A tudományos felfedezéseket mindig az ember központi jelentőségének,
a közjónak és a teremtés belső céljának fényében kell értékelnünk.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
A tudományos felfedezéseket mindig az ember központi jelentőségének,
a közjónak és a teremtés belső céljának fényében kell értékelnünk.
II. János Pál pápa és I. Bartholomeiosz pátriárka Velencei Közös Nyilatkozatából, 2002. június 10.
Sosem felejtem, hogy Advent gyerekkoromban a papírangyalkákkal kezdődött. A plébániai hittancsoportunkban kis, háromszögekkel bevágott papírangyalkákat osztottak ki, és az volt a feladat, hogy, ha valami jót teszünk, egy háromszögecskét felhajthatunk. Minél többet sikerült felhajtani, annál jobban „felöltöztettük” a papírangyalt karácsonyra. Egy-egy ilyen felhajtásnál, jócselekedetnél tele volt a szívünk szeretettel és várakozással. Bizonyára lehetett ez így más plébániákon is, nemcsak nálunk, talán vannak sokan, akik emlékeznek ilyenre.
„Tedd a jót és kerüld a rosszat!” Sokszor halljuk, olvassuk, de ahogy akkor, ott az adventi időszakban csináltuk, az nem „csikorgott”, nem volt nehézkes: sokszor maga volt a boldogság. És attól volt az, mert mások szemében: a szüleink szemében, a pap bácsi szemében – és bizony a Kis Jézus szemében is – láttuk a megcsillanó boldogságot. Soha nem felejthető élmény. De miért is?! Boldogságot adtunk és kaptunk, mosolygós, édes, „hó pille” pillanatok maradtak meg az emlékeimben: az adventi várakozás ólomlábon ballagó hosszú hetei boldogságos élményekkel lettek feldíszítve és izgalmassá téve.
Talán arra is emlékeztek, hogy az adventi négy hétben készültek azok a kis tárgyak is, amiket fabrikáltunk, kifestettünk, hímeztünk ügyes-ügyetlen kezeinkkel, és nem a tárgy, hanem az az idő, ami alatt készült, és az a pillanat, amikor átadásra került, adta az élmény értékét – és nem a tárgyiasult anyag, esetleg az ajándék ára.
Vajon gyerekeinknek, unokáknak megadjuk-e a várakozás és az Ünnep meghitt pillanatait, vagy csak az év végi rohanástól fáradtan, a talán még be sem csomagolt „csili-vili” ajándékot nyomjuk a kezükbe?! Igen, a csomagolás: hiszem, hogy az is fontos. A csomagolás lehet akár a tavalyról eltett szép papírból, de szükség van rá, mert a csomagolás titkot rejt, izgalmas élményt ad már maga a léte is.
Vajon adunk-e legalább annyi szép élményt szeretetteinknek, mint amennyi ajándékot? A tárgyi ajándék elromlik, elkopik, elszakad, talán még felesleges is; az ajándék eltűnik, elmúlik, de a jó élményt emlékként elvisszük magunkkal egész életünkben. Szép emlékeinket életünk során sokszor újra kicsomagoljuk, megsimogatjuk, rájuk mosolygunk, sosem feledjük. A jó élmény nem kacat, hanem kacagtat.
Talán, ha szép élményekben gazdag a várakozás és az ünnep, akkor kevesebb a megvásárolt felesleges, semmitmondó „kütyü”, ami aztán a szemétbe kerül. Kevesebb az őrült rohanás, tülekedés, sorban állás, és édesebb a meghitt csend már az adventi koszorú első gyertyájának meggyújtásánál is. Hol vannak már azok a papírangyalkák, bár lennének akár digitálisak, hisz az csak a forma, nem az üzenet!
Kamaszkorom után egy időre elvesztettem a valódi kapcsolatot a Jóistennel. És mintegy felnőtt (vissza-) megtérőként ma már a „Szent Háromnap”, a Húsvét reménye és misztériuma az, ami jobban megfog, ami az igaz élményt adja, amit továbbadok én is, akinek tudom. De így Advent táján, az első gyertya lángjánál mindig a kis papírangyalkák jutnak az eszembe, pedig akkor még adventi koszorúnk sem volt, az valahogy nálunk csak később lett divat, de szép divat, jól van ez így. Ilyenkor eszembe jut, ahogy dobogó szívvel vittük a templomba a felhajtogatott kis háromszögekkel felöltöztetett angyalkákat (no, sosem volt mind felhajtva). A papírból készült kis figurák már mind réges-rég elenyésztek, de az élmény ott fényesedik ilyenkor a lelkemben. És ilyenkor előkerül a többi emlék, a családi saját „liturgiában” megtervezett várakozás izgalma, az illatok és mosolyok, de bizony, az ajándékokra már nem igen emlékszem.
Az ajándékozásnak kétségtelenül napjaink kultúrájába ágyazott része a vásárlás is. És kellő mértéket tartva nincs ezzel semmi baj. Az ajándékozás azzal több az egyszerű vásárlásnál, hogy személyes és közvetlen, és ennek egy pozitív határesete a jól kitalált, történettel rendelkező vásárolt ajándék. Felelősök vagyunk egymásért, akkor, ha ajándékozunk, és akkor is, ha ajándékot kapunk. És felelősek vagyunk együtt a pazarlás elkerüléséért is. Az ajándékhegyek, a pazarlás – gyönyörűnek látszó narrációkkal – mintegy felmenti az embert a felelősség alól, és egymásra mutatva azt mondhatjuk: „de hiszen te is ezt csinálod, ő is ezt csinálja, ez a normális”. Ezzel együtt elveszítjük a mértékletesség bölcsességét, nem látjuk a pazarlásból fakadó egyre növekvő környezeti károkozást, lelki degradációt. Ugyanakkor azt se feledjük el, hogy embertársaink mintegy harmada szegény, közülük is sokan mélyszegénységben élnek. Nekik nem a pazarlás merül fel problémaként, hanem az, hogy egyáltalán kerül-e valami az ünnepi asztalra. Éppen ezért tegyük azt, hogy több szép élményt adunk szeretteinknek, és többet adakozunk szegény embertársainknak, kérés nélkül is segítünk!
Élményekben gazdag, áldott várakozást kívánok mindenkinek! Nemes Csaba