A természet tele van szeretetüzenetekkel,
de hogyan tudnánk meghallani azokat az állandó zaj, a folyamatos és nyugtalan szórakozottság közepette vagy a látszat kultusza mellett?
Ferenc pápa Laudato si' kezdetű enciklikájából a közös otthon gondozásáról, 2015. május 24.
k, 2014-12-23 18:46 Régóta érlelődik bennem az érzés, hogy valami észrevétlen elmozdulás ment végbe (vagy talán régóta jelen is volt?) mindennapi nyelvhasználatunkban a „remény” (és vele együtt a „bizalom”) szavakkal kapcsolatban. Ez az érzés mostanára gondolattá, meggyőződéssé erősödött. Figyeljük csak meg a következő párbeszéd-változatokat! „– Ő is ott lesz? – Igen.” „– Ő is ott lesz? – Remélem igen.” „– Eléritek még a vonatot? – El.” „– Eléritek még a vonatot? – Reméljük el.” A változatok közötti különbséget a „remélni” ige adja, és az általa közvetített jelentésbeli módosulás az, hogy ha szerepel a mondatban, akkor a bizonytalanságot viszi bele. (Ugyanez lenne a hatás, ha a „remélem” helyett a „bízom benne, hogy” szerepelne azon a helyen.) Mintha csak a „remélem” (és a „bízom benne”) azt jelentené, hogy „hát, szeretném, de nem vagyok benne igazán biztos” („szóval ne építsünk nagyon rá”).
Ez a jelentés szöges ellentétben áll azzal, amit a „remélni” ige a Szentírásban jelent. A Zsidókhoz írt levél szorosan összeköti a hit, a remény és a bizalom gondolatkörét. „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk. ” (Zsid 11, 1) Az Újszövetség szerint a remény éppen a – még – nem látott dolgok felőli biztos meggyőződés, amit a hit tesz megalapozottá. Aki – keresztény értelemben – remél, az sokkal biztosabban néz a jövőbe, sokkal bátrabban tekint a feladataira. Természetesen az ő számára sem tárulnak fel előre a történések, őt is gyakran érik meglepetések és tapasztal váratlan – akár fájdalmas – fordulatokat; de sokkal nyugodtabban éli át őket, mert „van reménye”.
sze, 2014-12-17 23:54 The time is money, avagy az idő pénz! Ugye ismerős?! A világért sem szeretnék vitatkozni Benjamin Franklin híres egy „ifjú kereskedőhöz” intézett szavaival, hiszen, azok jóindulatúak és inkább a fegyelemre és takarékosságra intő szavak, mintsem a jelenkorunk pénz mindenekfeletti uralmára utalnak. Változik a világ: ha manapság meghallom, hogy „az idő pénz”, akkor inkább elszorul a szívem, mert hidegnek és cinikusnak érzem, és persze azért is, mert ha igaz, akkor nagyon szegénynek érzem magam, mert az időből van a legkevesebb. És valóban, ha ez így van, akkor tényleg szegény vagyok, de nem csak azért, mert az idő pénz.
Sokszor találkozunk az érzéssel „nincs időm”, „nincs időd”, „nincs elég időnk egymásra”, pedig rajtunk múlik, hogy az időnket megosszuk a Jó Istennel, önmagunkkal, szeretteinkkel. Miért is nincs, vagy legalábbis miért is van kevés abból a bizonyos időből? A hivatal, a cég, a rohanás elveszi nappalunkat, és sokszor –gondolatainkban – éjjelünket is. A túlzott, sokszor „önkéntes” munkateher, azaz inkább a „munkamánia” is egy bizonyos betegség, olyan kóros kötődés, amitől nehéz szabadulni, mert egy úgy érezzük, hogy ha elhagyjuk, egy biztos értéknek tűnő valamitől fosztanánk meg magunkat. Oly könnyen mondhatjuk: rajtad múlik! Pedig tényleg!
cs, 2014-12-11 14:30 Egy magával ragadó élményt szeretnék megosztani Önökkel, amely az idei Katolikus Társadalmi Napok első néhány előadása után engem ért. Egész pontosan azt a konkrét élményt, amely Dr. Aczél Petra, a Corvinus Egyetem docense előadása nyomán hatalmasodott el rajtam.
