés magától megszületik.” (Ferenc pápa: Laudato si’, 11)

Igen, Ferenc pápa sokszor hívja ámulatra, csodálkozó szemlélődésre az embert, aminek a kitartó gyakorlása megváltoztatja viszonyunkat a természethez. De hogyan, milyen rejtelmes úton vezethet el a szépség szemlélése a gondolkodásunk átformálódásához? Az enciklika egy későbbi fejezetében ezt olvassuk:

„Az Újszövetség nemcsak a földi Jézusról és az ő világhoz fűződő konkrét és szeretetteljes kapcsolatáról beszél, hanem a feltámadt és dicsőséges Jézusról is, aki egyetemes uralmával az egész teremtésben jelen van… Ily módon e világ teremtményei már nem pusztán természeti valóságként mutatkoznak meg előttünk, mivel a feltámadt Krisztus titokzatosan körülöleli és a teljesség célja felé irányítja őket. Azok a mezei virágok és azok a madarak, amelyeket ő csodálattal nézett emberi szemével, most már tele vannak az ő fénylő jelenlétével” (Laudato si’,100).

Húsvét közeledtével, amikor a természetben mindenütt a tavaszi újjászületés jeleit látjuk, törekedjünk ezzel a szemlélettel tekinteni a teremtett világ csodáira…

Szöveg és kép: Lechner Judit