Petra – bátorkodom a docens asszonyt így hívni, mert az előadása végére nekem szóló mondanivalója, közvetlen, figyelmemet felkeltő stílusa miatt nagyon közel éreztem magamhoz – arról beszélt, hogy a mai világban minden az információ előállításáról és átadásáról szól. Minden körülöttünk kommunikál, mi magunk is számtalan információs forrást fogyasztunk és magunk is annak kiindulópontjai, gyártói vagyunk. Ebben a dinamikusan változó környezetben minden szándék a figyelem megragadásáról szól, a 15 perc hírnévről. Az ismeretlen, így személytelen figyelmének megragadásáról és az arctalan tömeg megszólításáról. Aki „elcsípi” azt a pár percet az így megcélzott másiktól, az ezt azért teszi, mert ebből valami haszna származik. Minden kommunikációját ilyen szemmel figyeli, hogy vajon abból neki milyen eredménye, profitja lesz.
Ugyanakkor ebben a zajban nagyon nehéz a figyelmet megragadni. Még azok számára is, akik nem épp ezzel a haszonelvű kommunikációval közelednek embertársaikhoz és ebben a kommunikációs kavalkádban éppen az embert keresik.
cs, 2014-12-11 14:30 Tisztelt Olvasónk!
Elkezdődött az advent és a Naphimnusz egyesület idén is folytatja a hagyományt, hogy hetente gondolatokat oszt meg a teremtésvédelem és a karácsonyvárás összefüggéseiről.
Az már közhelyes állítás, hogy nem a rohanva, idegeskedve, néha erőnkön felül költekezve megvásárolt ajándékok számától és méretétől lesz boldog a karácsony. Állítom, hogy még az egy-egy áhított játék után olyan átszellemülten vágyakozó kisgyerekek is több jó emléket őriznek meg az örömben megélt, de szerényebb karácsonyokról, mint az ajándékokban bőséges, de feszült kapkodásban töltött szentestékről.
Az idei adventben arról fogunk írni, hogy ha nem tárgyakat, akkor mi mást ajándékozhatunk annak, akit szeretünk. Igyekeztünk az egyes írásokat úgy időzíteni, hogy a megjelenés ideje elég időt hagyjon a megvalósításhoz.
Bízunk benne, hogy aki megfogadja tanácsainkat az meg fogja lepni azt akit megajándékoz és a környezetét is!
v, 2014-11-30 14:27 Sosem felejtem, hogy Advent gyerekkoromban a papírangyalkákkal kezdődött. A plébániai hittancsoportunkban kis, háromszögekkel bevágott papírangyalkákat osztottak ki, és az volt a feladat, hogy, ha valami jót teszünk, egy háromszögecskét felhajthatunk. Minél többet sikerült felhajtani, annál jobban „felöltöztettük” a papírangyalt karácsonyra. Egy-egy ilyen felhajtásnál, jócselekedetnél tele volt a szívünk szeretettel és várakozással. Bizonyára lehetett ez így más plébániákon is, nemcsak nálunk, talán vannak sokan, akik emlékeznek ilyenre.
„Tedd a jót és kerüld a rosszat!” Sokszor halljuk, olvassuk, de ahogy akkor, ott az adventi időszakban csináltuk, az nem „csikorgott”, nem volt nehézkes: sokszor maga volt a boldogság. És attól volt az, mert mások szemében: a szüleink szemében, a pap bácsi szemében – és bizony a Kis Jézus szemében is – láttuk a megcsillanó boldogságot. Soha nem felejthető élmény. De miért is?! Boldogságot adtunk és kaptunk, mosolygós, édes, „hó pille” pillanatok maradtak meg az emlékeimben: az adventi várakozás ólomlábon ballagó hosszú hetei boldogságos élményekkel lettek feldíszítve és izgalmassá téve.
Talán arra is emlékeztek, hogy az adventi négy hétben készültek azok a kis tárgyak is, amiket fabrikáltunk, kifestettünk, hímeztünk ügyes-ügyetlen kezeinkkel, és nem a tárgy, hanem az az idő, ami alatt készült, és az a pillanat, amikor átadásra került, adta az élmény értékét – és nem a tárgyiasult anyag, esetleg az ajándék ára.
Vajon gyerekeinknek, unokáknak megadjuk-e a várakozás és az Ünnep meghitt pillanatait, vagy csak az év végi rohanástól fáradtan, a talán még be sem csomagolt „csili-vili” ajándékot nyomjuk a kezükbe?! Igen, a csomagolás: hiszem, hogy az is fontos. A csomagolás lehet akár a tavalyról eltett szép papírból, de szükség van rá, mert a csomagolás titkot rejt, izgalmas élményt ad már maga a léte is.
